Sok történet kering olyan macskákról, akik visszaszöktek a régi házukba miután a család elköltözött, akár több mint száz kilométeres távolságból is. A macskáknak az a képessége, hogy haza találjanak, egyaránt elámítja a gazdákat, az állatorvosokat és a tudósokat. De hogyan képesek arra, hogy esetenként roppant nagy távolságból is hazataláljanak?
Amennyire tudjuk, ennek hátterében az úgynevezett hazavezérlő ösztön áll,
ami egy további képességet jelent az öt alapvető érzékelés, az ízlelés, a szaglás, a látás, az érintés és a hallás mellett. A delfinek, libák, vagy a költöző madarak például vizuális jeleket használnak ehhez, más állatok pedig alacsony frekvenciájú hanghullámokkal tájékozódnak, de akadnak olyan fajok is, amelyek a mágneses mezőt használják fel térbeli tájékozódásukhoz.
Az etológusok és állati viselkedést kutató zoológusok jól tudják, hogy amíg a kutyák és a macskák kötődnek az emberekhez, a macskák - a kutyákkal szemben - erősen ragaszkodnak a megszokott életterükhöz is. Minden macska megjelöli territóriuma határait vizelet spricceléssel, vagy az úgynevezett sármány pézsmamirigyekkel, amelyek az álluk alatt helyezkednek el. Viszont az, hogy a macska hazavezető ösztöne hogyan működik gyakran még irdatlan távolságokból is, rejtély a tudomány számára.
Akármennyire is meglepő, amíg a macskák legendás hazatalálási képességéről rengeteg anekdotikus történet ismert,
ezzel szemben mindössze csak két átfogó tudományos kutatás vizsgálta eddig ezt az érdekes tulajdonságukat .
Az első tanulmányt Francis Herrick professzor publikálta még 1922-ben Homing Powers of the Cat címen. Herrick megfigyelte egy anyamacska ezzel kapcsolatos képességét, hogy hogyan tért vissza a kiscicáihoz az elszeparálása után. Herrick azt találta, hogy az anyamacska - miután elszeparálták - mind a hét alkalommal sikeresen visszatért a kiscicáihoz másfél, illetve csaknem hét kilométeres távolságokból.
A második ezt vizsgáló nagyobb kísérlet 1954-ben történt, amikor német kutatók teszteltek macskákat Egy olyan nagy labirintusban helyezték el őket, amelynek sok nyílása volt.
A macskák leggyakrabban azt a kijáratot használták, ami a legközelebbi volt otthoni helyszínükhöz.
Azt tehát tudjuk, hogy a macskák képesek megtalálni a haza vivő utat, de hogy miként, az továbbra is nyitott kérdés. Csupán nem kellően alátámasztott teóriák vannak erről, a mágneses lokációtól kezdve (Beadle 1977) a szagnyomok használatáig bezárólag.
Még ha tudjuk is, hogy a macskák rendelkeznek egy látszólag csodálatos hazavezető ösztönnel,
de ennek ellenére sem garantált, hogy minden elveszett macska meg is fogja találni a hazavezető irányt.
Ez különösen igaz lehet a "szoba cicusokra", a kizárólag lakásban tartott macskákra, amelyek biztonságosabban, traumáktól és fertőző betegségtől mentesen élnek a kinti társaikhoz képest, ezért ők csökkentebb hazataláló képességgel rendelkeznek, és más társaiktól eltérően sokkal könnyebben diszorientálttá illetve rémültté válhatnak, ha elvesznek kint.
Ezért megfontolandó, hogy lássuk el mikrocsippel a többnyire szobában tartott állatot is, mivel ez jelentősen megnöveli annak az esélyét hogy megtaláljuk, amennyiben elkóborolt.
Ha költözünk, biztosítsuk, hogy az új otthonunkban legyen a macskánknak egy biztonságos, zárható benti helye. A költözés után legalább egy hónapig tartsuk bent, hogy elegendő idő álljon rendelkezésére az új helyszínhez való alkalmazkodáshoz. Ennek hiányában könnyen előfordulhat, hogy a cica a hazavivő ösztönének engedelmeskedve egy hihetetlen utazásba kezd a régi otthonához.