Géppisztollyal a vakító kék ég alatt

Ha a világ végére veszünk repülőjegyet, számolnunk kell azzal, hogy el is visznek oda. Nem tudom, létezik-e egyáltalán - mármint a világ vége -, de a közel 40 órás hazaút alatt úgy éreztem, valahol a közelében járhattunk. A Fidzsi-szigetek veszélyes célállomás.

Az út előtt sokat olvasgattam a Fidzsi-szigetekről, és nagyon meglepett, hogy számos ország konzulátusa kifejezetten veszélyes célállomásnak tartja. Ahogy tovább kutattam az interneten, olyan cikkekre bukkantam, amelyek alátámasztották ezeket a híreket. Hogy az ország katonai irányítás alatt áll, igazából már meg sem lepett. Végül egészen új kép alakult ki bennem Fidzsiről, ahol mindig kék az ég, és hófehér a homok.

Csak a homok és az óceán? Forrás: Szatmári Ferenc

Fidzsi (hivatalos nevén Fidzsi-szigeteki Köztársaság) két nagyobb és több mint 300 kisebb szigetből álló szigetcsoport, amely Új-Zélandtól 2000 kilométerre északra található. Viti Levu és Vanua Levu a két leglakottabb sziget, de ha igazi, fehér homokos élményre vágyunk, tovább kell utaznunk valamelyik kisebb szigetre. Ezt megtehetjük menetrend szerinti katamaránnal vagy repülővel, de bérelhető helikopterrel vagy vízitaxival is. Ha időben érkezünk, az első két lehetőség olcsón igénybe vehető, de ha délután három óra után szeretnénk útra kelni, elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Pechünkre mi este nyolc órakor érkeztünk meg Sydney-ből, így számunkra az egyetlen megfizethető lehetőség a taxi volt.

Katonai diktatúra Óceánia közepén

A 858 ezer lakosú szigetcsoport 1970-ben nyerte el függetlenségét Nagy-Britanniától. 2006-ban puccsal került hatalomra Frank Bainimarama. 2007-ben a katonaság Ratu Josefa Iloilot helyezte az államfői pozícióóba, aki viszont Bainimaramát kérte fel miniszterelnöknek. 2009-ben a Fellebbviteli Bíróság törvénytelennek találta Bainimarama miniszterelnökségét, válaszul Iloilo elnök felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a Fellebbviteli Bíróságot, és az új jogrend alapján magát nevezte ki államfőnek, Bainimaramát pedig miniszterelnöknek. A 2009-ben bevezetett szükségállapotot 2010-ben felfüggesztették, Bainimarama pedig ígéretet tett arra, hogy országos konzultációt tartanak az új alkotmányról, amely alapján 2014-ben választásokat tartanak.

Most rabolnak el minket?

A repülőút során − hála a helyi személyzetnek − megszűntek a biztonsággal kapcsolatos fenntartásaim. Megneszelhettek valamit, mert némi borral próbálták enyhíteni szorongásomat. Sikerrel jártak, az út végén már az sem igazán érdekelt, hogy szakadó esőben érkeztünk Nadiba, ahol kagylóból készült nyakláncokkal és hideg ásványvízzel fogadtak bennünket a hotel alkalmazottai. Hol itt a terror? Hol itt a veszély? Bula! Bula vinaka! Ami annyit jelent, hogy köszönöm, hello, jó étvágyat, hip, hip, hurrá, vagyis nagyjából mindent, ami valamilyen hangulattal összefügg. Elvették a csomagjainkat, kikísértek a parkolóba, ahol egy lepattant, koszos kisbusz várt ránk. Bár mindenki beszél angolul az országban, arra az egyszerű kérdésre, hogy hová megyünk, csak legyintettek, és azt mondták, hogy minden rendben.

Zuhogott az eső, besötétedett, a bor okozta mámor is elmúlt. Próbáltunk viccelődni, hogy éppen most rabolnak el minket, de annyira valóságosnak tűnt az egész, hogy nem volt kedvem nevetni. Végül közel negyven perc után a kikötőben álltunk meg. Egy piros ladik várt ránk, benne három sötét alak és két másik turista. Nem sok kedvem volt beszállni közéjük, de úgy tűnt, nemigen van más választásom. Lesz, ami lesz, csak 35 kilométert kell kibírni. Fél órával később a távolban fények villantak, végre megérkeztünk. Valahová.

