A katonák tehát nincsenek egyedül a magaslat elfoglalásának ötletével. A kutatók szerint az elefántcsontparti csimpánzcsapatok ugyanezt a stratégiát alkalmazzák: felderítés céljából másznak fel a hegytetőkre és előrenyomulnak, ha az ellenség távol van vagy ha azt látják, hogy ők vannak túlerőben.
Ezek az embernél látott katonai taktikák, mint például a magaslatok fontossága, talán mélyen az evolúciós múltunkban gyökereznek
– mondta Sylvain Lemoine, a Cambridge-i Egyetem primatológusa, a tanulmány vezető szerzője a The Guardian online portálnak. – A csimpánzok felmennek a hegyre vagy dombra, ahol megállnak és a begyűjtött információk alapján vagy továbbmennek vagy visszavonulnak.
Hozzátette: a magaslat teszi lehetővé számukra, hogy információt szerezzenek a szomszédaikról, különösen azok számáról, és arról, hogy milyen messze vannak tőlük.
Lemoine és kollégái 2013 és 2016 között két szomszédos, egyenként 30-40 felnőtt egyedből álló csimpánzcsoportot követtek nyomon az elefántcsontparti Taï nemzeti parkban.
Ezeknek a csoportoknak különálló, nagyjából ötször hét kilométeres területük van, de átfedik egymást, és a csapatok folyamatosan megpróbálják kiterjeszteni az ellenőrzésük alatt álló területet.
Ahelyett, hogy egységesen mozognának, a csoportok gyakran kisebb egységekre szakadnak, amelyek
a határokon járőröznek és felderítő „küldetéseket" hajtanak végre arra az eshetőségre felkészülve, ha gyors területszerzésre kerülne sor.
A kutatók több mint 20 ezer órányi felvételt rögzítettek, amiből azt látták, hogy a csimpánzok leginkább akkor másznak a magaslatokra, amikor elérik a területük szélét, és nagyobb valószínűséggel pihennek meg nyugodtan azok tetején, mint a területükön belüli részeken. A tudósok szerint így könnyebben meghallják a közeli szomszédok hívásait, és meg tudják állapítani azt is, mennyire jól védett egy adott terület.
A kutatók további bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy ezek a meg-megállások a dombtetőn egyfajta „felderítési taktikát" jelentettek. Amikor a csimpánzok tovább indultak a kilátóhelyükről, akkor is olyan útvonalat választottak, amely minimálisra csökkentette a szomszédokkal való összetűzés kockázatát.
Ha a másik csoport messze volt, a főemlősök jellemzően tovább nyomultak a rivális területére; ha azonban a szomszédok közel kerültek vagy nagy számban voltak jelen, a felderítő egység visszavonult.
A Plos Biology folyóiratban publikált tanulmány szerint egy dombtetőn végzett felderítés után 40 százalék volt az esélye annak, hogy az ellenséges területre nyomuljanak, ha a riválisok 500 méterre voltak. Mindez 50 százalékra nőtt, ha a szomszédok egy kilométerre közelítettek, és 60 százalékra, ha azok három kilométerre voltak.
Míg a szurikáták és sok más állat a magasabban fekvő területekre húzódik annak érdekében, hogy a ragadozókat figyelje és szükség esetén riadót fújjon, a csimpánzok taktikája ennél összetettebb.
Úgy tűnik, előre látják, hol kerülhet sor a konfliktusra, ezért a magasabban fekvő területeken felmérik a kockázatot, majd közösen döntenek a további lépésekről.
Azért mennek a magaslatokra, hogy olyan információkhoz jussanak, amelyekkel nem rendelkeznek
– mutatott rá Lemoine – Ez elég kifinomult, már-már emberi taktikának látszik.
Hozzátette: az egész csapat jobban jár azzal, hogy benyomulnak a riválisok területére, mivel ezáltal kisebb lesz a verseny az élelemért és más erőforrásokért. Ahogy fogalmazott, az egész arról szól, hogy megfelelő élőhelyet biztosítsanak maguknak, miközben növelik a területüket.