Egy olasz sosem inna cappuccinót délután

Ösztöndíjjal és óriási várakozással érkeztem Sienába. Mit vártam az úttól? Egyrészt olasztudásom csiszolását, másrészt kalandot, izgalmat. Kamaszkorom meghatározó olvasmányának, Szerb Antal Utas és holdvilágának hangulatát szerettem volna a valóságban is átélni. Kalandban ugyan volt részem, ám mélyen bevéstem: élet és irodalom szöges ellentétei egymásnak.

Bár nem első osztályon, és nem csókolózva, mint kedvenc regényem főhőse, de legalább vonattal érkeztem a városba. „Siena volt a legszebb olasz város azok közt, amiket Mihály eddig látott. Szebb volt Velencénél, szebb a nemes Firenzénél és az árkádos, édes Bolognánál is.” Mielőbb tesztelni akartam, egyezik-e az ízlésem Mihályéval.

Az érkezés pillanatában azonban semmit nem láttam, csak az esti csúcsforgalmat. Hátizsákkal és gurulós bőrönddel felszerelkezve nagy nehezen megtaláltam a megállót, ahonnan többek között a 10-es busz is indult. Egyedül várakoztam a placcon, a busz jött, de még csak nem is fékezett. Felháborodottan ráztam az öklömet. Miután lehiggadtam, alaposan tanulmányozni kezdtem a szomszédos megállóban dekkoló bennszülötteket.

Meghökkenve vettem tudomásul, hogy a menetrend szerinti járatokat lazán lestoppolják. Aki nem mutat felszállási szándékot, annak a busz nem áll meg. Bátortalanul kitettem a kezem, és láss csodát. Izgalmamban csak azt felejtettem el megnézni, hányas számú járatra pattanok fel, így épp az ellenkező irányba indultam. Végül taxival, a buszjegy sokszorosáért értem célba.

Találkoztam Hermész Triszmegisztosszal

Délelőtt egyetemre jártam, a délutánokat a város felfedezésének szenteltem. A déli órákban őslakossal elvétve sem lehetett találkozni, ők kötelességtudóan sziesztáztak, kizárólag turisták és ösztöndíjasok rótták a meredek sikátorokat. Szerb Antalnak igaza van, Siena meseszerű jellegét az adja, hogy majd’ minden pontjáról látni lehet a fehéren ragyogó dómot zebraszínű harangtornyával, amely − különösen a déli órákban – szinte lebeg a város felett a perzselő nyári hőségben. Talán épp a lebegés illúziója miatt kapta a mennyekbe repített Szűz Máriáról (Santa Maria Assunta) a nevét. Az itáliai építészet remekét, a román és gótikus stílus határán egyensúlyozó székesegyház homlokzatát Giovanni Pisano kezdte építeni a 13. század végén.

A sienai dóm szinte lebeg a város fölött Forrás: AFP/Andrea Pistolesi

A dóm minden porcikája tartogat valami ínyencséget, nem csak az építészet és szobrászat rajongóinak. Még a nagy Michelangelo is itt hagyta keze nyomát négy kevésbé jelentős szobor formájában a Piccolomini-oltáron. Aztán a sienaiak legnagyobb csalódására a mester zsírosabb jövedelem reményében odébbállt Firenzébe, ahol hamarosan előrukkolt legendássá vált Dávidjával. Siena és Firenze örökösen vetélkedett egymással, előbbi többek között ebben is alulmaradt.

A székesegyház legjelentősebb testrésze színes berakásos márványpadlója, a maga műfajában egyedülálló az olasz művészet történetében, de talán a világon is kevés párja akad. Nem annyira mozaik, mint inkább márványintarziás eljárással készült az 56 padlókép, melyek nagyobb része bibliai jeleneteket és figurákat, illetve a város életének egy-egy eseményét örökítette meg. Az első alkotások a 14. században születtek, az utolsókat a 19. században rakták le. Mostanában szinte ünnepnek számít, amikor az állandó restaurálások miatt a fapallókkal lefedett padlót évente néhány hétre megnyitják a látogatók előtt.

