A napóleoni háborúk idején egyáltalán nem számított szokatlan dolognak, hogy Nelson admirális csatahajóin nők is utaztak a legénységgel. Igaz, gyakran nem önszántukból szálltak hajóra és pokoli körülmények között éltek. Ahogy az egyik történész megfogalmazta: a matrózok
egyfajta „lebegő koncentrációs táborban” tartották őket.
Az azonban mégsem tűnik valószínűnek, hogy a férfiak valóban megverték és szolgasorba hajtották volna a fedélzeten élő nőket. A fennmaradt hajónaplók és jegyzékek szerint sokkal inkább valószínű, hogy a nílusi vagy a trafalgari győzedelmes csata pont ennek az összetett, komplex férfi-női együttélésnek és küzdelemnek volt betudható.
„A tűzmesterrel együtt a lőporraktárban volt a helyem. Miközben behajóztunk az öbölbe, félmeztelenre vetkőztünk, kinyitottuk tüzelőnyílásainkat, szabaddá tettük az utat, és minden hajót, amely mellett elhaladtunk, oldalsortűzzel és háromszoros hurrával üdvözöltünk” – a lőport szállító nőktől és férfiaktól származó információt az 1798-as nílusi csatában a Goliath-on szolgáló John Nichol memoárjában olvashatjuk.
A napóleoni időkben a nők épp olyan derekasan viselkedtek a csatahajókon, mint a férfiak.
Szolgálataikért gyakran ajándékot is kaptak.
És bár Nelson szabályzata kimondta, hogy nőket szigorúan tilos a fedélzetre vinni, a tiltás nem vonatkozott a házastársakra, miközben a feleségek esetleges zaklatása büntetést vont maga után. A magasabb rangú tisztek ellenvetése ellenére mégis nagyszámú női utas tartózkodott a hajókon.
Amikor Nelson egyik személyes jóbarátja, Cuthbert Collingwood admirális is nőkkel érkezett a fedélzetre, a következőket mondta: „A baj mindig elkerül majd minket, míg ők a hajón vannak”, majd történeteket mesélt a szerencsehozó nőkről. Saint Vincent grófja viszont épp a hölgyek ellen lépett fel, azzal az indokkal, hogy a nők a hajó friss vízkészletét használják ruháik mosásához.
Nelson tiszthelyettesei a hajó szakértői voltak: az asztalos, tüzér, kádár, pénztáros és a mester (a személy, aki a hajó navigációjáért és vitorláért volt felelős) tisztséget látták el, és gyakran vitték a tengerre feleségüket és gyerekeiket. Jelenlétüket többször titkolták feljebbvalók előtt, ám az emlékiratokban, bírósági feljegyzésekben és a kapitányi naplókban megjelennek.
Amikor a csatahajók kikötöttek, azonnal megrohamozta őket néhány kisebb csónak, zöldségekkel, gyümölcsökkel, élelmiszerekkel, italokkal és természetesen prostituáltakkal a fedélzetén. A kikötőben a legtöbb hajóskapitány engedélyezte a nők hajóra lépését, és
a jókedvet a nagy mennyiségű, elfogyasztott ital is segítette.
Az igen zsúfolt hadihajókon (egy embernek mindössze egy akkora hely jutott, ahol a függőágya lógott) – a nagyszámú prostituált és az alkoholfogyasztás miatt – a fedélzet alatti jelenetek a teljes nyilvánosság előtt zajlottak: „A nőkkel együtt jött az ital, és a hajón hirtelen megállt a fegyelem. Férfiak és a nők együtt ittak és ha kellett, verekedtek. A padló piszkossá vált. A részeg nők állandóan megsértették a tiszteket, vagy panaszt nyújtottak be ellenük. Előfordult, hogy felfutottak a fedélzetbe, ahol az alsószoknyájukat lebegtették” – írta az egyik matróz.
A már említett John Nichol visszaemlékezésében beszámol arról az esetről is, amikor az egyik francia tengernagy hajójának robbanásakor a Goliath remegve rázkódott, miközben:
„Ha egy francia hajót találat ért, mi szívből jövő örömmel válaszoltunk a hurrázásra a fedélzeten. A csata közben a raktárunkat is lövés érte, de nem okozott kárt, mert az ács befoltozta, és megállította a vízbetörést.
