Drew Palumbo a barátjával, Ben Slaybeckkel a szörfösök körében különösen népszerű dél-kaliforniai Sunset Beach környékén lovagolták meg a hullámokat, ideális, napsütéses időben. A hullámokon siklás élményét fejre erősített GoPro-kamera és egy drón segítségével igyekeztek megörökíteni.
Palumbo már a sokadik siklásához készülődött, amikor a hullámtörés zónáján túl,
a nyugodt vízfelszínt teljesen váratlanul egy fiatal nagy fehér cápa törte át,
magasra kivetődve a vízből.
A nem mindennapi látványt Palombo kamerája rögzítette.
Éppen eveztem a hullám irányába, amikor úgy 100 láb (mintegy 31 méter, a szerk.) távolságra kivetődött a nagy fehér cápa”
– számolt be a váratlan élményről a Grindtv portálnak. A beágyazott videón a 35. másodperctől látható a nagy fehér ugrása.
Chris Lowe tengerbiológus, a Kaliforniai Állami Egyetemen működő cápakutatási intézet, a Shark Lab igazgatója az esettel kapcsolatosan az Orange County Register munkatársának elmondta, hogy a szörfösök által megörökített videón egy fiatal egyed látható.
Lowe hozzáfűzte, hogy amíg a kifejlett idősebb példányoknál a kiugrás a prédálás (breaching) része, addig a fiatal egyedeknél a megfigyelések szerint ennek inkább más,
még nem pontosan tisztázott okai lehetnek,
akár egyfajta játékos kedvből vagy a testükre tapadt apró parazitáktól való megszabadulás céljából.
A kutatók Santa Monica térségében többször is megfigyeltek olyan fiatal, a felszín fölé kiugró egyedeket, amelyeknél nem zsákmányszerzés állt az ugrás hátterében.
A heringcápafélék családjába tartozó (Lamnidae) nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) a jelenleg élő legnagyobb húsevő porcoshal-féle.
A világtenger nagyfehércápa-állományát 10-12 000 egyedre becsülik a kutatók.
Annak ellenére, hogy a szinte mindenki által ismert rosszhírű faj világszerte elterjedt, úgynevezett kozmopolita cápafaj, földrajzilag csak néhány területen figyelhetők meg relatíve nagyobb egyedszámú csoportjaik.
Az első legjelentősebb nagyfehércápa-állomás a kaliforniai partvidék, a második Dél-Afrika atlanti partszakasza, a harmadik legjelentősebb előfordulási területük Dél- és Nyugat-Ausztrália, a negyedik az Egyesült Államok keleti partvidéke - elsősorban a Cape Cod és Új-Fundland közötti terület, az ötödik pedig a Földközi-tenger.
Amikor a nagy fehér cápák elérik az ivarérettséget,
áttérnek a nagy testű zsákmányállatok, köztük meleg vérű tengeri emlősök, fókafélék és kisebb fogascetek prédálására.
Azokon a partvidékeken, ahol nagyobb fókakolóniák élnek, mint például Kaliforniában vagy Dél-Afrikában - a nagy fehér cápák rendszeres időközönként összegyűlnek egy-egy jelentősebb fókás partszakasz környékén, ahol hosszabb időt, több hónapot is eltölthetnek.
Ha ezek a vidékek egybeesnek a turisztikailag is frekventált területekkel, például Kaliforniában Santa Barbara és Santa Monica, illetve Long Island szörfparadicsomaival vagy Dél-Afrikában Muizenberg partvidékével, úgy nagyobb eséllyel válnak megpillanthatóvá ezek a valójában igen ritka tengeri ragadozók.
A nagy fehér úgynevezett opportunista vadász, prédálási taktikáját képes folyamatosan változtatni, illetve a rendelkezésre álló zsákmányállatok viselkedési szokásaihoz igazítani. A kiugrásos prédálási taktika leginkább az úszólábúak (Pinnipedia) rendjébe sorolt különböző fókafélék elejtésének igen hatékony módszere.
Először a dél-afrikai Vals-öbölben (False Bay) sikerült filmfelvételekkel dokumentálni a kiugrásos prédálás teljes folyamatát.
Az itt élő dél-afrikai medvefókák (Arctocephalus pusillus) mindig meghatározott napszakban, általában napfelkelte környékén kisebb csoportokban vágnak neki a nyílt óceánnak. A szörfzónán (a hullámtörés zónáján) történő átkelés
lelassítja az amúgy kitűnően úszó medvefókákat,
nem véletlen tehát, hogy a fókára vadászó nagy fehér cápák is itt gyülekeznek.
Amennyire a hullámtöréses sekély vizek a lebegő hordalék nagy mennyisége, a gyakran szinte zéró látótávolság miatt kedvezőtlenek a fókákra nézve, annyira előnyös a nagy fehér cápáknak az álcázás szempontjából.
A nagy fehérnek kitűnő a látása,
de a zavaros vizekben sem csökken a préda azonosításának képessége,
mert a fókákkal ellentétben nem csak vizuálisan tudja azonosítani kiszemelt áldozatát.
Az úgynevezett oldalvonalrendszer segítségével az úszó fókák keltette lökéshullámokat úgy érzékeli, mintha radarja lenne. A kora reggeli sötét és nemegyszer zavaros vizekben
a nagy fehér mindig a láthatóság határán úszik, sötétszürke háta tökéletesen beolvad a környezetébe.
Amikor a lökéshullámok alapján az áldozata alá ér, követve a zsákmányt óvatosabban feljebb emelkedik, és vizuálisan is megpróbálja azonosítani a prédaállatot.
A megfelelő pozíció felvétele után függőleges állást vesz fel, majd teljes erővel megindul a felszín felé.
Az alulról rohamozó nagy fehér cápa 50-60 kilométer/óra sebességre is felgyorsul,
amikor eléri a felszínt. A nagy sebesség miatt már nem tudja magát lefékezni, ezért akár 2-3 méter magasra vetődik a vízfelszín fölé.
Az utolsó métereket már vakon teszi meg, mivel egy feltételes reflexnek köszönhetően a szemüregbe fordítja látószervét, ezzel előzve meg a szemek esetleges sérülését. Ekkor az irányítást egy speciális érzékszerv, a cápa orrán lévő, apró pórusokból álló Lorenzini-ampullák veszik át, amelyek a prédaállat testét körülvevő mikrofeszültségű mezőt érzékelik.
Emiatt a zsákmányállatnak nem sok esélye marad; akárhogy is cikázik, összecsattannak a halálos állkapcsok.