A sienai dóm híres padlómozaikja egyedülálló Forrás: AFP/Massimo Pacifico

Én még az elsőtől az utolsóig minden képkockáját láthattam. A legmélyebb nyomot rögtön a középső kapun belépőt köszöntő, Hermész Triszmegisztoszt ábrázoló alak gyakorolta rám. Azért is, mert életre kelt. Már vagy harmadszor igyekeztem a szaharai hőség és a kabócák szüntelen berregése elől a dóm gótikus boltíveinek hűvösébe, amikor egy hajléktalan állta az utamat. Hosszú szakállával, csúcsos sapkájával és bő köpenyével kiköpött mása volt a legendás hermetikusnak.

Volt nálam egy jó kis sonkával, mozzarellával, paradicsommal és rucolával degeszre tömött tramezzini (háromszög alakú olasz szendvics). Felajánlottam az öregnek, de ő tagadólag rázta a fejét, majd fura firenzei akcentussal megszólalt.

„Nem kell a szendvicse”− mondta, egy kicsit kacifántosan fejezve ki magát.

„Szívesen adom” – bíztattam, bár ez nem volt teljesen igaz, de legalább helyesen fejeztem ki magam.

„Inkább pénzt.”

„Hogy alkoholt vegyen magának rajta?” – kicsit keresgéltem a szavakat.

„Időt.”

A templom lépcsőjén zajlott a dialógus. Kicsit arrébb húzódtam, mert Hermész Triszmegisztosz a negyven fokos hőségben szaglott, mint egy frissen bontott erjesztett svéd hering. Kérdeztem, milyen Olaszországban a hajléktalan lét. Vonogatta a vállát. Mesélt a saját életéről, de csak foltokban értettem. Valami családi tragédiát emlegetett, meg folyton az időt, de legtöbbször a pénzt. Mielőtt elváltunk, megkérdeztem a nevét. Mélyen a szemembe nézett, és szinte szótagolva ejtette ki: Ermete Trismegisto. Összekapartam neki egy eurót, és futva menekültem. Ez valami hülye helyi vicc lehet, gondoltam, és sehogy sem akart eszembe jutni a vicc szó olaszul.

Siena meredek utcái Forrás: AFP/Mattes René

A kollégiumban Matteót kérdezgettem a hajléktalanok helyzetéről. Matteo kommunistának vallotta magát, és a szociológia szak mellett hajléktalanszállón dolgozott. Mesélte, hogy óvatos becslések szerint 50-60 ezren lehetnek Olaszországban, de egyesek reálisabbnak tartják a 100 ezret, ami már az olasz lakosság 0,2 százalékát jelenti. Az állam állítólag annyit tesz értük, hogy gondoskodik a fizikai túlélésükről. Igaz, nem is igyekszik eltakarítani őket a közterekről. A társadalomba történő esetleges reintegrálásukért civil szervezetek próbálnak meg tenni valamit, mint például ők is, nem túl sok sikerrel.

Matteo gyakran elvitt egy eldugott, lekoszlott pizzériába, amelyet kizárólag helyi erők látogattak. Valahányszor betévedt egy színes bőrű bóvliárus, Matteo vett tőle egy öngyújtót egy euróért. Azt mondta, ez elvi kérdés. Később többször jártam a dóm közelében, több hajléktalant is láttam, kerestem az öreg filozófust, de vele már csak a padlómozaikon találkoztam.

Nemzeti vágta olasz módra

Az olaszok szeretik a magyarokat, különösen a lányokat. Nőnemű csoporttársaim közül néhányan házassági ajánlatot is kaptak. Igaz, az évfolyamomból több lány kimondottan ezért tanult olaszul. A vegyes házasságok többsége aztán menetrendszerűen válással végződött, valószínűleg nem a nyelvi problémák miatt. Az egyik nyelvtanár kifejtette, ő azért kedvel bennünket, mert mi, magyarok tudjuk leginkább akcentusmentesen elsajátítani a nyelvüket. Ettől aztán mindannyian magabiztosabban és lelkesebben vetettük magunkat az italianizmusok labirintusába.

Az egy hónapos nyelvi kurzus nyitóünnepségének fénypontja az a pillanat volt, amikor vendéglátóink az ösztöndíjasok nyakába színes kendőket kötöttek. Úgy éreztem magam, mint régen az úttörőavatáson. Kiderült, hogy a kendő, amely az én esetemben piros-sárga alapon csigát ábrázolt, egészen pontosan zászló, amelyet paliónak hívnak. Ezt nyerte el a középkorban a lovasverseny győztese, amelyet hagyományosan Siena legyezőszerűen kinyíló főterén, az Il Campón tartottak (és tartanak) évente kétszer, július 2-án és augusztus 16-án. Ha esik, a következő napra tolódik az esemény.

