A nyomtalanul eltűnt tengeralattjáró megválaszolatlan titkai
Az U-47 elvesztését Hitler utasítására sokáig nem hozták nyilvánosságra
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
1941. március 7-én sokkoló hír futott be Karl Dönitz admirális, a német tengeralattjáró-flotta főparancsnokának törzséhez: az OB 293-as jelű szövetséges konvojt támadó „farkasfalka", azaz tengeralattjárókból álló harccsoport egyik híres egységével, az U-47-es búvárnaszáddal, az ellenfél által rettegett, odahaza pedig ünnepelt tengeralattjárós ász, Günther Prien korvettkapitány hajójával megszakadt az összeköttetés. Néhány nap múlva bizonyossággá vált, hogy a második világháború leghíresebb tengeralattjárós parancsnokának, „Scapa Flow bikájának", valamint személyzetének mindörökre nyoma veszett. Prien búvárnaszádjának roncsai sohasem kerültek elő, és hogy mi történhetett a briteknek súlyos veszteségeket, Winston Churchillnek pedig oly sok álmatlan éjszakát okozó tengerészkapitány búvárhajójával, annak titkait mind a mai napig az Atlanti-óceán mélye őrzi.
„Az egyetlen dolog, amitől a háború idején csakugyan rettegtem, a tengeralattjáró-veszély volt... Milyen szívesen elcseréltem volna egy valódi inváziós kísérletre ezt az alaktalan, megfoghatatlan veszedelmet, amely diagramokban, görbékben és statisztikákban jelentkezett."
(Sir Winston Churchill)
Színre lépnek Dönitz admirális szürke farkasai
Amikor 1939. szeptember elsején Lengyelország lerohanásával kitört a második világháború, Karl Dönitz ellentengernagy, a Kriegsmarine, a német hadiflotta tengeralattjárós fegyvernemének parancsnoka mindössze 57 búvárnaszáddal rendelkezett, és ezek közül is csak 22 egység volt bevethető nyílt óceáni körülmények között.
Dönitz admirális, aki az első világháborúban tengeralattjárós kapitányként szolgált, már 1937-ben kiszámította, ahhoz, hogy az eljövendő háborúban sikerrel térdre kényszeríthessék Nagy Britanniát,
legalább háromszáz óceánjáró képességgel rendelkező búvárnaszáddal kell felszerelni a flottilláját.
Erich Raeder vezértengernagy, a Kriegsmarine főparancsnoka a flotta újrafegyverzését meghirdető program, a Z- terv keretein belül
azonban modern felszíni egységekkel akarta felszereltetni a haditengerészetet,
ezért a korszerű csatahajó és csatacirkáló-osztályok, valamint cirkálók, illetve rombolók rendszerbe állítását szorgalmazta, a búvárnaszádoknak pedig csak kiegészítő szerepet szánt a flotta hadrendjében.
A szűkös keretek ellenére Dönitz már 1939 őszén bebizonyította, hogy mire képesek a „szürke farkasai". A kezdeti sikerekben pedig az olyan magasan képzett és vakmerő tengeralattjáró-parancsnokok játszották a főszerepet, mint amilyen többek között az U-47 parancsnoka, Günther Prien volt.
Vakmerő parancsnok volt, aki imádott kockáztatni
Az 1908. január 16-án Osterfeldben jogász családban született Günther Prien egész életében hivatásos tengerészként szolgált. 16 éves korában lépett be a kereskedelmi flotta kötelékébe, és még Hitler hatalomra jutása előtt, 1931-ben átigazolt a haditengerészethez.
A kiképzés után a Königsberg könnyűcirkálóra osztották be, ahonnan egy év szolgálat után, 1935-ben átjelentkezett az éppen újraszervezés alatt álló tengeralattjáró-flottillához.
Prien kiváló taktikai érzékére, valamint kitűnő helyzetfelismerő képességére - ami nagyfokú vakmerőséggel párosult - rövidesen fény derült akkor, amikor 1938-tól egy másik későbbi híres ász, Werner Hartmann kapitány U-26-osán szolgált első tisztként, a spanyol polgárháború idején.
A parancsnoki tanfolyam elvégzése után 1938 decemberében előléptették, és mint friss "Kapitänleutnant" átvehette első saját hajóját,
a néhány hónap múlva félelmetes hírnévre szert tett U-47 búvárnaszádot.
Az U-47 rendkívül strapabíró, nagy hatótávolságú és óceánjáró képességekkel rendelkező dízel-elektromos hajtású VII B típusú tengeralattjáró volt.
Prient és legénységét a tengeren érte a hír, hogy Nagy Britannia 1939. szeptember 3-án hadat üzent a náci Németországnak. A hadüzenet hírére Prien teljes harci készültséget rendelt el legénységének, és két nappal később,
szeptember 5-én elsüllyesztette a brit Bosnia nevű 2407 tonnás kereskedelmi gőzöst,
ami az SS Athinia után a világháború második olyan hajója volt, amit német U-Boot küldött a hullámsírba. Az U-47 az ezt követő két napon, szeptember 6-án, illetve 7-én még további két brit hajót süllyesztett el, a 4086 tonnás Rio Carlo, valamint az 1777 tonnás Gartavon gőzöst.
