Amikor 1944. július legvégén az angol–amerikai szövetséges haderő kitört Normandiából, hetekig úgy tűnt, nincs erő, amely feltartóztathatná őket. Augusztus 25-én felszabadult Párizs, szeptember elsején a szövetségesek betörtek Belgiumba, és másnap elfoglalták a stratégiailag fontos kikötőt, Antwerpent is. A Hollandiát védő Von Zangen vezérezredes parancsnokága alatt álló német 15. hadsereg a felbomlás szélére került. A fejveszett német visszavonulás láttán a szövetséges stratégákon úrrá lett az eufória. Úgy tűnt, hogy egyetlen jól irányzott csapással Németország szívéig hatolhatnak.
Az elbizakodottság azonban sohasem jó tanácsadó, és ez alól akkor sem volt kivétel. A Montgomery tábornagy által kierőszakolt és az 1944. szeptember 17-én elindított Market-Garden hadművelet – amely a hollandiai Rajna-hidak elfoglalását célozta, és a hadtörténelem legnagyobb légideszantos vállalkozása volt – kudarcba fulladt. Ez intő jel kellett volna hogy legyen: a németek még korántsem értek erejük végére.
A július 20-i sikertelen merényletkísérlet, valamint a katasztrofális hadihelyzet miatt egyre jobban leépülő, mániákussá váló Hitler józanabb tábornokai aggodalma ellenére is elhatározta, hogy mindent egy lapra téve, a nyugati fronton próbálja meg kicsikarni a döntést. Az ardenneki offenzíva kétségbeesett kísérlet volt az egyre elkerülhetetlenebbnek látszó vereség feltartóztatására. (A reménytelen helyzet ellenére a támadáshoz összevont egységek katonáinak harci szelleme magas volt, amint azt Ken Anakin A halál ötven órája című filmjének egyik leghíresebb jelenete, a "Panzerlied" is bemutatja.)
Már elviselhetetlen az állandó visszavonulás! – vágta a Führer ordítva a tervezett nyugati offenzívát hevesen ellenző legendás páncélosparancsnok, Heinz Guderian vezérezredes arcába.
Hitler szemei előtt a régi dicsőség lebegett. 1940-es diadalai helyszínén, az Ardennekből kiinduló és a szövetségeseket elsöpörő offenzívával akart döntő változást elérni a háború menetében. Hitler úgy gondolta, ha Antwerpent visszafoglalják, és kettévágják az angol–amerikai haderőt, ez akkora zavart fog okozni a „puhány amerikaiak” soraiban, hogy magától felbomlik a szövetség, és a nyugatról átcsoportosított erőkkel a nyomasztó keleti fronton is patthelyzetet harcolhat ki.
A legszigorúbb titoktartás közepette, már 1944 szeptemberében megkezdték a Wacht am Rhein (rajnai őrszem) fedőnevű hadművelet tervezését.
A Harmadik Birodalom szinte összes tartalékát az ardenneki offenzívára vonták össze; Hitler utasítást adott egy vadonatúj páncélos erő, a 6. SS páncélos hadsereg felállítására, amelynek élére régi hívét Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführert (a Waffen-SS-ben ez a vezérezredesi rendfokozatnak megfelelő rang) nevezte ki.
A 6. SS páncélos hadsereget, továbbá az offenzíva végrehajtására kijelölt magasabb egységeket a félelmetes hírnevet szerzett Tigris nehézharckocsikkal, a korszerű Párduc tankokkal, önjáró és rohamlövegekkel, valamint a szövetséges páncélosok számára leküzdhetetlen legújabb Királytigris harckocsikkal szerelték fel.
1944. december 16-án hajnali 5.30-kor pokoli dübörgés törte meg a ködös téli pirkadatot. A jól álcázott 2000 német löveg vakító össztüze keserves ébresztőt jelentett a frontvonal túloldalán az 1. amerikai hadosztály mit sem sejtő újoncainak. Amint a lövegek elhallgattak, talán még vészjóslóbb hangok szűrődtek ki a ködbe borult ardenneki fenyvesekből: a diadalra éhesen előrenyomuló német páncélosok lánctalpainak csörömpölése.
