Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Oszmán Birodalom a 17. század második felére érte el a legnagyobb kiterjedését. A látszat ellenére a birodalom ekkorra azonban már csak régi visszfénye volt egykori önmagának; a nagy hódító szultánok, II. Mehmed, I. Szelim és Nagy Szulejmán nevével fényjelzett aranykor az 1600-as évekre visszavonhatatlanul véget ért.
Ezt az aranykort szerette volna feléleszteni az 1676-ban nagyvezíri méltóságra emelt ambiciózus hadvezér, Kara Musztafa pasa. A nagyvezír előtt példaképe, I. (Kanúni) Szulejmán tervének beteljesítése, Bécs, a császárváros elfoglalása lebegett. A nagyratörő terv megvalósításához a nagyvezírnek sikerült elnyernie a padisah, IV. Mehmed szultán támogatását.
1683 tavaszán így egy minden korábbinál hatalmasabb sereg indult meg Edirne alól,
hogy „Allah birtokává tegye a hitetlenek fészkét", Bécset. A több mint 120 ezres török had közeledésének hírére I. Lipót császár (uralkodott 1657 és 1705 között) az udvarral és nyolcvanezer bécsi polgárral együtt Linzbe menekült.
A császárváros védelmét Ernst Starhemberg von Rüdiger herceg irányította; a tábornagynak csak egy 12 ezer főből álló seregtest állt rendelkezésre ahhoz, hogy visszaverje a fenyegető ostromot. A török invázió hírére azonban mozgásba lendült a vatikáni diplomácia. XI. Ince pápa kezdeményezésére - aki a török Európából való kiűzését tette meg egyházfejedelemsége egyik legfontosabb céljának-, Sobieski János lengyel király, Lotaringiai Károly herceg, és Miksa Emánuel bajor választófejedelem zászlai alatt erős felmentő sereg sietett Bécs falai alá.
Az 1683. szeptember 12-én Kahlenberg mellett lezajlott csatában az egyesített keresztény had Sobieski János lengyel király főparancsnoksága alatt megsemmisítő vereséget mért Kara Musztafa nagyvezír seregére. A törökök az oszmán had táborát és felszerelésének zömét hátrahagyva futottak el Bécs falai alól.
János király, a kiváló hadvezér azonban nem érte be a Kahlenbergnél kivívott fényes győzelemmel,
hanem Lotaringiai Károly herceg császári csapataival együtt üldözőbe vette a nagyvezír menekülő seregét. Kara Musztafa seregét – amit Ibrahim budai pasa hadteste próbált sietve megerősíteni – Párkánynál érték utol.
Az 1683. október 7-én lezajlott párkányi ütközetben a keresztény sereg újabb megszégyenítő vereséget mért a törökökre, majd átcsapva a Duna túlsó oldalára, száznegyven éves török uralom után felszabadította Esztergomot. Ez a győzelemsorozat nyitotta meg a kaput a nagy törökellenes visszafoglaló hadjárat és Magyarország felszabadítása előtt.
A háborúskodástól irtózó I. Lipót császár Bécs felmentésének hírétől megkönnyebbülve, azonnal követeket akart küldeni Isztambulba, hogy békét kössön a Portával. A pápa, XI. Ince azonban nem hagyta, hogy Lipót az 1664-es vasvári békéhez hasonló fegyverszüneti megállapodással hiúsítsa meg a nagy törökellenes felszabadító háború megindítását. Róma kiváló diplomáciai érzékkel megáldott püspöke 1684 márciusában tető alá hozta a törökellenes európai keresztény szövetséget, a Szent Ligát.
A szövetség végső célja az európai török uralom felszámolása volt,
amihez Magyarország felszabadításán át vezetett az út. Buda 1684-es elsietett ostroma kudarcba fulladt ugyan, de ez sem szabott gátat a következő évek hadműveleteinek. Gondos előkészületek után Lotaringiai Károly herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem egyesített seregei 1686 júliusában ismét ostromzár alá vették Budát.
Miután a fővezér Érd és Ercsi térségében visszaszorította Szári Szulejmán nagyvezír felmentő seregét, Károly herceg a végső roham nyitányaként 1686. szeptember 2-án kora délután berobbantatta a Bécsi-kaput. A gondosan előkészített akcióban az első vonalban rohamozó brandenburgi alabárdosok valamint muskétások elsöpörték a megzavarodott török védőket. Fiáth János a hajdúi élén szintén az elsők között tört be a várba.