Egy darabig csak vártunk, nem tudtuk, mire. Egyszer csak megjelent valaki a móló végén, a matrózok váltottak vele pár szót (biztos most beszélik meg, hány dollárért adnak el bennünket), majd elkezdték kipakolni a csomagjainkat. Mi is mozgolódni kezdtünk, de leintettek. Abban a pillanatban borult el az agyam, és keltem ki magamból. Ekkor egy kéz nyúlt le értem a sötétből, és kihúzott a hajóból.

Egy virágmintás ruhába bújtatott, mosolygó maciember állt előttem, aki csak annyit mondott mély hangján, hogy bula. Kiszálltunk mindketten, búcsút intettünk a másik két utasnak, és elindultunk a part felé. Nem éreztem jól magam. Utáltam ott lenni. Utáltam Fidzsit. Kaptunk egy egész jó vacsorát, elfoglaltuk a burénkat (kis házikó), majd lementem a pár lépésre lévő óceánpartra. Felnéztem a kitisztult égre, és akkor megnyugodtam. Mindent megbocsátottam. Fidzsin vagyunk.

A paradicsomba vezető út deszkákkal van kikövezve Forrás: Szatmári Ferenc

Ahol mezítláb mondják ki a boldogító igent

Kis szigetünket Mana Islandnek hívták. Nagyjából akkora, mint a fél Margitsziget, vagyis fél óra alatt lazán bejárható. A sziget keleti része vallási okokból nem látogatható, pedig ez a legszebb, legparadicsomibb partszakasz. Itt köttetnek a tengerparti esküvők, ahol mezítláb mondják ki a boldogító igent. A sziget nyugati csücskében van a reptér, igazából csak egy nagyobb rét néhány figyelmeztető táblával megspékelve. A közbeeső részen helyezkedik el maga az üdülő, amelyet az autentikus bungalók tesznek igazán egzotikussá. A hely négycsillagos besorolású, amit igazából csak az árakon lehet észrevenni.

Megvolt minden, ami a luxushoz kellett, csak amolyan háború előtti, kissé megkopott, lelakott formában. Utólag kiderült, hogy 1983 óta nem sok minden változott a szigeten, így már világos, miért éreztem úgy, hogy megállt az idő. Kezdetben ez egy kicsit zavart, de később rájöttem, hogy pont ebben rejlik a sziget igazi bája. A világ végén voltunk, és én úgy is akartam érezni magamat, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten. Persze a légkondicionált bungalók, a roskadozó büféasztal, a WiFi-szolgáltatás és az elektromos kisautók néha megtörték ezt a varázst, de összességében benne volt a levegőben, hogy ez most tényleg valami más.

Egy térkép 1983-ból, még ma is aktuális Forrás: Szatmári Ferenc

Ha Fidzsiről kell mesélnem, apró jelenetek jutnak az eszembe. Például látom azt a fiatal felszolgálólányt, aki a reggelinél egy kis bódé mögé bújva, lopva írt SMS-t rózsaszín, elavult mobilján. Valószínű a kedvesének, mert a mosoly ott bujkált a szemében.Megjelenik az a kép is, ahogy a személyzet déli sziesztát tartott a parti sövények árnyékában, és onnan szólt ki az egyik nagy hajú lány, hogy kérünk-e takarítást aznapra.

Nem felejtem el azokat az őszinte és szenvedéllyel teli arcokat sem, amelyeket az esti folklórműsorok alatt láttam. Úgy éreztem, ilyenkor a legboldogabbak. A körítés ugyan műanyag volt és hatásvadász, de a hazáról és a szerelemről szóló népdalok valamiért mégis meghatóak voltak.

Örömének az esti folklórműsoron Forrás: Szatmári Ferenc

Tom Hanks nyomában

Egyik legfurcsább élményünk is eszembe jut, amikor esti sétánkon véletlenül a személyzeti szálláshelyre tévedtünk, és próbáltunk útba igazítást kérni. Nem tudtam eldönteni, kinek volt kellemetlenebb a találkozás, mindenesetre döbbenetes volt látni a nem túl komfortos, kezdetleges körülményeket. Düledező bádogbódék egymásra halmozva, nem éppen 21. századi, hogy finoman fogalmazzak.

Aztán ott a híres Survivor-sziget, ahol Tom Hanks Számkivetett című filmjét forgatták. Sok-sok fidzsi dollárért egy csodás vitorlás visz át a pár kilométerre lévő szigetre, ahol talán röplabdákat pingálhatunk, és felkereshetjük az otthagyott díszleteket. Nekem elég volt a tudat és a sziget távoli látványa. De a filmet tényleg szerettem.

