Sorry, én nem vagyok Teréz anya

Kolduslány Kalkuttában

Kőrösi Csoma Sándor itt írta meg az első tibeti-angol szótárt, Teréz anya pedig kikukázott csecsemőkből próbált meg itt embert faragni. A britek, miután jól kizsákmányolták, hátrahagytak néhány neoklasszicista épületet, cinikus mementóul. Egy új teaüzem felavatására voltam hivatalos, és bár tovább tartott maga az utazás, mint az ott tartózkodás, mégis azonnal igent mondtam. 

A Moszkva−Újdelhi járat nyugdíjazás előtt álló óriásgépe akkorákat zökkent a viharzónák kereszteződéseiben dühöngő légörvényekben, hogy a mellettem ülő, madárcsontú Madhu szabályos időközönként felemelkedett a levegőbe. Sötétbarna bőrét szürkére pettyezte a pánik. Olaszul káromkodott. Ragadt rá a nyelv, mert Bolognában, egy indiai étteremben dolgozott konyhai kisegítőként. Most Kalkuttába igyekezett, népes családjához, vitte haza busás európai fizetését.

Újdelhi repülőterén, a csatlakozásra várva Madhu mesélt a kasztrendszerről, és nem értette felháborodásomat, amikor angol-olasz keveréknyelven megpróbáltam hangot adni kétségeimnek. Falakat emlegettem, primitívnek tituláltam azt a felfogást, amely ilyen mértékben igyekszik megfosztani az embert szabadságától, a fejlődés lehetőségétől. Hiába idéztem neki Gandhit és Tagorét, Mahdu rázta a fejét - szerinte ez a világ rendje és kész, nem kell ezen túl sokat agyalni. Ennyiben maradtunk, a földet érés után elsodorta mellőlem a tömeg.

A nyomor fiziognómiája

Meghívóink bőkezűen bántak velünk, a Hyatt Regencyben kaptunk szállást. Kisbuszt küldtek értünk. Az első, amit egy piros lámpás dekkolásnál megláttam Kalkuttából (mai nevén Kolkata, merthogy a gyarmati birodalom lebontása jegyében ez is visszakapta a régi nevét, ahogy többek között Bombay/Mumbai, Madrasz/Chennai és Benáresz/Varanasi is) egy guggoló férfi volt, a nagydolgát végezte a járdán. Egy méterre tőle meztelen csecsemő feküdt fehér nejlonon. Miután a férfi végzett, dolgát hátrahagyva felmarkolta a porontyot, és tett néhány lépést az úttest széléig, ahol három tíz év alatti szurtos gyerek gúlába halmozott gránátalmát árult. Leguggolt melléjük, a csecsemőt a mellére vette. Akkor vettem észre, hogy valójában nő.

Van, aki ül, van, aki guggol (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

Ez a guggoló póz szinte minden sarkon visszaköszönt. Guggoltak, ha ettek, ha teáztak, ha mosakodtak, ha mostak, ha vécéztek, ha sziesztáztak. Olyat is láttam, amikor valaki ebben a pózban aludt. Egy idő után feltűnt, csak a legszegényebbek veszik föl ezt a testtartást, mintha hovatartozásuk, kasztjuk, vagy még inkább kaszton kívüliségük egyezményes jele volna. Első benyomásom napokkal később sem változott. Kalkutta óriási hajléktalanszálló, a kétségbeesés legmélyebb bugyra, amihez képest Danny Boyle Gettómilliomosa nyálas bollywoodi mese csupán. Az átlagos indiai nyomort itt még jobban felnagyítja, hogy ez volt a brit gyarmatbirodalom helyi központja, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ez az egyik leggazdagabb indiai város, másrészt viszont itt a leglátványosabbak a társadalmi különbségek egész Indiában.

Fürtökben lógtak rajtunk a koldusok. Követtek mindenhova. Kiváló angolsággal és növekvő agresszivitással követelték jussukat. Milyen távol volt ez a Moszkva téri hajléktalanok alázatos hangfekvésétől. A kalkuttaiak egyszerűen behajtották, ami jár nekik, mintha sorsuk, vallásuk feljogosítaná erre őket. A koldusgyerekek zöld egyenkarperecet viseltek, mint akik meg vannak gyűrűzve, ezt azonnal kiszúrtam.

Egyszer csak odalépett hozzánk egy tehetősebb pár, anya és lánya csinos száriban, és irodalmi angolsággal elmagyarázták, minden rúpia a koldusmaffiához vándorol, gondoljuk ezt meg, mielőtt kiürítjük a pénztárcánkat. Szomorúság volt a hangjukban, pontosabban az anya hangjában, a lánya nem szólt egy árva szót sem, a szeme viszont annál beszédesebb volt. Csak reneszánsz festményeken láttam ilyen mélybarna szomorúságot. Azért nem mindenki osztotta Madhu véleményét az indiai világrendről.