Sokkal tartozom a tűzmester feleségének, aki folyamatosan ellátta férjét és engem itallal,
amely nagymértékben segített fáradtságunk leküzdésében. Néhány asszony meg is sebesült: egy leithi asszony bele is halt sebeibe, őt az öböl egyik kis szigetén temettük el. Az ütközet kellős közepén egy asszony fiút szült. Edinburgh-i nő volt.”
A 18-19. századi csatahajók általában utasokat is szállítottak fedélzetükön, akik kormánytisztviselők, munkaképtelen hadirokkantak vagy épp katonák lehettek, köztük számos nő volt. Az 1801-es egyiptomi hadjárat során a Királyi Hadsereg hajói több mint 12 ezer csapatot szállítottak az egyiptomi Aboukir Bay-be. Száz férfiból minden harmadik magával vitte a feleségét, és mellettük még legalább 360 nő csatlakozott a flottához, többen a gyerekeikkel.
A sikeres partraszállás után számos csapatszállító hajó kórházi alkalmatossággá alakult, ahol nők és gyerekek segítettek a betegeket, sebesülteket ellátni. Mások csatlakoztak a katonákhoz a parton. Érdemüket az expedíció haditengerészeti parancsnoka, Lord Keith admirális is elismerte, aki engedélyezte számukra az élelmezést a hajókészletekből, és
tovább bátorította őket az önkéntes szolgálatra.
Abban az időben a Királyi Hadsereg kialakított egy átfogó egészségügyi rendszert, ami tartalmazta többek közt a kötelező himlő elleni védőoltást, az ingyenes orvosi kezeléseket és minden hajón biztosított egy sebészt. Miközben az itt szolgáló női ápolók a betegeket és sérülteket kezelték, rossz hírnévre tettek szert: sokszor voltak kaphatóak a prostitúcióra, „segítették” a magányos és részeges matrózokat. Ahogy azt az egyik férfi lejegyezte: „... azok a hölgyek rendívül bátrak és vakmerőek... nehéz ellenállni a szirének kísértésének.”
Az olasz régész, Dr. Paolo Gallo ásatásai közen érdekes leletekre bukkant Nelson szigetén, az Aboukir öböl közelében. Felfedezte a Királyi Hadsereg egyik elveszett temetkezési helyét. Dr. Gallo brit kutatókat hívott a helyszínre, ahol a feltárás során tisztek, katonák, matrózok, tengerészgyalogosok, nők és gyermekek sírjaira bukkantak.
A legmegrendítőbb felfedezést három csecsemő maradványai jelentették, közülük egy nem sokkal a születése után halt meg. Valamennyi kis holttestet fából készült koporsóban, lepelbe takarva, egy kis bronz kitűzővel együtt temették el. Közvetlenül az egyik csecsemő mellett, szintén fa koporsóban találtak egy nőt, akinek a koporsófedelére fém „G” betűt szögeztek. A kutatók a lehetséges „jelöltek” közül legvalószínűbbnek azt a skót hölgyet tartják, aki a Goliath megrongálódásakor megsérült, majd később belehalt sebeibe. John Nichol úgy emlékezett rá, mint akit „eltemettek az öböl egyik kis szigetén.”
Két másik eshetőséget az 1801-es hadjárat katonái szolgáltatnak: az egyik asszony a harmadik gárda ezredében szolgált és a Lambe névre hallgatott, a másik a Coldstream csapat tagjaként harcolt és Sarah Webbernek hívták. A „G” betű jelölheti a hajó nevét, mint Goliath, esetleg a „Guards”, mint védelmező kifejezést.
A történelmi és régészeti adatok tehát azt bizonyítják, hogy a nők a napóleoni időkben biztosan harcoltak, csatába kísérték a férjüket, ápolták a sebesülteket, gyerekeket szültek, esetleg álruhában Nelson katonái közé álltak. A leghíresebb „álruhás” Hannah Snell, a worcesteri kelmefestő lánya volt, aki a tengerészgyalogosok között szolgált, mígnem súlyos sebesülést szenvedett mindkét combján és csak ezután, 1750-ben fedte fel igazi nemét.
A nők fedélzeti szolgálatáról napjainkban néhány szenvedélyes vitát követően megváltozott a hivatalos vélemény: 1993-tól a nők már a férfiakkal egyenjogúan léphetnek a Királyi Hadsereg hajóinak fedélzetére. A jelenlegi esélyegyenlőségi szabályzat kimondja: „a változások eredményeként az 1980-as és a 1990-es évek foglalkoztatási gyakorlatához viszonyítva a fegyveres erőkhöz belépő nők aránya megduplázódott, ami ma már eléri a 20 százalékot.”