Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A második világháború idején az Oszmán Birodalom egykori fővárosa, Isztambul vált az európai titkosszolgálatok egyik legfontosabb hírszerző terepévé. A sztálini Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a császári Japán és a náci Németország is egyaránt jelentős létszámú rezidentúrát tartott fenn, illetve kiterjedt ügynökhálózatot működtetett a török metropoliszban egymás katonai titkainak kifürkészésére. Isztambul különösen alkalmas terep volt a titkosügynökök számára az oszmán hagyományokon alapuló korrupció, a laza ellenőrzés, és az esetleges lebukás esetén a viszonylag könnyű felszívódás lehetőségei miatt.
Isztambulnak volt még azonban egy a másik nagy előnye is, hogy szemben Stockholmmal, Bernnel, Madriddal vagy Lisszabonnal, sehol sem léphettek fel annyira nyíltan a külföldi titkosszolgálatok, mint itt.
A legnagyobb és legagresszívabb ügynökcsoport Isztambulban is a szovjeteké volt,
akik szilárdan hittek a brutális közvetlen akciók – az orgyilkosságok és a szabotázs – sikerében. Az NKVD két helyi kémfőnöke, a Jakimov és Moharadze által irányított szovjet hálózatnak a náci Németország törökországi nagykövete, Franz von Papen ellen végrehajtott robbantásos merényletkísérlet volt a legnagyobb port felvert akciója, amelyben a merénylet végrehajtására kijelölt és professzionálisnak aligha nevezhető szovjet ügynökök, Pavlov és Kamilov kétbalkezes módon saját magukat robbantották fel a náci diplomata helyett.
Az angolok és a németek ennél sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgoztak. A Wilhelm Canaris tengernagy vezette német hírszerzőszolgálat, az Abwehr már a második világháború kitörése előtt megkezdte az isztambuli ügynökhálózatának kiépítését. Az Abwehr helyi rezidentúráját Canaris tengernagy bizalmas embere, Paul Leverkhün százados vezette. A német hírszerző tiszt a muszlim világ szakértőjének számított, aki hosszú éveket töltött Perzsiában.
A náci ideológia iránt mély ellenszenvvel viseltető Canaris tengernagyot elsősorban az SS felső vezetésében található ellenségei már 1942-től kezdve megpróbálták lejáratni és háttérbe szorítani, amihez még egy komoly szervezeti rivalizálás is hozzájárult: Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) rettegett főnöke ugyanis az RSHA VI. ügyosztályából, a külföldi hírszerzéssel foglalkozó részlegéből akart vezető kémelhárító szervezetet csinálni azt sem rejtve véka alá, hogy végső célja az Abwehr beolvasztása a Birodalmi Biztonsági Főhivatalba.
A gyűlölt náci hóhér ellen az angol titkosszolgálat által szervezett és 1942 májusában Prágában elkövetett sikeres merénylet után az örökébe lépő Ernst Kaltenbrunner még Heydrichnél is nagyobb vehemenciával dolgozott az Abwehr meggyengítésén és Canaris tengernagy ellehetetlenítésén. Ennek tudható be, hogy Canaris kénytelen volt eltűrni a Walter Schellenberg SS-Oberführer irányítsa alá került SD Ausland, mint rivális hírszerző szervezet isztambuli ténykedését.
Az SD Ausland isztambuli hálózatát egy fiatal osztrák származású SS hírszerzőtiszt, Ludwig Moyzisch irányította. Moyzisch a Harmadik Birodalom ankarai követségének diplomata beosztású sajtóattaséjaként került kapcsolatba a brit nagykövet, Sir Hugh Knatchbull-Hugessen inasával, az albán származású Elyesa Bazna-val. (A hírszerzőket általában diplomáciai fedőbeosztással juttatják el a szolgálati helyükre, hogy védje őket a diplomáciai immunitás.) Bazna nem profi hírszerző, hanem egy mindenféle politikai meggyőződés nélküli pénzsóvár kalandor volt, aki felajánlotta Moyzisch számára, hogy megfelelően „nagyvonalú" díjazás ellenében fontos brit hadititkokat szerez meg a németek számára.
Moyzisch – az ekkor még fennálló kettős szolgálati függelem okán – Canaris tengernagyot is tájékoztatta a beszervezés lehetőségéről. Canaris azonnal felismerte, hogy Bazna alkalmazásával rendkívül fontos információkhoz juthatnak hozzá, ezért jóváhagyta az albán követségi inas beszervezését Bazna „honoráriumigényével" együtt. Az albán inast Cicero fedőnéven iktatták a német hírszerzés ügynökei közé. Bazna, akit 1945 után hol az évszázad, hol pedig a második világháború legsikeresebb „mesterkémjének" neveztek, valójában mindenféle rafinált módszer alkalmazása és különösebb veszély nélkül szerezte meg a szövetségesek legféltettebb titkait a németek számára.
