A rendelet, ami véget vetett a harminchat évig tartó vallásháborúknak
IV. Henrik sokáig a hugenották mellett harcolt
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Négyszázhuszonöt éve, 1598. április 13-án hirdették ki IV. Henrik francia király rendeletét, a nantes-i ediktumot, amely a több évtizeden át tartó francia vallásháborúknak véget vetve szabályozta a francia reformátusok, a hugenották vallásgyakorlását.
Az új hitre tért közösségek igényelték az önigazgatást
A lutheri reformáció nyomán a tizenhatodik század derekára szinte az összes korábban katolikus európai államban megjelent a protestantizmus. Luther után nem sokkal kezdett tanítani a mind teológiai kérdésekben, mind az egyházközösségeknek a mindennapi életben játszott szerepével kapcsolatban radikálisabb álláspontot képviselő Kálvin János.
A kálvinista egyházközségek az elöljárókat saját tagjaik közül választották, és Kálvin felújította a zsarnokölés koncepcióját, amelynek értelmében a közösség érdekeit semmibe vevő egyházi vagy világi vezető eltávolítása nem bűn, sőt, kötelesség.
Minthogy Kálvin francia nyelven írt, tanításai leginkább a Francia Királyság területén terjedtek el.
A francia kálvinisták, a hugenották legjelentősebb központjainak Normandia, Dél-Franciaország és Lyon környéke számítottak. A befolyásos udvari nemesség és a polgárság jelentős része is a kálvini tanok híve lett, de a hugenották egyetlen tartományban sem kerültek többségbe.
Az új hitre tért közösségek igényelték az önigazgatást, de ez szemben állt a központi hatalom érdekeivel, ezért 1547-ben II. Henrik király létrehozta a protestánsok üldözésére „szakosodott" hivatalt, a chambre ardente-ot.
Mivel addigra a legbefolyásosabb nemesség mintegy fele már protestáns volt, a királyi udvarban zajló személyes konfliktusok, hatalmi harcok is vallási színezetet kaptak.
Lemészárolták a Párizsban összegyűlt hugenottákat
A vallásháborúk 1562-ben kezdődtek, amikor a az angoloktól Calais-t visszafoglaló Francois de Guise herceg a kelet-franciaországi Wassy városában több tucat hugenottát mészároltatott le. A következő évtizedekben a felek többször békét kötöttek, de a harcok a II. Henriket a trónon követő fiatal és könnyen befolyásolható királyok alatt ismételten kiújultak.
A dél-franciaországi, független Navarrai Királyságban Johanna királynő, aki egy Bourbon-házi herceghez ment feleségül, 1560-ban államvallássá tette a kálvinizmust, ezzel ő lett a hugenották elismert vezetője.
A hugenották és a katolikusok 1570-ben békét kötöttek, és a megbékélés jegyében eljegyezték Johanna fiát, Bourbon Henriket és a gyermekkirály IX. Károly nővérét, Valois Margitot. Az esküvőre Párizsban összegyűlt hugenottákat azonban 1572. augusztus 23-ról 24-re virradóra, Szent Bertalan éjszakáján lemészárolták, maga Henrik csak úgy tudott megmenekülni, hogy katolizált, de miután sikerült megszöknie, azonnal visszatért a kálvini hitre.
A vallásháború kiújult, ismét évtizedes hadakozás következett.
A hugenottákkal alkudozó III. Henrik király ellen 1589-ben fellázadt a Katolikus Liga, és az uralkodót egy fanatikus merénylő meggyilkolta. Ezzel kihalt a Valois-ház, a trónra a hugenotta Bourbon Henrik került, akit III. Henrik utódjának jelölt ki. Az ő hatalmát azonban a katolikusok nem ismerték el, és az új király képtelennek bizonyult Párizs bevételére.
A realitásokkal számot vetve 1593-ban másodszor is áttért a katolikus hitre, a legenda szerint a „Párizs megér egy misét" szavak kíséretében.
1594-ben IV. Henrik néven meg is koronázták, de helyzete továbbra sem volt stabil. A polgárháború kiújulásának elkerülése érdekében tárgyalásokat kezdett a kálvinistákkal, ezek eredménye lett az 1598. április 13-án kihirdetett nantes-i ediktum.
Megszabták, hányan vehetnek részt a szertartásokon
A rendelet első, 95 cikkelyből álló része a háborúk utáni rendezéssel foglalkozott. Amnesztiát biztosított a harcok résztvevőinek és a vallási okból bebörtönzötteknek. Az államvallás a katolikus lett, a szekularizált javakat és földeket visszajuttatták az egyháznak.
A hugenotta tanokat, az „úgynevezett reformált vallást" követők szabadon élhettek, hivatalokat is vállalhattak.
Párizsból azonban kitiltották őket, vallásukat csak azokban a városokban gyakorolhatták, ahol korábban is jelen voltak, ha katolikus földesúr birtokán éltek, az istentiszteletek megtartásához annak hozzájárulása kellett, és azt is megszabták, hányan vehetnek részt a szertartásokon.
A második nagyobb egység a kálvinisták anyagi helyzetével foglalkozott: a lelkészek finanszírozása az udvar feladata volt, a hugenottáknak azonban továbbra is fizetniük kellett a tizedet a katolikus egyháznak. Jogaikat a harmadik, titkos rész cikkelyeibe foglalták.
Eszerint lehettek saját iskoláik, templomaik és temetőik, továbbra is összehívhatták gyűléseiket, és százötvenegy darab, úgynevezett menedékhelyet jelöltek ki, ahol vallásukat mindenféle korlátozás nélkül gyakorolhatták.
Ezek közül ötvenegy „biztonsági hely" is volt, amelynek élén protestáns vezető állt, és amelyet protestáns helyőrség védett. A rendelkezéseket az uralkodónak nyolcévente meg kellett újítania.
Meghagyta a hugenották vallási szabadságát
A hugenotta közösségek ezután mintegy államot jelentettek az államban, a katolikus nemesség és egyház ellenpólusát. A két közösség a következő évtizedekben viszonylagos békében élt egymás mellett. A fordulatot a hatalom központosítását célul kitűző Richelieu bíboros színre lépése jelentette.
A befolyása alatt álló XIII. Lajos király az 1629-ben kiadott nimes-i ediktumban ugyan meghagyta a hugenották vallási szabadságát, de politikai jogaikat elvette – erre pedig, mivel a titkos cikkelyek nem lettek a parlament által beiktatva, megvolt a lehetősége.
A 17. század második felére a hugenották helyzetét egyre több jogszabály korlátozta, emiatt egyre többen vándoroltak ki, vagy tértek át – főként kényszerből – a katolikus hitre. A nantes-i ediktumot végül XIV. Lajos 1685-ben a fontainebleau-i ediktummal visszavonta, arra hivatkozva, hogy az országban lényegében már nincsenek hugenották.
(MTVA Sajtóarchívum)