Csak az a kérdés, mikor esik ki az első tégla a két Korea közötti falból

A Szöulban lévő Hankuk Idegennyelvi Egyetem magyar tanszékét 1987. október 23-án akkreditálták, az oktatás pedig 1988 tavaszán indult el. Mivel a Koreai Köztársaság a szocialista országok közül elsőként Magyarországgal alakított ki diplomáciai kapcsolatot, mind politikailag, mind pedig társadalmilag igen nagy figyelem övezte Koreában ez idő tájt Magyarországot. Ezt az is mutatja, hogy az 1989-es tanévben a magyar tanszék Korea-szerte az egyik legnépszerűbb tanszékek egyike volt. A kilenc éve itt tanító és élő Kovács Sándor a koreai fővárosban adott interjút az Origónak.

Hogyan kerül ki valaki a József Attila Tudományegyetemről Szöulba?
1989-ben, Szegeden az összehasonlító irodalomtudomány tanszéken kezdtem el tanítani. Én most másodszor vagyok Koreában.

1995-ben egy viszonylag fiatal irodalmárt kerestek ide.

A koreaiak bizonyos szempontból olyanok, mint a magyarok, itt is létezik az odahaza már ismert uram-bátyám módszer.

Kovács Sándor egyetemi tanár kilenc éve él Szöulban Forrás: Lantos Gábor

Az itteni tanszékvezető felhívta az ELTE vezetőjét, Kulcsár Szabó Ernőt, akivel ő jóban volt, én meg Kulcsár-Szabóval ápoltam szívélyes viszonyt, így ő ajánlott ide. 1995–1998 között éltem először Szöulban, majd 2008-ban jöttem vissza ismét. Ennek immár kilenc éve.

1995-ben tudott koreaiul?
Nem.

Most tud?
Maradjunk abban, hogy amolyan dzsungelkoreai nyelvet beszélek.

A túléléshez ez elég.

Ugyanis az én feladatom éppen az, hogy ne beszéljek koreaiul. Az egyetemen semmiképpen.

Az első évfolyam első óráján is magyarul szólal meg?
Persze, hiszen ez itt követelmény. Úgy szoktam kezdeni, hogy

Kovács Sándor vagyok, 53 éves vagyok, magyar vagyok, most Koreában vagyok.”

Ezt elmondom párszor, ebből el lehet indulni. Az első óra végére már el tudják mondani ugyanezt magukról. A közvetítő nyelv amúgy az angol.

Kik és miért járnak Dél-Koreában magyar tanszékre?
Dél-Koreában normális állást akkor lehet kapni, ha az embernek van egy jó egyetemről származó diplomája. A mi egyetemünk ugyan nem tartozik a csúcsintézmények közé, de jó egyetem. Azok a fiatalok, akik nem kerülnek be a legjobb helyekre, többek között nálunk kötnek ki. Egy évfolyamban 35 hallgatónk van.

Senki ne gondolja azt, hogy közülük mindenki föltétlenül magyart akar tanulni. Szükségük van egy értékes diplomára, hogy később megfelelő állásuk legyen.

Persze, vannak olyanok is, akik tényleg megszeretik a magyar nyelvet, és később ennek a tudásnak a birtokában helyezkednek el – akár Magyarországon is.

Napfelkelte Szöulban Forrás: AFP/Ed Jones

Amúgy a hallgatók két hét után jönnek rá arra, hogy a magyar nyelv iszonyatosan nehéz. Ennek ellenére kevesen adják fel. Minden hallgatónak egy második szakot is fel kell vennie, harmadévtől a magyar nyelv mellett azt is tanulják.

Volt tanítványaim közül néhányan a koreai nagykövetségen dolgoznak Budapesten, de a nagy koreai cégek magyarországi képviseletein is vannak olyanok, akik a Hankuk Egyetem magyar tanszékén végeztek.

Persze, a Koreában tapasztalható hatalmas „egyetemi láz” ma már lassan kontraproduktívvá válik, ezt pedig egyre többen ismerik fel.

Mit jelent ez pontosan?
Azt, hogy miközben túl sok a diplomás vagy a diplomára vágyó ember, az alacsonyabb képzettséget kívánó állásokat kevesen töltik be szívesen.

Éppen ezért az ország vezetői arra jutottak, hogy a következő tíz évben 15 százalékkal csökkentik az egyetemi férőhelyek számát.

Dél-Koreában rengeteg felsőoktatási intézmény van, ezeknek egy része kritikán aluli színvonalon működik. Valahol valaki gründolt egy egyetemet vagy főiskolát, aztán már nem olyan fontos, hogy ott milyen a színvonal. Ha a mostani csökkentés ezekre irányulna, nem lenne semmi gond. Csakhogy a politika megint az egyszerűbb módszert választotta: fogja a fűrészt, és nekiesik az egésznek. Így el fog tűnni néhány színvonaltalan oktatási intézmény, de közben hullik a forgács, és a jobbak közül is sérülni fognak egyes intézmények vagy tanszékek.