Reneszánsz képeken láttam ilyen szomorkás szempárt
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

A harag zöld napja

A teaüzem ünnepélyes megnyitóján folyton József Attila sorai tolakodtak az eszembe: „Indiában, hol éjjel a vadak / zöld szeme cikkan át a dzsungelen…”. A nyitó bulin India megmutatta puccosabb arcát, és miközben mi a pénzes kaszttal lötyögtünk, azon sem csodálkoztam volna, ha a következő pillanatban az eufemisztikusan hostesseknek titulált szolgák lerohannak bennünket, és igazságot szolgáltatnak maguknak igazságtalan sorsukért.

Félelmem nem volt alaptalan, hiszen egyre többször adtak hírt az újságok az Indiában tapasztalható erőszakhullámról. Már a szalagcímet is vizionáltam: A harag zöld napja. Rémséges álomból ébredtem, csavarni lehetett a vizet a Hyatt puha párnáiból. A légkondi bemondta az unalmast.

Mosolyt amúgy csak a szálloda személyzetének arcán konstatáltam. Nem tudtam eldönteni, mennyiben volt a munkaköri leírás része. De amikor érkezésünkkor száriba csavart százszorszép lányok virágfüzért akasztottak a nyakunkba, a homlokunk közepére pedig rizsből és sárga izéből kevert pöttyöt pingáltak, az én hölgyem mélyen a szemembe nézve szélesen elmosolyodott. Az is lehet, hogy csak szabálytalan arcberendezésemen derült.

Bizarr kontraszt volt a Hyatt luxusa és az utca szennye között. Azzal se nagyon vigasztalhattam magam, hogy az elegánsnak ható szállodai szoba, pláne a fürdő, diszkréten ragadt a dzsuvától. Nem tudtam lelkiismeret-furdalás nélkül gyönyörködni a naplementében. Míg én keleti kényelemben teákat kóstolgattam, kint az utcán tömegek a saját szennyükben mosakodtak.

Ugyanabban a csatornalében mostak és mosakodtak
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

Noha bennünket óva intettek attól, hogy forralatlan vizet igyunk, egy asszony odakint csatornalével öblögetett. Tisztálkodásához fogkrémet és szappant is használt. Mellette ruhát sikáltak sorstársai, guggolva persze, de hogy valóban tisztább lett-e szövet és a bőr, azzal kapcsolatban maradtak bennem kétségek.

Szikh bölcselet

A Hyatt a jólét féltett szigeteként magasodott a Salt Lake Citynek nevezett városrészben, a taxikat csak alapos vizsgálat után engedték az épület bejáratához. Egy partvisnyél végére kerek tükröt kötöztek az egyenruhás őrök, azzal vizsgálták az autók alját, nem hoztak-e magukkal bombát.

A sárga egyentaxik mókás járgányok, nálunk már rég old timerként futnának. Ott azonban nem a retró, hanem a jelen gyermekei. Orrukon a HM a Hindustan Ambassador rövidítése, de csak Ambynak becézik őket. Indiai gyártmányú autók, 1958-tól gyártják az eredetileg a Morris Motors cég által Oxfordban tervezett és kivitelezett modellt, illetve annak sokadik leszármazottját.

Kalkutta, India, utazás Forrás: Kling József

Az alatt a pár nap alatt vagy egy tucat ilyen jármű hátsó ülésén élhettem át halál közeli élményeket. Kalkuttában a KRESZ ismeretlen fogalom, a közlekedés háborús állapotokat idézett. Mintha mindenki valami végzetes katasztrófa elől menekült volna. A duda volt az egyetlen jelzőeszköz, de mivel a sofőrök agyatlanul nyomták, jelzésértékéről nem alkothattam fogalmat.

Nem tudtam megfejteni, van-e benne logika, de a szikh sofőrök bizonyultak a legnyugodtabbaknak. Úgyhogy valahányszor taxit kellett fognom, a turbános-szakállas fejeket vadásztam. A szikhek már csak azért is szimpatikus figuráknak tűntek, mert elutasítják a kasztrendszert, hisznek a szabad akaratban és a női egyenjogúságban. Erről még diskuráltam is Omahával, miközben bravúrosan szlalomozott a riksák és tuktukok között.

