Ők még hisznek a tündérmesékben

izland
Vágólapra másolva!
A 20 fokkal hűvösebb klíma és a repülőgépről megpillantott túlvilági táj miatt úgy éreztem, valami egészen távoli földrészre érkeztem, amikor leszálltunk Reykjavíkban. Még napokkal később is hihetetlennek tűnt, hogy Európában járunk.
Vágólapra másolva!

Izlandon utazni olyan, mintha egy mesébe csöppennénk: a furcsa kőalakzatok, mohás vidékek, fortyogó gejzírek és haragos vulkánok mitikus világba röpítenek. Nem csoda, hogy a helyiek hisznek a tündérekben, manókban, szellemlényekben. Ha szégyenkeznek is egy kicsit emiatt, biztos, ami biztos, a kertjükben mindig akad néhány apró házikó, hátha arra tévednek a törpék.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Manóknak épített házikók (Kattintson a képre a galériáért!)

Országjárásunkat a klasszikus arany háromszöggel kezdtük. Első megállónk Thingvellir volt, ahol 930-ban az őslakos vikingek létrehozták az ország első parlamentjét, ezért a nemzeti park fel is került az UNESCO világörökségi listájára. Csodálatos környék patakokkal, hegyekkel, békésen megbúvó házikókkal, templomokkal.

Foci vagy gejzírkitörés?

A háromszög második csúcsa a Gullfoss-vízesés, amely olyan robajjal zubog, mintha egy Boeing szállna fel az ember füle mellett, a harmadik pedig a Geyser, a világ összes gejzírjének névadója. A szúrós, kénes szagú terület fő attrakciója a Strokkur, a turistabarát gejzír, amely néhány percenként megbízható biztonsággal fellövell, így csak készenlétben kell állni a kamerával.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Gullfoss-vízesés (Kattintson a képre a galériáért!)

A tájra nem lehetett panasz: a sárga és lila virágos mezők fölé mindenféle színű hegyek magasodtak, és a 15-30 méter magasra feltörő gejzírek között bugyogó tavacskák csillogtak. Kicsit ugyan furcsállottam, hogy néhány turista mindezt figyelmen kívül hagyva a buszparkolóban maradt, és meredten bámulta az ottani büfé tévéképernyőjét. Épp focit közvetítettek ugyanis, ez pedig egyeseknek nagyobb izgalmat jelentett holmi gejzírkitörésnél.

Az elkövetkező napokban számtalan vízesésnél jártunk, melyek közül a legemlékezetesebbek: a Seljalandsfoss, ahol be lehet sétálni a vízfüggöny mögé, a 62 méter magas Skogafoss, a Svartifoss, amely fekete bazaltoszlopokról zúdul alá, valamint a patkó alakú Selfoss és a Dettifoss, kontinensünk legerősebb vízzuhataga. Mind gyönyörű a maga nemében, de tény, hogy Izland után az ember egy darabig nem különösebben vágyik vízesést látni.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Seljalandsfoss vízfüggönye mögé be lehet sétálni (Kattintson a képre a galériáért!)

Akadt másfajta látnivaló is, például a Skógar Múzeum. Ennek anyagát a ma 90 éves Tomasson úr gyűjtötte össze, aki 14 éves korában kezdte a kincsvadászatot. Kezdetben a falubeliek nem tudták, mire vélni, miért szedi össze a csodabogár kamasz fiúcska a környék régi, selejtezésre ítélt kacatjait, de egy idő után ők is beszálltak a gyűjtögetésbe. A család pincéjét hamar kinőtte a gyűjtemény, így előbb az iskola alagsorában helyezték el a régi tárgyakat, majd felhúztak egy saját múzeumépületet. A kollekció régi bibliáktól kezdve konyhai eszközön át ruhákig, hangszerekig terjed, de komplett házakat, sőt egy templomot is átköltöztettek a múzeum kertjébe.

Egy másik néprajzi gyűjtemény a Glaumbaer Múzeum, amely tulajdonképpen egy 18. századi farm. Annyiban tér el a Skógartól, hogy ide nem kellett máshonnan hozni a házakat, ezek az épületek az eredeti helyükön, eredeti állapotukban maradtak fenn. Igazi ökoházakról van szó, tetejükön fűvel, amely remekül szigetel a hideg és az eső ellen. A gazdagabb házakban kékre festették a hálószobát, ez amolyan státuszszimbólum volt akkoriban. A kék festék volt ugyanis az egyetlen, melyet nem lehetett valamilyen természetben fellelhető anyagból kinyerni, hanem importálni kellett, így csak az igazán jómódúak engedhették meg maguknak.

Izlandon utazva óránként változik a táj. Itt található földgolyónk legnagyobb lávamezője, a fekete sivatag, mely egy 1783-as vulkánkitörés során keletkezett. Ameddig csak a szem ellát, fekete kőtömbök hevernek mindenütt. Majd néhány kilométerrel arrébb mindez zöldre vált: itt a lávamezőt benőtte a puha, nedves moha. Az egyik legszebb sétaútvonal a Fjadrargljufur-kanyon mellett vezet, melynek pereméről szinte eksztázisban kattintgattam a fényképezőgépet.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Fjadrargljufur-kanyon (Kattintson a képre a galériáért!)

Amitől a művészlelkek is berágnak

A helyiek nagyon szimpatikusak, nyitottak, barátságosak. Kimagaslóan műveltek, az országban száz százalékos az írástudás, igen magas az egyetemet végzettek aránya, valamint az idegennyelv-ismeret. Imádják a művészeteket: szinte mindenki fest, zenél vagy épp ékszereket tervez, talán azért is, mert mi a szöszt lehet csinálni egész télen, amikor szinte állandó a sötétség.

