Nocsak, van itt a közelben még egy Budapest
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Lengyelország azért jó, mert más, mint bármi más. Talán mert elég nagy és erős, hogy ne akarjon másokhoz hasonlítani. Ha van még Közép-Európa egyáltalán, akkor az ott van. Hosszú hétvége Zakopanéval, Krakkóval és Tarnowval.
Lengyelország mindig nagyon érdekelt, amiről nem is a történelmi vonatkozások tehetnek elsősorban, hanem az irodalom és a zene. Nagykamasz koromban például komoly hatással volt rám Szőnyi György Endre Lengyel történet című műve, amelyben egyebek közt az olvasható, hogy "a nemzedékem pedig Lengyelországba utazott, s tulajdonképpen nekem is Lengyelország a világjárás szinonimája". Volt még ehhez Cseh Tamás Krakkója is, a galambokkal a főtéren, meg a polák, venger, dvá brátánki, meg egy csomó minden. Valamint az ellentmondások, az a gyalázatos késő Kádár-kori maszlag, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, azért jönnek-mennek-piacolnak, és azért voltak a sztrájkok és a szükségállapot is. A nyolcvanas évek elejéről-közepéről beszélek természetesen.
1990-ben jártam ott először, még Kárpátaljáról indulva, Galícia volt az ungvári bevásárlóturizmus egyik kiemelt úti célja. Összegyűltünk busznyian a kollégákkal, álltunk vagy húsz órát a szovjet-csehszlovák határon, este helyett hajnalban értük el Krosnót, a többiek rohantak a piacra eladni és venni - noha egyébként nem tűnt fel, hogy ne szeretnének dolgozni -, én meg sétáltam a városban, nézegettem a templomokat, a házakat, az embereket, ittam két sört, elszívtam egy doboz cigarettát.
Gondolj a galambokra
Krakkóba 1994 májusában jutottam el, azon a hosszú hétvégén, amikor meghalt Ayrton Senna. Bejártuk a várost rendesen, megnéztük a Wawelt, a Ryneket és a Kazimierzt - az egykori zsidónegyedet -, nem hagytuk ki Zakopanét, Auschwitzot és a wieliczkai sóbányát sem. Szerettük a várost, szerettünk mindent. Az csak utólagos okoskodás, hogy mennyire rendszerváltás utáni ábrázata volt akkor Krakkónak, a kommunizmus szürkesége koránt sem kopott le az alatt a pár év alatt, hogyan is kophatott volna. Klassz volt így is, zurekeket és pierogokat ettünk - előbbi finom, savanykás leves, utóbbi töltött tészta, sokkal inkább emlékeztet az orosz pelmenyire vagy az ukrán varenyikire, mint a hasonló olasz cuccokra -, ez fontos, a gasztró minden úthoz hozzátartozik, aki nem kíváncsi az ízekre, az nem kíváncsi semmire, maradjon otthon.
A következő túrára 2004 nyarán kerítettünk sort - Varsóig jutottunk -, és mintha egy másik világba csöppentünk volna. Akkora nyüzsgés a velencei Szent Márk téren vagy a prágai Károly hídon sincs, mint amivel akkor Zakopane főutcáján, a Krupowkin kellett megküzdenünk. Jószerével csak arra lehetett menni, amerre a tömeg hömpölygött. Arra külön rácsodálkoztunk, hogy a népek 95 százaléka valójában lengyel, nagy ország, van belföldi turizmusa, vontuk le a kézenfekvő következtetést.
Krakkónak külföldi turizmusa is volt, sokkal élőbbnek, izgalmasabbnak, népszerűbbnek tűnt, mint a korabeli Budapest. A Rynek sörözőinek-éttermeinek teraszain nemigen láttunk üres asztalt, és a Kazimierz központi utcájában-terén, a Szerokán sem csak az Ariel kávézó árválkodott már egymagában, nyitottak időközben tucatnyit. Ide vissza kéne járni rendszeresen, állapítottuk meg.
Milyen Európa?