A rettenthetetlen magyar kapitány egymaga szállt szembe a Bécsi-kapu bástyaőrségével. Miután gyilkos kézitusában levágta az őrséget, felkúszott a toronyra, letörte és mélybe vetette a lófarkas török hadijelvényt, majd kitűzte a bástya fokára a Szűz Máriás magyar hadilobogót. A zászló látványára odalent több ezer torokból harsant fel a dörgő éljenzés. Hiába rohant a helyszínre janicsárjai élén az utolsó budai beglerbég, Arnót Abdi Adurrahmán pasa, nem volt már erő, ami feltartóztathatta volna a diadalmasan betóduló keresztény harcosokat.
Abdi pasa maga is holtan rogyott a földre egy keresztény kard sújtásától,
és estére, 145 év után újból magyar zászlókat lengetett a szél Buda ormain.
Buda elvesztése súlyos csapás volt a Porta számára. A keresztény hadisikerektől megrendült IV. Mehmed 1686 őszén követeket küldött Bécsbe, de a sorozatos győzelmek hatására az udvar elutasította a török békekezdeményezést.
A békekötésre tett ajánlat elutasítása után a szultán elhatározta, hogy ismét megkísérli maga mellé állítani az elpártolt hadiszerencsét. A díván jóváhagyásával 1687 késő tavaszán Szári Szulejmán pasa, nagyvezír parancsnoksága alatt újabb hatalmas, 60 ezer fős oszmán haderő gyülekezett a próféta zöld zászlaja alatt, hogy visszaszerezze „Üngürüszüt, Allah birtokát" az Oszmán Birodalom számára.
A török had legfőbb ütőerejét az elitalakulatok, a janicsárság és a lovas szpáhik alkották, de a 17. század végén ezek már korántsem számítottak olyan félelmetes erőnek, mint az előző évszázadban. Időközben ugyanis hatalmasat fejlődött az európai hadtudomány és harcművészet.
A 17. század végén jelentek meg az első állandó európai hadseregek, az egységes vezénylet, valamint a fegyvernemek közötti összehangolt együttműködés. Elterjedtek a tűzfegyverek, amivel már nem csak a gyalogos alakulatokat, hanem a lovasságot is felszerelték. A lő-, és szúrófegyverekkel egyaránt felszerelt páncélos nehézlovasságot, a kürasszírokat a dragonyos alakulatok egészítették ki, amelyek egyszerre voltak bevethetők lovas, illetve gyalogos harcra. De nagyon sokat fejlődött az ostrom, valamint a tábori tüzérség is.
A keresztény csapatokra taktikai és haditechnikai fölényük miatt ezért már korántsem jelentett akkora fenyegetést az oszmán hadak létszámfölénye, mint korábban, a 15. vagy a 16. században. A nehézkes oszmán mozgósítási rendszer sem változott semmit az évszázadok során, de a hadművészetben és a fegyverzet fejlesztésében sem történt előrelépés az európai hadseregekhez képest.
A 17. század végi nagy visszafoglaló háborúban elszenvedett súlyos török vereségekben mindez pedig komoly szerepet játszott.
1687 nyarán Szulejmán nagyvezír azonban még abban bízott amikor elérte a Dráva vonalát, hogy seregének létszámfölénye elegendő lesz a hadiszerencse megfordításához.
A török készülődés híre nem érintette váratlanul a magyarországi császári csapatok főparancsnokát, Lotaringiai Károly herceget. Károly hercegnek az volt a terve, hogy a nagyvezír seregét még az ország déli határvidékén, valahol a Dráva vonala felett tartóztatja fel és kényszeríti csatára. Noha ekkor még több magyarországi helyőrség is török kézen volt,
ezek azonban nem jelentettek komoly fenyegetést
a herceg, Miksa Emánuel választófejedelem, Lajos bádeni őrgróf, valamint Savoyai Jenő, illetve Piccolomini hercegek parancsnoksága alatt álló, zárt rendben felvonuló 50 ezer fős keresztény hadseregre.
Szulejmán Drinápoly (ma Edirne, Törökország) alól Belgrád érintésével vonult Eszékig, ahol 1687 júliusában vert tábort. A nagyvezír a Dráván túlra küldte az akindzsiket (török könnyűlovasokat) felderítésre, maga pedig dívánt (haditanácsot) tartott a pasákkal, hogy megtanácskozzák és kijelöljék a „gyaurok" remélt legyőzésének legmegfelelőbb helyszínét.
Károly herceg szintén haditanácsot tartott a hadvezéreivel.