Büszkék, de ugyanakkor igen összetartóak és nagyon közvetlenek. Ez utóbbi abban is megnyilvánul, hogy mindenki a keresztnevén szólítja a másikat, még az idegeneket és a magasrangú elöljárókat (a parlament elnökét vagy a püspököt) is. A turistákkal végtelenül toleránsak, gyakorlatilag csak két dologgal lehet őket kihozni a sodrukból: ha nem vesszük le a cipőt, amikor belépünk valaki házába (ez a szállodákra is gyakran igaz, ahol az előtérben kell hagyni a sáros túrabakancsokat); illetve ha az uszodában vagy a termálvizes fürdőben nem mosdunk le alaposan meztelenül, mielőtt belecsobbanunk a közös medencébe.

Itt ugyanis mindennapos időtöltés a lubickolás, és a természetbarát izlandiak nem használnak klórt, inkább tisztán tartják közös vizeiket. És ha már víz: az országban annyi geotermikus energia van, hogy bár minden más drága, az áram és a víz nevetségesen olcsó. Eleinte meglehetősen szokatlan, hogy ha megnyitjuk a csapot, először forró víz jön belőle, és a hidegre kell várni, pont fordítva, mint otthon. Megfigyeltük azt is, hogy sehol nincsenek hatos csomagolású nagy ásványvizes palackok, maximum félliteres flaskák sorakoznak a hűtőkben turisták részére. A helyiek egyáltalán nem isznak palackos vizet, joggal büszkék az egészséges csapvizükre.

A magas életszínvonal, a szociális biztonság és a barátságos hangulat miatt a zord idő ellenére is szívesen élnék Izlandon. Az időjárással kapcsolatban a következő helyi mondás járja: Ha most nem tetszik az idő, várj öt percet - valószínűleg még rosszabb lesz.

Forrás: Kisgyörgy Éva
Fotózáshoz felsorakozott lundák az Ingólfshöfdi-fokon (Kattintson a képre a galériáért!)

Az egyik leglátványosabb túránk az Ingólfshöfdi-fok felkeresése volt, amely zord, kísérteties, feketehomokos kihalt vidék. A szigetnek ez a csücske történelmi szempontból is izgalmas, de minket sokkal jobban érdekelt a holdbéli táj és az ott fészkelő lundacsapat. A fokra normál járművel lehetetlen eljutni, még a terepjárók sem birkóznak meg vele, így speciális traktorral vittek ki minket.

Holdraszállás előtt

De még korántsem teljes a különös tájak listája. Izlandon hatalmas jégtömbök között hajókázhatunk például a Jokulsarlon-lagúnában, de akár gleccseren is sétálhatunk. A sziget északi partján különösen nem evilági a táj. Nem véletlen, hogy Neil Armstrong és társai a holdra szállás előtt itt gyakoroltak, és a holdjárót is ezen a vidéken tesztelték. Mikor Armstrongot megkérdezték, milyen volt fent a Holdon, csak megvonta a vállát: hát olyan, mint Izlandon.

Nagyon élveztem a vulkanikus mezőket, mint például a Krafla-régiót. Ez a vulkán utoljára 1984-ben tört ki, de a mai napig aktív, mindenfelé füstölgött, bugyogott a föld. Izgalmas ilyen színes, fortyogó, érzékelhetően élő környezetben sétálni, ahol szinte a szemünk előtt alakul ki a táj. A közelben található a Namafjall Hverir geotermikus mező, ahol ritka szép napsütésben fotózhattam a minivulkánokat és a forró vizű kis tavakat.

A Myvatn-tó pszeudokrátereiről híres. Vagy 50 kis sziget van a tavon, melyet gázkitörések hoztak létre. Itt felkapaszkodtunk a Hverfell-vulkán peremére is. Bár a 463 méteres emelkedő normál körülmények között nem nagy kihívás, a jegesen metsző szél miatt úgy éreztem, mintha legalábbis egy nyolcezres csúcsot készülnék meghódítani.

Érdemes egy lótenyésztőt is felkeresni. Az izlandiak teljesen odavannak a lovaikért, és annyira védik a fajtát, hogy idegen lovat egyáltalán nem lehet behozni az országba. Hasonlóképpen, ha egy izlandi lovat kivisznek külföldre kiállításra vagy bármi egyéb célból, az bizony soha többé nem térhet vissza.

Utolsó nap levezetésként a Kék-lagúnába utaztunk, ahol a komor lávamező közepén fantasztikus, forró vizű tó van. Nagyon profi épület fogadta a látogatókat, csuklóra erősíthető mágneses zárakkal, rengeteg zuhanyzóval, tiszta öltözőkkel és panorámás kávézóval. Órákig áztattuk magunkat az enyhén sós vízben, és gyönyörködtünk a panorámában.

Forrás: Kisgyörgy Éva
A Kék-lagúna (Kattintson a képre a galériáért!)

Forró augusztusi nap volt, 15 fokig is felkúszott a hőmérő higanyszála. A helyiek felszabadultan, vietnami papucsban, sortban-pólóban álltak sorba fagylaltért, és én is óvatosan levettem a kesztyűt, és kicsit lejjebb engedtem a zipzárt a kabátomon.

Úgy gondolom, sehol a világon nem lehet ilyen közvetlenül érzékelni a természet erejét, mint Izlandon. Én legalábbis még soha nem éreztem magam ilyen icipici pontnak a világon. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy nem kell félni a természeti erőktől, hiszen az izlandiak is kiválóan megtanultak együtt élni a vulkánokkal, a zord időjárással, az árvizekkel. Vigyáznak a környezetükre, és tisztelettel bánnak vele. Mindössze ennyi a titkuk, amelyet érdemes lenne ellesni tőlük.