De ahogy az lenni szokott, nem lett ebből semmi. Mindmostanáig, mert épp az imént csináltunk egy újabb négynapos víkendezést Zakopane-Krakkó jeligére.
Nézzük akkor, hol is tartunk így együtt, én és Lengyelország. Azt hiszem, bírjuk egymást még mindig, úgy is, hogy rácsodálkozásra a többedik út alkalmából már nem igazán van mód. Ilyenkor inkább viszonyítások jönnek, hogy volt korábban, vagy mondjuk, hogyan vannak a dolgok más hasonló helyekhez képest, meg a nagy felismerések. Hogy Lengyelország azért jó, mert más, mint bármi más. Talán, mert elég nagy és erős ahhoz, hogy ne akarjon másokhoz hasonlítani. Mára kikecmergett a keletiségből, de nem ácsingózik bután a nyugatiság felé. Hogyha van még Közép-Európa, akkor az itt van. Vagyis ott. Hát, nem is tudom, benyomások ezek, nem tények.
Barátainkkal voltunk, ők először jártak ott, és másképpen láttak sok mindent. Roppant izgalmasnak találták például Zakopanét, stílusos faházaival, a város mögé magasodó hegyekkel, a gorál éttermek hatalmas adag húsaival. Én ehhez képest pont hogy fennakadtam dolgokon, úgy éreztem, Zakopane túl sok nekem. Nemcsak a hús, hanem a bóvliárus is.
Felmentünk siklóval a Gubalowkára - a közvetlen a belváros fölötti, 1123-as hegy a korábbi alkalmakkor kimaradt -, és ha nem déli irányba, a Magas-Tátra csodás csúcsai felé pillantottunk, hanem északra, keletre és nyugatra, bodegákat láttunk, irtózatosan sokat, minden elképzelhető áruval, amelyek közül aligha csak az olcsó napszemüvegek estek kívülre az autentikus gorál népi iparművészet keretein. Ha nem tévedünk be az 1847-ben épült régi templomba és mögötte az igazán különleges hangulatú öreg temetőbe - itt nyugszik Stanislaw Witkiewicz építész, a zakopanei stílus megteremtője is -, csalódott maradtam volna.
Ott lenn a bánya mélyén
A wieliczkai sóbányát 1994-ben, 2004-ben és most is megnéztük, mindig olyan, mintha még sose láttuk volna. Ez így nem teljesen stimmel - a gyönyörű Kinga-kápolna húsz éve is éppen így nyűgözött le -, csak azt próbálnám érzékeltetni, hogy egy világörökségi objektumot is lehet fejleszteni, gazdagítani, színesíteni.
Az évszázadokkal ezelőtt alapított bányában az ötvenes évek óta van múzeum is, ma már nem a kitermelés, hanem a turizmus a fő profilja, millió fölötti látogatója van évente. A 300 kilométernyi tárna egy része vezetéssel nézhető végig, érdekes eszközök, sószobrok, tiszta vizű tavak, kápolnák, kisboltok, kávézók követik egymást a mélyben. A kijutás a legizgalmasabb: szűk, lyukacsos falú, fém munkásliftben repítik a felszínre a 130 méteres mélységből a meghökkent jóembereket.
Krakkóval úgy voltunk ezúttal, hogy nem pörögjük végig a kötelező látnivalókat, egy este és egy nap nem elég, hogy feszes tempót diktáljunk, inkább csak elmerülünk benne kényelmesen. Részben sikerült is így tennünk. Péntek este beleszagoltunk a Rynek és környéke levegőjébe, hallgattunk egy kis dzsesszt az egyik terasz előtt, átsétáltunk a Posztócsarnokon, és ettünk szarlotkát; egyfajta almás pite ez; tudták, hogy süteményben a lengyelek mesterek?
Másnap célirányos cselekedeteink is voltak, hiszen a Mária-templom kétségkívül kihagyhatatlan. Gyakran fárasztanak a barokk túlzásai, de a Mária belsőjének kék-arany cizelláltsága egyszerűen felülmúlhatatlan, különös tekintettel Veit Stoss legendás szárnyas oltárára. Ez a világ legszebb temploma a maga műfajában, punktum.