Északon a 6. SS páncéloshadsereg, délen pedig a báró Hasso von Manteuffel vezérezredes parancsnoksága alatt álló 5. páncéloshadsereg lendült mindent elsöpörni remélt támadásba. Az előretörő német páncéloserők szárnyait a német 7. tábori hadsereg fedezte. Beteljesedni látszott a december 12-i utolsó eligazításon Hitler mániákusan ismételgetett jóslata, miszerint a magukat elbízó amerikaiak pánikszerűen megfutnak majd a támadó német páncéloshadseregek elől.
„Ha Németország képes néhány súlyos csapást mérni, ez a mesterséges szövetség mennydörgő robajjal összeomlik majd. Fölébe kerekedünk a sorsunknak, úgy bizony!” – ezekkel a szavakkal lelkesítette tábornokait a Führer. A lelkesítésre szükség is volt, hiszen a tábornokok jól látták az elkerülhetetlen nehézségeket.
Amikor Sepp Dietrich az eligazításról visszatért a 6. SS páncélos hadsereg főhadiszállására, és ismertette tisztikarával a hadművelet részleteit, a rendkívül tehetséges Kramer tábornok, Dietrich vezérkari főnöke így kiáltott fel: „Őrültség! Micsoda egy őrült terv!” De nem volt mit tenni, végre kellett hajtani a Führer parancsát. Az egészségileg megroppant és korábbi önmaga roncsának tekinthető Führer vasakarata még megmaradt, a katonákra átragadt a lelkesedés.
A támadó német páncéloserők a szembenálló amerikai 28. hadosztályt egyszerűen elsöpörték, és meghátrálásra kényszerítették az Omar Bradley tábornok parancsnoksága alatt álló 1. amerikai hadsereget is. Hosszú-hosszú hónapok állandó visszavonulásai után a német katonák ismét megízlelhették annak édes ízét, milyen az, amikor megint előlük menekül az ellenség.
A szövetséges hadvezetés ugyanabba a hibába esett, mint a német vezérkar a június 6-i normandiai partraszálláskor: az offenzívát túl sokáig csupán helyi jellegű megtévesztő akciónak tartották. Az Ardennek térségéből beérkező első hisztérikus üzeneteket nem vették komolyan, a vezérkari tisztek többsége a közeledő karácsonyi szabadságára készült.
Csak december 19-ére ébredtek rá, hogy valójában milyen súlyos a helyzet. Bradley ekkor parancsot adott Patton tábornoknak, hogy délről támadja oldalba a németeket, és felmérve a kritikussá váló helyzetet, leállította a Saar-vidék elleni támadás előkészületeit.
Eisenhower hadseregtábornok, a szövetségesek főparancsnoka úgy megrettent a megállíthatatlannak tűnő német előrenyomulástól, hogy Verdunből sietve Versailles-ba vonta vissza főhadiszállását. Nem sokon múlott, hogy Hodges tábornok hadseregparancsnokot és törzskarát elfogják a németek.
Bradley kezéből kicsúszott az irányítás, ezért Eisenhower leváltotta, és a becsvágyó brit parancsnokot, Montgomery tábornagyot nevezet ki a helyére, az amerikai tisztek nem kis felzúdulására. Montgomery nagy eréllyel fogott hozzá a káosz felszámolásához. Az amerikai törzs egyik tisztje szerint „úgy rontott be Hodges főhadiszállására, mint Krisztus, amikor megtisztította a kufároktól a templomot”.