- Egy csomó vallás valójában alárendeli a nőt a férfinak, a szikhek hogyhogy tisztelik őket?
- A szikhek bölcsek – mosolygott hosszú szakállába. – Nemde a nőt keressük egész életünkben, nőkkel házasodunk?
- Úgy valahogy. De azért a melegekről se feledkezzünk meg – jegyeztem meg bátortalanul. Bölcsen rábólintott. Okos szemeit egy pillanatra lehunyta.
- A nők rendet tartanak – tette hozzá kisvártatva.
- A feleségem rendmániás – válaszoltam. Omaha örömmel vette tudomásul, és bütykös karmaival elégedetten gereblyézte a szakállát.
- Nemde a nőtől születtünk?
- Ühüm.
- Hogy tarthatnánk alacsonyabb rendűnek azt, akiből lettünk?

És mintha csak igazolni akarná állítását, satufékkel blokkolta a járgányt, hogy átengedjen egy csapat száriba csomagolt istennőt az úttesten. A többi kocsiban azonban nem gavallér szikhek ültek, úgyhogy kis híján tömegbalesetet okozott. Alig bírtam magam levakarni a szélvédőről.

A szikh taxisok a legnyugisabbak
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

Oroszlánszőke Olga

Aznap este vendéglátóink elvittek minket a Victoria emlékműhöz, ahol valami hajmeresztően kezdetleges, angol narrációval fűszerezett lézershow keretén belül idézték fel a Brit Birodalom és Kalkutta történelmének vérzivataros időszakait. A fényeffektek egy haldokló villanykörte utolsó pillanatait idézték. Egyszer a narráció is elakadt, mint tű a bakelit lemezen, és csökönyösen a war (háború) szót ismételgette. Amikor az utolsó villanykörte is megadta magát, Olga a vállamra ejtette oroszlánszőke fejét.

Mivel a teás cég főleg Oroszországba exportálta portékáját, rajtunk kívül kizárólag orosz újságíró kollégák és kereskedők alkották a csapatot. Olga egy moszkvai gasztronómiai lapnál dolgozott, és bukott a szabálytalan arcú, kissé túlsúlyos magyar pasikra. Főleg azokra, akiknél egy fejjel magasabb volt. És ami a feleségemnek sose sikerült, azt Olga egy kézmozdulattal megoldotta. Táncba vitt. Magához rántott, és ott roptam vele hajnalig a Hyatt házi színpadán, a villódzó diszkógömb alatt, spontán koreográfiára, valami sajátos haláltáncot, a kollégáim könnyes örömére.

A neoklasszicista angol épületek a brit uralom cinikus mementóiként hatottak az általános nyomor közepette. Ám ennél is drámaibb volt a kontraszt Kalkutta nyomornegyedei és a divatmárkák vagy a bollywoodi giccsgyár ügyeletes sztárjainak gigaplakátjai között. A legtöbb utcában a málló homlokzatokat reklámok borították, úgy lebegtek a mocskos valóság fölött, mint abszurd platóni ideák. Itt bizonyos esetekben még egy üveg kóla is a vágyak netovábbja, miközben egy hadseregnyi Teréz anya is kevés lenne orvosolni a bajt.

Bollywoodi ügyeletes sztárok Forrás: Kling József

A hajléktalanság persze más természetű ezen az égövön, mint nálunk. Itt minden az utcán zajlik, hiszen megvan hozzá az elviselhető klíma. A téli hónapokban is csak ritkán esik a hőmérő higanyszála 30 fok alá. Bár van valami kis bűzös bodegája, de a borbély is inkább a járdán rendezi le klienseit. Nem is tudom, megfordultam-e olyan utcában, amely ne úgy nézett volna ki, mint egy bazársor. Mindenki mindenhol árult valamit. Sokszor az sem volt világos, mit. Rengeteg volt a gyerek az árusok között. De még ebben a túlnépesedett tömegnyomorban (közel 15 millió ember) is a túlkínálat uralkodott, többen akartak eladni, mint venni.

Ha valaki épp nem árult semmit, akkor cipelt. Törékeny kis emberkék hurcibáltak testükhöz képest sokkalta nagyobb terheket. Nem egyszer úgy birkóztak zsákmányukkal, mint hangyák a morzsával. Nagy keletje volt az üres festékes és konzervdobozoknak. Bár hegyekben állt mindenütt a szemét, úgy tűnt, mindig akad valaki, aki a legképtelenebb holmit is valahol értékesíteni tudja.

Aki nem cipelt és nem adott el, az aludt. Ennyi kivert kutyát és ennyi utcán alvó embert nem láttam sehol. A csupasz földön ágyaztak meg maguknak vagy egy kóbor padon. Sokszor még azt is le lehetett olvasni az arcukról, miről álmodnak.