A régi brit nemesi családból származó Sir Hugh Knatchbull-Hugessen veterán diplomatának számított, aki 1935-től teljesített diplomáciai szolgálatot Törökországban. Az idős és már kissé szenilis úr komoly alvásproblémákkal küszködött, amit erős altatókkal igyekezett orvosolni. Mivel Elyesa Bazna az idős nagykövet személyi inasa volt, nemcsak a követségre, hanem a rezidenciára is bejáratosnak számított, ahol személyzeti szállással rendelkezett.
Ezért esténként, amikor a nagykövet a bevett dupla altatótól mély álomba szenderült, „Cicerónak" csak annyi dolga akadt,
hogy a lord hálószobájába belopózva kiemelje a páncélszekrényben őrzött titkos dokumentumokat,
amelyeket a németek által biztosított miniatűr kamerával lefényképezett. „Cicero révén olyan dokumentumok kerültek a kezünkbe, amelyekről egy hírszerző egy életen át csak álmodozhat anélkül, hogy hinne is abban, hogy egyszer megkaparinthatja ezeket" -írta az egyik jelentésében Ludwig Moyzisch.
Cicero jóvoltából valósággal özönlöttek a különféle szupertitkos és rendkívül fontos adatok a német hírszerzéshez. Az albán inas pontos információkat továbbított a szövetségesek hadműveleti terveiről és politikai jellegű üzenetváltásairól. Moyzisch és közvetlen főnöke, Walter Schellenberg hitelesnek és pontosnak tartotta Cicero információit, de a berlini vezetők, elsősorban Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter, és az RSHA főnöke, Ernst Kaltenbrunner erős kétséggel fogadták ezeket a jelentéseket, amiket a szövetségesek tudatos dezinformációjának tartottak, ezért a hadvezetést és Hitlert is ennek szellemében, a részletek közlése nélkül tájékoztatták.
Miközben Berlinben az illetékesek hosszú hónapokon át az Isztambulból jött információk hitelességén vitatkoztak, 1943. december 14-én megérkezett Cicero addigi legfontosabb jelentése: a teheráni konferencia valamennyi titkos jegyzőkönyvének másolata. A három szövetséges nagyhatalom vezetői, Roosevelt, Sztálin és Churchill között az iráni fővárosban 1943. november 28-a és december elseje között megtartott tanácskozásáról készített jegyzőkönyvekben bukkant fel először az „Overlord" kódnév, amivel a szövetségesek a következő év májusára kitűzött franciaországi nagy partraszálló hadműveletüket illették.
A jegyzőkönyvekből kiderült, hogy a szövetséges inváziót a nyugat-franciaországi partszakaszon fogják végrehajtani, tehát minden adott volt ahhoz, hogy a németek még kellő időben megtegyék a szükséges ellenintézkedéseket, de mivel Kaltenbrunner és Ribbentrop makacsul ragaszkodtak ahhoz a fantazmagóriájukhoz, hogy mindez csak tudatos megtévesztés, nem történt semmi. Cicero további, a szövetségesek számára rendkívül veszélyes ügyködésének egy bizonyos Elsa Kapp, Ludwig Moyzisch titkárnője vetett véget, aki dezertált és átállt az angolokhoz, felfedve a brit nagykövetségre beépült kém működését, bár azt nem tudta megmondani, hogy kit takar konkrétan a Cicero fedőnév.
Noha a titkárnő az SS hírszerzőszerve, az SD Ausland alkalmazottja volt, Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője, hogy kisebbítse a Kapp-botrányt, a felelősséget a Führer előtt amúgy is rossz renoméval rendelkező Canaris tengernagyra és az Abwehrre hárította.
Elyesa Bazna elkerülte a lebukást és egérutat nyert.
Elyesa Bazna csak jóval a háború után fedte fel valódi kilétét, amikor megjelentette a hatalmas port felvert „Én voltam Cicero" című memoárkötetét.
A magát súlyosan átvertnek érző albán még pert is indított a Harmadik Birodalom államjogi utódjának tekintett Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) ellen, mivel állítása szerint a nácik az Anglia gazdasági tönkretételére titokban nyomtatott hamis fontokkal fizették ki a „fáradozásait".