Montgomery gyorsan átlátta a helyzetet, és az erők átcsoportosításával, köztük a XVIII. amerikai légideszanthadtest bevetésével december 24-re megállította a 6. SS páncéloshadsereg előrenyomulását. Ekkorra kitisztult az idő, és a hatalmas fölényben lévő szövetséges légierő – amelyet eddig földhöz szegezett a köd – felszállt, és súlyos csapást mért a légi fedezet nélküli német páncéloserőkre. Dietrich a teljes II. SS páncéloshadtestet a Stavelot előtt bekerített Peiper-féle harccsoport felmentésére küldte, és elveszítette a kezdeményezést. 1944 karácsonyára az ardenneki áttörés végelegesen elakadt.
Mind a mai napig makacsul tartja magát az a legenda – amelyet Anakin híres filmje is sugallt –, hogy a németek a szövetséges üzemanyagraktárak elfoglalásával akarták szomjas páncélozott járműveik benzinutánpótlását biztosítani. Ebből csupán annyi igaz, hogy 1944 végén a német haderő már krónikus üzemanyaghiányban szenvedett.
Az augusztus 23-i román átállás miatt elvesztették Ploestit, legfőbb nyersolajforrásukat, a szövetséges bombázások pedig súlyos károkat okoztak a szintetikus benzint előállító üzemeikben. Annak ellenére, hogy a szűkös üzemanyagkészletekből igyekeztek az ardenneki offenzívára tartalékolni, amit csak lehetett, a német harckocsiveszteségek jelentős részét nem a szövetségesek okozták, hanem a benzinhiány. Ettől függetlenül a Wacht am Rhein haditervében nem szerepelt az üzemanyag-vadászat.
A sors ironikus fintora, hogy a Waffen-SS egyik legtehetségesebb páncélosparancsnoka, a vakmerő vállalkozásairól elhíresült Joachim (Jochen) Peiper Obersturmbannführer (a Waffen-SS-ben ez az alezredesi rendfokozatnak megfelelő rang), akinek harccsoportja, a Párduc és Tigris harckocsikkal felszerelt 1. SS páncélosezred a legmélyebben nyomult az amerikai vonalak mögé, a belgiumi Spától alig másfél kilométerre állt meg.
Peiper nem tudta, hogy itt volt az amerikaiak legnagyobb nyugat-európai üzemanyagraktára, több mint 10 millió liter benzinnel. A karnyújtásnyira lévő benzinóceán ellenére Peiper és emberei az üzemanyaghiány miatt leállt tankokat felrobbantották, és gyalogosan voltak kénytelenek visszavonulni.
Az egyik legnépszerűbb tévhit, hogy az ardenneki áttörés részsikerei a fanatikus SS-alakulatoknak voltak köszönhetők. Noha a 6. SS páncéloshadseregben összevont magasabb egységek közül az 1. Leibstandarte SS Adolf Hitler, valamint a 12. SS Hitlerjugend hadosztályoknak kétségtelenül félelmetes hírnevük volt az ellenség előtt, 1944 végén ezek a veterán alakulatok már csak halvány visszfényei voltak régi önmaguknak.
A keleti front poklát megjárt harcedzett veteránok többsége elesett, a frissen bevonultatott állomány újoncai pedig már csak gyorstalpalós kiképzést kaptak. A 6. SS páncéloshadsereg is új seregtest volt, csak 1944 szeptemberében kezdték meg a felállítását. Maga a hadseregparancsnok, Sepp Dietrich úgy vélte, hogy nem lesz elegendő idejük a csapatok megfelelő kiképzéséhez.
A július 20-i merénylet után a Wehrmacht tábornokaival betegesen bizalmatlanná vált Hitler mindezek ellenére „szemefénye”, a Waffen-SS részére kívánta biztosítani a dicsőséget – a Wehrmacht ellenében. Régi harcostársa, a közvetlen és egyszerű modora miatt a katonái között roppant népszerű Dietrich (akit csak Ober Sepp-ként emlegettek az emberei) képességeit pedig egyszerűen meghaladta a hadsereg méretű harccsoport irányítása. „Derék, de hülye” – jegyezte meg róla a kiváló stratéga, az arisztokratikus Gerd von Rundstedt vezértábornagy, a nyugati front egykori parancsnoka.