Felcaplattunk a Wavelbe is, mert bár a vár összes létező múzeumát ezúttal nem akartuk felkeresni, a székesegyházba muszáj volt bemennünk, Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király piros-fehér-zöld koszorúcskákkal díszített szarkofágja miatt. Polák, venger, ugye.
Ha már itt tartunk: nem igaz ebből a nagy barátságból már semmi. Na jó, szinte semmi. Én legalábbis nem vettem észre, hogy bárki is csillogóbb szemmel nézne rám, amikor kiderül, hogy magyar vagyok, ahogyan egyébként a magyar turisták is sokkal inkább eltűnnek az angolokkal és németekkel teli tömegben - meg a magyar rendszámú autók a parkolókban -, mint Prágában vagy a horvát tengerparton, és magyar bort is csak elvétve látni a boltok polcain, abból sem a legjobb minőségűt. Így megy ez.
Sörfoltos abroszunkon 65 zloty
Remekül éreztük magunkat eddig is, de a java még csak utána következett. Átsétáltunk a Kazimierzbe, és csak néztünk kifelé a fejünkből. Volt valami sejtésünk róla - olvastuk a szakirodalomban -, hogy komplett bulinegyed alakult ki ott az elmúlt években, de hogy ennyire, arra mégsem számítottunk. Nocsak, van itt a közelben még egy Budapest, mondtam magamban. A zsidónegyed tényleg olyan lett, mint a mi fővárosunkban a Dob, a Király, a Kazinczy és a Gozsdu vidéke. A kocsmák, az éttermek, a szórakozóhelyek szépen elfoglalták az öreg házakat és udvarokat, kilépsz az egyikből, mehetsz a másikba, vagányak, kedvesek, tele pezsgéssel, fiatal lengyelekkel és korosodó utazókkal, sörrel, vodkával, heringgel, zurekkel, pizzával.
Nem is tisztán Budapest, a házak kisebbek, bájosabbak, ilyen lemberges beütése is van az egésznek. De minek ragozni, Krakkó legszuperebb arca ez, ennyi. Elballagtunk a Szerokára is - ez volt a Kazimierz központja korábban -, az már nem tetszett. Viszonylag drága éttermek foglaltak pozíciókat, és hiába szól a klezmer, ha a helyek bejáratánál vendégfogók vadásznak az arra járókra. Ciki, mint télen a Liszt Ferenc tér. Tessék, még egy párhuzam.
A hazaút napján azt találtuk ki, hogy teszünk egy kitérőt Tarnowba, Bem József miatt. Az 1848-as szabadságharc legmenőbb hadvezére ott született, ott is nyugszik. Aleppóban halt meg, de 1929-ben szülővárosába szállították a hamvait. Mivel élete vége felé, a török hadsereg tábornokaként muzulmán hitre tért, a katolikus egyház nem engedte, hogy lengyel földbe temessék. Rajongói fából vaskarika megoldáshoz folyamodtak. Egy dísztó közepén hat korintoszi oszlop tartja a magasban szarkofágját, a látvány hatásosabb, mint amennyire leírva annak tűnhet. Bem József jól járt.
Ezek után a Gorlice, Bártfa, Kassa, Miskolc útvonalat választottuk, dimbek-dombok-hegyek közt kanyarogtunk át Galícián, utunkat rengeteg táblácska szegélyezte, vagy fatemplomokat, vagy katonai temetőket ajánlottak figyelmünkbe. Időnk már nem volt rájuk, pedig nagyon szeretem a fatemplomokat, tisztelem a katonai temetőket. Azt hiszem, nem fogok megint kilenc évet várni, mire megnézem egyiket-másikat. Arról nem is beszélve, hogy az a bizonyos Krosno is ott volt tőlünk pár kilométerre. És arról sem, hogy sörözni akarok a Kazimierzben megint. Mihamarabb. Holnap. Vagy holnapután. Vagy...