A herceg el akarta csalni a Dráva közeléből a nagyvezírt, hogy a serege számára stratégiailag a legmegfelelőbb, álcázásra is alkalmas sík területen kényszerítse ki az ütközetet, ott, ahol maradék nélkül érvényesíteni tudja harcászati fölényét.
Ezért a fő erőivel tüntetően átkelt a Dráván, azt a látszatot keltve, hogy megrettent Szulejmán hadaitól, és visszavonul. A nagyvezír lépre ment, és a „hitetlenek" hadmozdulatát tévesen visszavonulásnak vélve, tábort bontott, hogy utolérje és megsemmisítse a „menekülő gyaurokat".
A szultáni sereg Baranyavárnál ütött tábort, az 1526-os nagy török győzelem, a mohácsi csatatér közelében.
Szulejmán nagyvezír roppant kedvező előjelnek vélte, hogy a „szerencse mezején" ütközhet meg az ellenséggel.
Károly herceg azonban nem várta meg, hogy felálljon a török hadrend, hanem csapataival Siklós irányába húzódott vissza, mozgásra kényszerítve ezzel az oszmán sereget. Lotaringiai Károly eközben két részre osztotta a hadtesteit, a balszárnyon Miksa Emánuel fejedelem, a jobbszárnyon pedig ő maga vezette a hadrendet. A császári derékhadról még korábban leválasztotta a nehézlovasságot valamint a dragonyos seregtesteket, hogy ezek távolabbra húzódva felvonulás közben két oldalról üssenek rajta a törökökön.
A keresztény sereg manővereit félreértve, Szulejmán elbizakodottá vált. A döntő összecsapás 1687. augusztus 12-én történt, akkor, amikor a keresztény derékhad a Szársomlyó vonulata elé ért. Károly herceg hadserege hatalmas félkörben,
Villánytól az egykori mohácsi csatatérig, Majsig húzódó karéjban állt fel.
A törökök hadrendbe állását jelentősen lelassította a Karasica-patak lápos ártéri vidéke, az a terület, ahol másfél évszázaddal korábban oly sok keresztény harcos vesztette életét menekülés közben.
Amikor a császári derékhad elérte a Szársomlyó meredélyét, az alaposan kigondolt haditerv szerint a támadásra felkészült sereg hirtelen szembefordult az ekkor még felvonulásban lévő oszmán csapatokkal.
A törökök nem tudtak kitérni, kénytelenek voltak kedvezőtlen helyzetből felvenni a harcot. De az igazi tragikus meglepetés még csak ezután jött, amikor a kürasszírok, Picclomini herceg nehézlovassága menydörgésszerű robajjal elővágtatott és legázolta az oszmán harcosokat, miközben a másik oldalról a dragonyosok törtek rájuk.
Az elsöprő erejű lovasroham, a muskétások valamint a tábori tüzérség sortüzei először megingatták a törökök sorait, majd amikor szablyáikat villogtatva s félelmetesen rikoltozva előtört a magyar könnyűlovasság is, a visszavonulás pánikszerű futássá vált. A török harcrend teljesen felbomlott, menekült mindenki, amerre csak látott.
Futás közben sok török harcos a Karasica mocsarába fulladt, de azok sem jártak sokkal jobban, akik elkerülték a lápos ingoványt.
A magyar könnyűlovasság ugyanis gyorsan beérte a menekülőket, a huszárok pedig véres rendet vágtak a pánikba esett törökök soraiba.
Teljes volt a győzelem; húszezer oszmán halott ellenében alig több mint 600 keresztény elesett volt a veszteség mérlege. A derékhadhoz visszalovagló magyar lovasok több mint kétezer foglyul esett törököt hajtottak maguk előtt.
Ahogy Lotaringiai Károly herceg be is jegyezte a hadinaplójába, a második mohácsi csatával sikerült megbosszulni 1526-ot.
A súlyos csatvesztésnek messzemenő következményei lettek. A győzelem nyomán még 1687 őszén felszabadult Eger, Székesfehérvár és Szeged is.
A szégyenletes kudarc hírére Isztambulban fellázadtak a janicsárok, és 1687. november 6-án letaszították a trónról IV. Mehmedet, aki élete hátralévő éveit szigorú felügyelet alatt, házi fogságban kellett hogy leélje. Az új padisah, II. Szulejmán a csatavesztés fő felelősének tartott Szulejmán nagyvezírt lefejeztette. A második mohácsi csatában kivívott fényes győzelem tett végleg pontot a másfél évszázados magyarországi oszmán uralom bukására.