Az ardenneki áttörés legjelentősebb részsikereit nem az SS, hanem a Wehrmacht 5. páncéloshadserege harcolta ki. Egyedül Hasso von Manteuffel vezérezredes hadserege volt képes teljesíteni a haditerv első stratégiai lépését, a Maas folyóhoz való kitörést. Igaz, hogy ő sem tudott átkelni a folyón. Ezzel szemben a 6. SS páncéloshadsereg már az offenzíva megindítását követő harmadik napon elakadt.
Az SS alakulatok közül a Hitlerjugend 17-18 évesei valóban mindenkit megdöbbentő, kegyetlen fanatizmussal küzdöttek, de óriási veszteségeket elszenvedve sem voltak képesek elérni a haditerv szerinti céljaikat. Az eleve kudarcra ítélt hadművelet német részsikerei egyértelműen a Wehrmacht javára írhatók.
Szintén a túlzó legendák világába tartozik a Waffen-SS fenegyereke, a kalandor jellegű kommandós akcióiról elhíresült Otto Skorzeny Obersturmbannführer diverziós alakulatának tevékenysége. (Skorzeny szabadította ki rendkívül kalandos módon az olasz diktátort, Benito Mussolinit, és komoly szerepet játszott Budapesten Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletének meghiúsításában is.)
A váratlan támadás okozta zűrzavar fokozására határozták el, hogy Skorzeny parancsnoksága alatt felállítanak egy angolul beszélő német katonákból álló diverziós egységet, amelyet zsákmányolt amerikai haditechnikával és amerikai egyenruhákkal szereltek fel. Az lett volna a feladatuk, hogy még az offenzíva kezdete előtt szivárogjanak át az amerikai vonalakon, és a távközlés megbénításával, partizánakciókkal, továbbá fals információkkal növeljék az ellenség soraiban a fejetlenséget.
Íme, a legenda: Skorzeny dandár méretű egysége angolul kiválóan beszélő katonáival sikeres felforgató akciók sorát hajtott végre, halálra rémítve az ellenséget. Ezzel szemben lássuk a valóságot: a tervtől eltérően sokkal kevesebb a feladatra alkalmas katonát találtak, mint remélték.
A Skorzeny-kommandó embereinek jelentős része csak gyengén törte az angolt, és nem dandárméretű egységnek, hanem csupán 48 kommandósnak sikerült átszivárognia az ellenséges vonalakon, és hét fő kivételével a többiek gyorsan vissza is vonultak. Alig tudtak érdemi akciót végrehajtani. A Skorzeny-kommandó egyedül pszichés fronton ért el sikereket.
Amikor az amerikaiak tudomást szereztek a német diverziós alakulat létéről, jelentősen túlértékelték a szerepét. Az eredmény: barát-barát tűz, amelyben sok amerikai katona vesztette életét, és számos olyan német hadifogoly kivégzése, akiknek semmi közük sem volt Skorzeny embereihez, csak zsákmányolt amerikai kabátot húztak egyenruhájukra a hideg ellen.
Az ardenneki offenzíva összeomlásával 1945. január közepére a németek eredeti kiindulási pontjukra szorultak vissza. A Harmadik Birodalom Hitler makacssága miatt elvesztette utolsó jelentős páncélostartalékait.
Az Ardennek előterében füstölgő, kiégett páncélosok ugyancsak hiányoztak a Berlin felé nyomuló Vörös Hadsereg ellen vívott védelmi harcokban 1945 tavaszán. A hatalmas ember- és hadianyag-veszteség Hitler szándékával ellentétben csak siettette az elkerülhetetlen bukást. Hiábavalóan aratott a „halál ötven órája”.