Öngyilkossági kísérletnek tűnt a vakmerő akció
Dönitz, hogy bebizonyítsa tengeralattjárói ütőképességét, valami egészen különleges, nagy akcióra vágyott. Az admirális erre a célra a brit honi flotta (Home Fleet) anyakikötőjét, a Royal Navy legnagyobb, skóciai bázisát, Scapa Flow-t szemelte ki.
A hadikikötő az Orkney-szigetcsoport egyik kisebb szigetekkel és keskeny szorosokkal körülölelt öblének a mélyén feküdt, a kikötőhöz vezető szűk csatornákat pedig
elsüllyesztett hajókkal, valamint aknákkal és hálókkal védték az ellenséges tengeralattjárók ellen.
Dönitz választásában az is szerepet játszhatott, hogy az első világháború után Scapa Flow-ba internálták a győztes angolok kezére került német császári flottát.
A brit Admiralitásánál senki sem gondolt arra, hogy az erősen védett és tengeralattjárók számára megközelíthetetlennek tartott kikötőbe behatolhat az ellenség, ami egyenértékűnek látszott az öngyilkossággal.
Karl Dönitz erre a rendkívül veszélyes feladatra a rámenősségből és hidegvérű elszántságból addigra már jelesre vizsgázott vakmerő parancsnokát, Günther Prient jelölte ki.
Prien a felderítés információi alapján aprólékosan kidolgozta a bevetési tervet, a támadás időpontjára az árapály-táblázatok adatai, valamint a meteorológiai prognózis alapján tett javaslatot, azt is figyelembe véve, hogy sötét, holdtalan éjszakán történjen a rajtaütés.
Az U-47 1939. október 14-én napnyugta után, a sötétség leple alatt és a jól begyakorolt haditerv szerint, periszkópmélységig süllyedve, lépéstempóban lopakodott be az alvó brit oroszlán torkába. Idegfeszítő pillanatok voltak ezek a legénység számára, hiszen többször is hallották a borzongató fémes csikorgást,
amikor egy-egy aknarögzítő sodronyt súrolt a nesztelenül lopakodó U-47 törzse.
Amikor a búvárnaszád észrevétlenül beért a kikötőbe, Prien a periszkópon át gondosan megfigyelte az öbölben horgonyzó hajókat.
A típuskönyvből az egyik óriási hadihajót a Revenge-osztályhoz tartozó csatahajóként azonosított, ezért nyomban kiadta a támadási parancsot. A vetőcsöveket elárasztották vízzel, majd három torpedót indítottak a szemmel láthatóan mit sem sejtő, békésen horgonyzó csatahajó irányába.
Pár pillanat múlva vakító villanás és hatalmas detonáció oszlatta el az éjszaka sötétjét,
amelyet néhány másodperccel később egy újabb robbanás hangja követett.
Az U-47 parancsnoka a periszkóphoz tapadva elégedetten szemlélte,
amint a hatalmas, lángokban álló csatahajó az oldalára fordul.
De nem gyönyörködhetett túl sokáig az égő brit hadihajó látványban, mert mindenhol reflektorok villantak fel, megszólaltak a szirénák, és feltűnt egy sebesen közeledő romboló, amely fehér tajtékot tolva vágtatott az öböl közepe felé.
Az U-47 amilyen észrevétlenül érkezett, ugyanolyan láthatatlanul távozott; Prien és legénysége egyetlen karcolás nélkül élte túl az öngyilkossági kísérletnek számító kalandot.
Churchillt és az angol közvéleményt is sokkolta Prien akciója
Az U-47 nem egy átlagos csatahajót, hanem a brit haditengerészet büszkeségét, a Royal Navy kabalájának tartott HMS Royal Oak csatahajót küldte a hullámsírba.
Prien sikeres támadása 833 tengerész életébe került, és a Royal Oak-kal együtt merült a hullámsírba Balgrove ellentengernagy, valamint a csatahajó parancsnoka, Benn sorhajókapitány is.
Mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra, hogy Prien harmadik torpedója melyik másik hadihajót találta el, a legnagyobb valószínűség szerint a HMS Iron Duke csatacirkáló sérült meg még az U-47 támadásában.
Az Admiralitást valósággal sokkolta a hír, Winston Churchill pedig hosszas és kínos magyarázkodásra kényszerült a parlament, valamint a hazai közvélemény színe előtt Prien Nagy Britanniát megszégyenítő akciójáról.