Aki nem cipelt és nem adott el, az aludt (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

Nem veszek kisbabát

Az utolsó napon tudtam meg, honnan származik Kalkutta neve. Az oroszoktól már elbúcsúztunk, csak minket vittek ki egy búcsúkörre a városba. A metróról, bár egy részét magyarok építették, könnyen lemondtunk. Az India Múzeumról azonban nem. Még szerencse, mert itt megtapasztalhattuk, hogy az északkelet-indiai Nyugat-Bengál fővárosának a nyomoron túl van egy igen erős kisugárzású kulturális arca.

Ázsia legrégibb múzeuma
(Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

A múzeumot egyébként 1814-ben építették, Ázsiában állítólag ez a legrégibb ilyen intézmény. Itt láttunk először rendes, tiszta ruhába öltöztettet kisiskolásokat, akik nem koldultak, nem gyümölcsöt árultak, hanem valódi gyerekként élhették az életüket. És hát nem utolsósorban ebben a városban született és halt meg Rabindranáth Tagore. Szülőhelyét, a Dzsorasankó-kastélyt (Jorasanko mansion) nem tudtuk felkeresni, helyette azonban valami egészen különleges élményben volt részünk.

Szóval Kalkutta, mondta a sofőrünk, Káli istennő nevéből származik. Ő a halál és az újjászületés istene, a neve pedig azt jelenti, fekete. Azzal elkísért bennünket a Kálighát negyedbe, egyenesen az istennő szentélyének bejáratához. Ott elénk ugrottak vagy öten, és azt állították, vezető nélkül külföldi nem léphet a szentély területére. Sofőrünk ezt egy bólintással megerősítette, majd azt mondta, az autóban megvár bennünket.

Egyikük fura hangot adott ki, mire négyen nyomban felszívódtak. A győztes, akinek három különböző színű konyharuha alkotta öltözékét, megszabadított bennünket néhány dollártól (kizárólag amerikai dollárt volt hajlandó elfogadni), és ezt a műveletet gyakorlatilag minden sarkon megismételte, mondván, ez a belépőjegy a következő területre. Amit a pénzünkért kaptunk: kosz, szemét, tülekedés, hangzavar. Annyi hasznunk volt idegenvezetőnkből, hogy a koldusokat és az önjelölt túravezetőket távol tartotta. Egy medencében rituális tisztálkodás folytattak. Ilyet ingyen is láttunk bőven az utcán.

Három különböző konyharuha alkotta öltözékét (Galériához kattintson a képre!) Forrás: Kling József

Aztán egyszer csak megtorpantunk. Vezetőnk elrakatta a fényképezőgépeket. A templom oldalában egy elkerített helyen kecskét áldoztak. A jelen kicsúszott alólunk, mintha a világnak ezen a pontján állna az idő. A szentély lépcsőin félmeztelen alakok verték a dobokat transzba esve, fennakadt tekintettel. Az áldozatot végző szintén félmeztelen pap (vagy inkább hóhér) egész testében remegve a dobok ritmusára rázta magát, és fejhangon mantrázott valamit. Égre akadt tekintetében a szeme fehérje úgy világított, mint egy frissen pucolt főtt tojás.

A levegőt füstölők és égett döghús szaga töltötte meg. A kis fekete jószágban mintha gyanú ébredt volna, hogy ez most nem állatsimogató. Mielőtt észbe kaphatott volna, a pap megragadta, lába közé fogta és megkente áldozati olajjal. A kecske remegve jelezte, hogy nem tetszik neki a pácolás. A dobok őrült crescendóba kezdtek, a pap a vesztőhelyre cipelte áldozatát, nyakára kattintotta a kalodát, felkapta a szablyát, pördült kettőt-hármat, majd lesújtott, halálpontosan.

A hirtelen beállt csendben hallani lehetett, ahogy az apró szív fújtatója leállt, a magasba csapó vérsugár pedig olyan hangot adott, mint egy szárnycsapás. A következő kivégzést inkább kihagytuk. Megilletődve és gyomrunkkal küzdve hagytuk el a szentély területét. A konyharuhás újabb kuncsaftok után nézett. Koldusok hada kísért az autóig. Vékony pálcikaemberkék, kezükben riadt szemű csecsemőkkel. Egyikük megpróbálta nekem eladni a babáját, mire kínomban csak annyit válaszoltam: „Sorry, de én nem vagyok Teréz anya”.

Valahogy sikerült magunkra csukni az autó ajtajait, de a koldusok nem tágítottak, körbeálltak bennünket, és tenyerükkel verték az üveget, mintha az egész kocsi egy nagy dob volna. Ezt a képet már a Hyatt mosolygós recepciós hölgye sem tudta felülírni, amikor a kijelentkezéskor lágy hangon azt mondta: „Kalkutta visszavárja”.