Dél-Koreában 15 százalékkal csökkenteni akarják az egyetemi férőhelyek számát Forrás: Lantos Gábor

Ez például a magyar tanszéket is érintheti, szóval, nagy kérdés, hogy mi lesz velünk. A Hankuk Egyetem mindenképpen meg akarja tartani ezeket a nyelvi szakokat. Ehhez próbálnak most támogatást szerezni. De a képzést is át kell alakítanunk. Mert valljuk be, ma már a klasszikus nyelvi-bölcsész képzésre kevéssé van szükség.

Szép dolog, hogy egy koreai hallgató a Bánk bánt vagy Berzsenyi Dániel költészetét tanulja, de ennél fontosabb lenne, hogy a nyelvi képzés párosuljon azzal, hogy megismertetjük a hallgatót az adott ország, sőt, inkább a régió mindennapjaival.

A 21. században – tetszik, vagy nem – erre van igény és szükség.

Azok a koreai fiatalok, akik nekikezdenek a képzésnek, mit tudnak Magyarországról?
Kezdetben viszonylag keveset, leginkább azokat a dolgokat, amelyeket a médiumokban hallanak rólunk. Dél-Koreában az emberek gondolkodását és cselekvéseit nagyon erősen irányítja a média, elsősorban a televízió és az internet. Ha a tévében látnak egy útifilmet valamelyik országról, akkor az a következő két évben rettenetesen népszerű lesz.

Az idősebb koreai emberek ismerik és tisztelik Puskás Ferencet Forrás: [origo]

Most éppen Horvátországtól vannak oda. Pár éve volt egy koreai tévésorozat, amelyet részben Budapesten forgattak. Nem hiszi el, hogy ennek milyen hatása volt.

A sorozat miatt érzékelhetően nagyobb érdeklődés nyilvánult meg a tanszékünk és Magyarország iránt.

A koreai emberek nagy része két dolgot mindenképpen tud Magyarországról. Az egyik, hogy ki volt Puskás Ferenc. A másik az 1956-os forradalom. Bár ezeket a dolgokat inkább az idősebbek és a középkorúak ismerik, a fiatalok már kevésbé.

Kilenc éve él Szöulban, igen közel Észak-Koreához. Nincs emiatt önben semmi félsz?
Egyáltalán nem félek. Akkor sem féltem, amikor először idejöttem, de azóta az ember megtanulta, hogy ennek a világméretű politikai és katonai játszmának van egyfajta ritmusa. Az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea rendszerint tavasszal tart együttes hadgyakorlatot.

Ekkor az északiak lángtengerrel fenyegetőznek.

Ez addig tart, amíg idelent megy a katonáskodás. Ha ennek vége, akkor az északiak is megnyugszanak.

Katonai parádé és felvonulás Phenjanban Forrás: AFP/Ed Jones

Szöulban egyáltalán nem lehet érzékelni, hogy bárki aggódna. Annak ellenére sem, hogy olykor tényleg komoly konfliktusok alakulnak ki. Például amikor 2010 novemberében az északi hadsereg a Jonpjong-szigetet kezdte lőni.

Két dél-koreai katona meghalt ebben az incidensben.

Természetes, hogy Szöulban ekkor nagyon aggódtak, és komoly fölháborodás is volt, de ennél tovább nem ment el a történet.

Észak-Korea mennyire van benne az itteni közbeszédben?
Bármennyire is furcsa, de nem nagyon.

Illetve, úgy fogalmaznék, hogy azokat az idősebb embereket, akiknek van valamilyen személyes tapasztalatuk a koreai háborúról, jobban foglalkoztatja, mint a fiatalokat.

Az itteni tévében van egy családegyesítő műsor, ebben az évtizedekkel korábban szétszakított famíliák találkoznak újra. Ezt szívesen nézik az emberek, de a fiatalokat ez sem érdekli különösen. Márpedig én az egyetemen a fiatalabb generáció képviselői között élek, dolgozom. A Koreai-félsziget legmagasabb pontja, a 2744 méter magas Pektu-hegy északon van.

Kim Dzsongun Korea legmagasabb pontján, a Pektu-hegyen Forrás: AFP/Kns

Ez az itteniek szent hegye. Egy koreainak oda elmenni olyan, mint egy muszlimnak elzarándokolni a Fekete-kőhöz Mekkába. A Pektu-hegyhez vezetett csoportos kirándulások is főleg az idősebbeket vonzzák.

Az pedig mindenkinek a gondolatvilágában ott van, hogy ez a két ország előbb-utóbb egyesülni fog. Ugyanakkor az is árulkodó, hogy az erről szóló közgondolkodás mennyire kettős.