Itt forgatták Tom Hanksszel a Számkivetett című filmet Forrás: Szatmári Ferenc

Ennek a helynek valóban volt valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan varázsa. A második napon jöttem rá, hogy pont ettől a kopott külsőtől és a helyi emberek mentalitásától kaptam a legtöbbet. Persze kellett hozzá a fehér homok, a kristálytiszta óceán, az elektromos kisautókkal közlekedő fiatal házasok, akik a sziget egy elkülönített részén tölthették mézes napjaikat. Kellett a csodálatos zátony, ahol színesebb és gazdagabb volt az élővilág, mint a Nagy-korallzátonynál. Elutazáskor énekszóval búcsúztattak bennünket, ami megint csak kissé teátrális volt, de mi mást várhat az ember olyankor, amikor a paradicsomot hagyja el éppen?

Roskadozó bádogházak Forrás: Szatmári Ferenc

A tervezettnél egy éjszakával kevesebbet töltöttünk Manán, mivel másnap egy korai géppel indultunk haza. Foglaltunk egy olcsó szállást Nadiban, közel a reptérhez. A hotelig könnyen és ingyen jutottunk el, hála érte az egyik hajósnak, aki csak annyit mondott, hogy a zöld buszra szálljunk fel, és mondjunk be a hotel nevét a sofőrnek. Így is tettünk, fél óra múlva pedig már a recepción álltunk.

Az a fél óra viszont elég lehangoló volt. Míg a tengerparton luxusrezidenciák és magán golfpályák váltották egymást, alig valamivel arrébb, néhány kilométerre a parttól, nyomor és pusztulás tárult elénk. A buszon jó volt a hangulat, a vidámságról az amerikai fiatalok gondoskodtak, ennek ellenére sokak arcára kiült a döbbenet. Erre ők sem számítottak. Romos épületek, koszos gyerekek az utak mentén, kéregető koldusok mindenfelé. Nem tudom, mennyire jellemző ez a helyzet az ország egészére, mindenesetre mellbevágó volt szembesülni az óriási ellentéttel.

Viszlát, Fidzsi! Forrás: Szatmári Ferenc

Túl a fehér homokon

A recepción kedves lányok álltak, mellettük egy katonával. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a pultban gépfegyverek sorakoztak, amelyeket a recepciósok olyan rutinosan kerülgettek, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Próbáltam úgy felfogni, hogy legalább biztonságban vagyunk. Elindultunk a szoba felé, mire a katona megálljt intett, és elénk állt. Jelezte, hogy kövessük, majd felvezetett egészen az ajtóig. Elkérte a kulcsot, kinyitotta az ajtót, bement, majd mutatta, hogy mehetünk, nincs bent senki. Kellemes pihenést kívánt, aztán távozott.

Ezek után kissé félve ugyan, de átsétáltunk a szomszédos bevásárlóközpontba. Sötétedett már, nem nagyon mertünk éjszakai városnézéssel próbálkozni. A központban elég furcsán néztek ránk, nem értették, mit keresünk ott. Mi meg azt nem értettük, mi abban a furcsa, hogy két európai betéved egy városba, ahol naponta több ezer fehér ember fordul meg. Körbenéztünk, csak mi voltunk fehérek. Rám tört az üldözési mánia, eszembe jutott, hogy talán nem véletlen, hogy több országban sem ajánlják ezt a helyet turistacélpontnak. A géppisztolyok és a katona jelenléte hirtelen nagyon fenyegetőnek tűnt.

Pár perccel később felfedeztünk egy fiatal német párt, és ettől megnyugodtunk. Minket látva mintha ők is megkönnyebbültek volna. Fizetésnél azért még akadt némi malőr, mert a hitelkártyánkat úgy adogatták kézről-kézre, mint valami szerencsét hozó talizmánt. Kikeltem magamból, és követeltem, hogy adják vissza, mert már azt sem tudtuk, kinél van éppen, és mit csinálnak vele.

Vacsora után nyugovóra tértünk a pici szobában, amelyen, mint kiderült, apró gyíkok sokaságával osztozkodtunk. Hála nekik, végül alvás nélkül keltünk fel reggel, taxiba vágtuk magunkat, és megkezdtük a negyven óráig tartó hazautat.

Lezárult egy körút, amely egészen a világ végéig tartott. Fidzsit ugyan nem jártuk be, de azt hiszem, valamit megéreztem az ottani létből. Emlékeket hoztam haza, amelyek túlmutatnak a fehér homokon. Visszamennék-e újra? Csak akkor, ha valaki garantálná, hogy nem fogok unatkozni! Bula! Bula vinaka!