Máig ez a középkori lovasverseny a város legnagyobb turisztikai vonzereje. Bár korábban kezdődött, 1644 óta állítólag nem telt el év Palio nélkül. A versenyen Siena 17 városnegyede, úgynevezett contradája versenyez egymással. Mind a 17 városrésznek valamilyen állat szerepel a zászlóján. Sas, griff, oroszlán és hasonlók. Jellemző, hogy pont a csigát fogtam ki.

A híres sienai Palio máig a város legnagyobb turisztikai látványossága Forrás: AFP/Daniele La Monaca

Csigalassúsággal telt az idő, a tömeg csak nőtt körülöttem a Campón. Ha nem lenne tömegiszonyom, akkor is nehezen viselnék el ekkora csődületet. Bár maga a verseny este 19.45-kor kezdődött, voltak, akik már délben letáboroztak a téren, ahol délutánra már egy tűt sem lehetett leejteni, és még órákig vártunk egymáshoz préselődve, mint a heringek, és olyan büdösen, mint az öreg alkimista.

Irigykedve figyeltem a teret körbeölelő reneszánsz paloták erkélyein gyülekező gazdagokat, akik súlyos pénzekért biztosított páholyukból hűsítőket szürcsölgetve élvezték a pórnép tolongását. Mire nagy csinnadratta közepette maga a verseny elkezdődött, és a szőrén megült lovakat alkalmi zsokéik vágtába ugratták, hogy háromszor körberohanják a pályát (egyébként ez a magyar szó a palio szóból származik), én már egyik pánikrohamból a másikba estem.

Egy kosaras testalkatú svéd lány, látva rosszullétemet, tört olaszsággal tudakolta, miért vagyok ott, ha egyszer tömegiszonyom van. Azt válaszoltam, azért, hogy legyőzzem. Az egri minaretbe is azért mentem föl, hogy megszabaduljak a tériszonytól. Hát, az se sikerült. A szőke istennő rosszallóan csóválta a fejét, és nem értette, mi az a minareto. De az egri bikavérről hallott már. Életében nem ivott olyan rossz bort. Megfogadtam, ha egyszer kiszabadulok a tömegből, megkeresem Egerben a legjobb bikavért, és messze elkerülöm a Nemzeti Vágtát.

Előbb kukorékolt a fekete kakas

Lovakkal legközelebb a bor kapcsán találkoztam Sienában. Matteo kommunista hajlamainál csak a chianti iránti vonzalma volt erősebb. Tőle tudtam meg, csak olyan palackot érdemes vásárolni, aminek kapszuláján ott díszeleg a fekete kakas. Ez egyfajta minőségi pecsét, amelyet 1924-óta használnak a Chianti Classico pincészetek. Bár a receptet Sienában dolgozták ki, mégis a firenzeiek fekete kakasa lett a győztes.

Mivel állandóan háborúztak egymással, nem tudták eldönteni azt sem, hol húzódik kettejük között a határ. Végül úgy döntöttek, hajnali kakasszóra mindketten egyszerre indítanak útnak egy-egy lovas katonát, és ahol találkoznak, ott lesz a határ. A sienaiak jól megtömték az erre a célra kiválasztott fehér jószágot, a firenzeiek viszont nem adtak enni fekete kakasuknak, aki éhes lévén, már hajnalhasadás előtt kukorékolni kezdett. Így aztán a firenzei lovas jóval előbb indult útnak, és már majdnem elérte Sienát, mire annak lovasa feltűnt a láthatáron.

A Palazzo Pubblico a Piazza del Campón az óratoronnyal Forrás: AFP/Mattes René

Egész délutánokat ücsörögtem végig a Piazza del Campo legyezőjén, bámulva a téglagótika egyik legszebb megnyilvánulását, a Palazzo Pubblicót (városháza). Próbáltam megfejteni, milyen összefüggés lehet hatalmat fitogtató tornya és az idő között, mert ezen is óra díszeleg. Bár úgy hívják, La Torre della Mangia, nem az evésről (mangia evést jelent), hanem egy 14. századi harangozóról kapta a nevét.