Mert a szíve mélyén mindenki azt szeretné, hogy ez az egyesülés minél előbb következzen be, de az ész mást diktál, mert a racionális gondolkodásúak azt kívánják, hogy az egyesülés még ne most történjen meg.

Miért van ez?
Az esetleges egyesülés olyan óriási gazdasági teher lesz ennek az országnak, amit mi el sem tudunk képzelni. Hogy mennyire nem a levegőbe beszélünk, arra az is jó példa, hogy az egyesülésre való felkészülés folyamatos. Dél-Koreában van egy olyan minisztérium, amely ezzel a témával foglalkozik. Nekem is volt olyan kollégám, aki az ebben a minisztériumban működő tanácsadó testületben dolgozott.

Az sem véletlen, hogy Dél-Korea behatóan tanulmányozza azt, hogy Európában hogyan ment végbe a rendszerváltozás.

Nemcsak az NSZK–NDK egyesülés érdekli őket, hanem a többi volt szocialista országban végbement változások is. Rengeteg ilyen témájú konferencia van Dél-Koreában.

Visszatérve még az esetleges egyesülésre, ön szerint mi hiányzik ahhoz, hogy az első tégla kiessen a falból?
Nekem az az elméletem, hogy odafent egy Patyomkin-hadsereg gyakorlatozik. Félreértés ne essék, őrült sok katonájuk van, a szolgálati idő pedig haderőnemenként öt és tíz év között váltakozik.

Gyakorlatilag erre a hadseregre épül az egész ország működése.

De azt gondolom, hogy ennek a hadseregnek a felszerelése, az infrastruktúrája közel sem olyan erős, mint azt gondolja a világ.

Lehet, hogy mindez csak Patyomkin-hadsereg? Forrás: AFP/Str

Ha ez tényleg így van, és erről mindenki megbizonyosodik, akkor dőlhet le ez a fal. Hosszú távon sem az oroszok, sem a kínaiak nem fogják tudni megakadályozni az egyesülést, de ők is úgy vannak ezzel, hogy ez a folyamat ne most kezdődjön el.

Magyarországon Dél-Koreáról nagyon keveset tudunk. De azt tudjuk, hogy az itteni emberek fegyelme és munkához való hozzáállása legendás. Ez a mai napig így van?
Kétségtelen, hogy ha munkáról vagy a koreai emberek kötelezettségeiről van szó, akkor a koreaiak rendkívül fegyelmezettek.

Amúgy viszont az itteni emberek rettenetesen fegyelmezetlenek is tudnak lenni.

Ha valaki parkolni szeretne, és lát egy erre alkalmas helyet, szemrebbenés nélkül hagyja ott a kocsiját. Az sem érdekli, ha ez egy kereszteződésben történik. Kevéssé ismert, de a koreaiak nagyon tudnak lazulni, kajálni, mulatni, énekelni.

Kovács Sándor szerint, ha a munkáról van szó, a koreai emberek nagyon fegyelmezettek, egyebekben viszont imádnak lazulni Forrás: Origo

Talán a mindennapi életben való hihetetlen fegyelmezettséget próbálják így lerázni magukról. De e különös kettősség nem csak ebben nyilvánul meg.

Közhely, de Dél-Korea a kütyük országa. Ennek ellenére az itteni könyvesboltok tele vannak emberekkel. Ülnek a földön, olvasnak, miközben a zsebükben, a táskájukban ott vannak az e-olvasók vagy a legmodernebb telefonok.

Egyik sem feltétlenül baj. Ugyanakkor számomra még mindig vannak olyan szituációk, amelyek érthetetlenek vagy idegenek.

Mesélne egy ilyenről?
A múltkor egy bevásárlóközpont mélygarázsából szerettem volna kiállni. A meglehetősen meredek feljárón, közvetlenül a kijárat előtt lerobbant egy terepjáró. Egyre nagyobb lett a sor, az emberek nem értették, mi történik. Kiszálltam, és odamentem. Azon tanakodtak, hogy mit csináljanak. Néhányan azt javasolták: kívülről tolasson vissza valaki, és húzza ki a járgányt. Mások azt mondták, hogy az túlságosan sokáig tartana, káosz lenne a mélygarázsban. Végül elszánták magukat, hogy kitolják az autót.

Nekem ez őrült veszélyesnek tűnt: több tonnás vas, meredek út, ki tudja, mennyire tapasztalt a sofőr ... a helyükben, a kelet-európai fejemmel vártam volna.

De a koreai ember (különösen, ha férfi), ilyen: nem sokat tervez, nekiveselkedik...

Végül kitolták a terepjárót?
Persze. Kigúvadt a szemünk, de sikerült. Igaz, ha rajtam múlt volna, talán még ma is ott állnánk.