Időm volt bőven, többször végigjártam a városházán berendezett múzeumot (Pinacoteca Nazionale), ahol a méltán híressé vált sienai festészet legszebb példányait halmozták fel. Nem gondoltam volna, hogy a Trecento és a Quattrocento festői ekkora hatással lesznek rám. Simone Martini, Pietro és Ambrogio Lorenzetti, Sassetta, Francesco di Giorgio Martini, na és persze Duccio di Buoninsegna, akinek Maestà című képe előtt órákat voltam képes ülni.

A kép vallásos jellege hidegen hagyott. Az arcok, mandula vágású szemek, tekintetek titokzatos hangulata mellett a képet uraló Mária palástjának nagy kéksége olyan erővel szippantott magába, hogy utána napokig kéknek láttam a föl-lehullámzó sikátorokat. Rózsaszínnek, mint Szerb Antal, soha nem tapasztaltam.

De a legszebbek a reggelek voltak, amikor a turisták még aludtak, az utcaseprők kis motoros járgányokkal szedegették fel az előző este hulladékait. Jól öltözött olaszok vágtak át a téren, áradt belőlük a jólét nyugalma, hogy törzskávézójukban elfogyasszák a kötelező reggeli cappuccinót és cornettót. A tér kávézói korán nyitottak, sisteregve adták ki fekete mérgüket a dizájnos kávégépek.

Délben a turisták elözönlötték az éttermeket Forrás: AFP/Mattes René

Egy alkalommal délután 3-kor rendeltem cappuccinót, mire a tulaj olyan szomorúan ingatta a fejét, mintha abban a pillanatban múlt volna ki kedvenc háziállata. Azt mondta, erről ismerszik meg a turista. Egy olasz sosem inna cappuccinót délután. Bánatában rágyújtott. Sehol annyi dohányossal nem találkoztam, mint Olaszországban. Estére mindenhol térdig kellett gázolni a csikkekben.

Jobban kinyitja szívedet Siena

Hiába olvastam Sienában az Utas és holdvilágot, a regényen keresztül nem tudtam közelebb jutni a városhoz, amely mindig eklektikus arcát mutatta. Átmenet a múlt iránti nosztalgia és a fogyasztói társadalom márkanevekre és divatra bazírozott jelene között. A sikátorokban egymást érték a neves ruha- és cipőboltok. A jólét - mindenféle gazdasági válság ellenére - még mindig szembeötlőbb volt, mint a szegénység.

Végre megleltem a kaput a via Camollia végében, amelynek felirata wagneri leitmotívként hullámzik Szerb Antalnál. Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena, ez olvasható a boltozatba vésve. Miközben próbáltam magamat regényes hangulatba ringatni, nem hallottam a közeledő robogó dongását, csak az erős rántás éreztem, ahogy a táskámat egy ellenállhatatlan erő letépi az oldalamról.

A Porta Camollia, melyen a felirat olvasható: Cor magis tibi Sena pandit Forrás: Wikimedia Commons

Ahogy a két srác kurjongatva elzümmögött a rozzant Vespán, lepergett előttem az egész olasz neorealizmus filmtermése. Azt hittem, ilyesmi csak Rómától délre eshet meg az emberrel. A karom sajgott, a lelki megrázkódtatáson hamar túltettem magam. Eszem ágában sem volt a rendőrségre szaladni. Fullasztó déli óra volt, egy lélek sem járt arra, csak a KRESZ-táblák voltak tanúi az esetnek.

Azon mosolyogtam, vajon hogyan fognak megosztozni a fiatalok a táska sovány tartalmán: a sonkás-rucolás tramezzinin, a fél üveg ice tea-n. Azért az Utas és holdvilágot sajnáltam, mert szerettem azt a kiadást. Az ingem alatt kitapogattam a nyakamba akasztott szütyőt, amelyben az irataimat és a pénzt tartottam. Aznap vettem fel az ösztöndíjamat. A bankban a pénztáros hölgynek olyan mandulavágású volt a szeme, mint Duccio angyalainak. Beléptem a városkapun. Talán mégis csak tévedtem a jólétet illetően. Mégis válság van.