A náci propaganda természetesen ujjongott, Adolf Hitler pedig személyesen fogadta a hősként ünnepelt vakmerő tengeralattjáró-parancsnokot, akit a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntetett ki, elsőként a tengeralattjárós fegyvernem tisztjei közül. Prien-re e nevezetes bevetése után ragasztotta rá a goebbelsi propaganda a „Scapa Flow bikája" becenevet.
A korvettkapitánnyá előléptetett Prien az új propagandisztikus neve szerint egy fújtató bikát festetett fel az U-47 tornyára, a tengeralattjáró címereként. A Scapa Flow-i diadal után Prient Goebbels apparátusa a háború egyik ikonjává tette.
E bevetés után még nyolc portyán vett részt 31 hajót elsüllyesztve, nyolcat pedig megrongálva, összesen csaknem 200 ezer tonna hajóteret küldve a tenger fenekére.
Vízibombával üldöznek! Eltűntek előlem!
A hadiszerencse forgandó, és ez a régi igazság Günther Prien esetében is valósnak bizonyult. „Scapa Flow bikája" és az U-47 legénysége 1941. február 20-án futott ki tízedik, utolsó bevetésére a német megszállás alá került franciaországi Lorient kikötőjéből. Prient hősként búcsúztatta a mólón összeverődött tömeg,
egy fiatal lány pedig felugrott a pallóra, és virágcsokrot nyújtott át a kapitánynak,
aki az egyik szálat jókedvűen hosszú tengerészkabátjának gomblyukába tűzte.
Senki sem gondolta, hogy ekkor látták utoljára Prient, és a lassan kifelé hajózó tengeralattjáró fedélzetén felsorakozott legénységet. Néhány órával az U-47 távozása után másik két híres tengeralattjárós ász, Schepke U-100-sa, valamint Kretschmer, a „hallgatag Ottó" U-99 jelű búvárnaszádja hagyta el a dokkot, és fordította orrát a nyílt tenger felé.
Néhány nap múlva az U-47-től rádióüzenet érkezett a BdU-hoz, Dönitz parancsnokságára. Prien jelentette, hogy a Hebridáktól délre nyugati irányba tartó nagy létszámú ellenséges konvojt fedezett fel.
Dönitz törzse az OB 293-as számmal jelölt konvojként azonosította a szövetséges hajóoszlopot,
és utasítást adott a kereskedelmi konvoj megtámadására.
Prien üzenetet küldött a környéken portyázó német tengeralattjáróknak az általa felfedezett konvojról.
Az U-47 mellett még összesen öt búvárnaszád,
köztük Kertschmer U-99-ese érkezett meg a támadásra kijelölt körzetbe, hogy együttes erővel üssenek rajta a brit szolgálatban álló szállítóhajókon.
Amiről nem tudtak, hogy az OB-293 kivételesen erős kísérettel hajózott, köztük a W-osztályú HMS Wolverine, valamint négy másik romboló, továbbá a HMS Arbutus, és a HMS Camellia korvettek védelme alatt.
A német tengeralattjárók március 5-én éjjel csaptak le először a 37 kereskedelmi hajóból álló konvojra,
Prien, Kertschmer, valamint a farkasfalkában hajózó U-70 is elsüllyesztett egy-egy gőzöst. Másnap, amikor lement a nap, a búvárnaszádok ismét belopództak a konvoj hajói közé, és tovább gyarapították győzelmeik számát.
De azzal is szembesültek, hogy a szokásosnál sokkal erősebb és hatékonyabb volt a kísérőhajók védelme.
Március 7-én kora hajnalban Prien elküldte az utolsó jelentését az U-47 fedélzetéről: „Vízibombával üldöznek! Eltűntek előlem! Megyek utánuk. Eddigi eredmény: 22 ezer bruttóregisztertonna!" – áll a tömör üzenetben. Az U-47 4 óra 24 perckor adta le a parancsnok jelentését, ezután minden kapcsolat megszakadt Prien búvárnaszádjával.
Fekete nap a német tengeralattjáró-flottában
Március 7.-e baljóslatú napként virradt fel az OB 293-as konvoj körül ólálkodó farkasfalka számára. Kora hajnalban Joachim Matz U-70-sét a HMS Arbutus és a HMS Camellia korvettek lepték meg, és mélységi bombáikkal hullámsírba küldték a búvárnaszádot, a HMS Wolverine pedig súlyosan megrongálta Hans Eckermann UA típusú tengeralattjáróját, amely sebeit nyalogatva éppen hogy csak el tudta hagyni a küzdőteret.
Kertschmer és Schepke, a másik két lovagkeresztes ász ugyancsak rajtaveszett az OB 293 közvetlen közelében haladó konvoj, a HX-112 támadása közben: az U-99-et a HMS Walker romboló olyan súlyosan megrongálta, hogy fel kellett emelkednie, Kretschmer valamint a tengeralattjáró legénységének túlélői fogságba estek.
Az U-100, Schepke búvárnaszádja viszont sokkal rosszabbul járt, mert a végzetes mélyvízi bombatalálat miatt a személyzetével együtt a mélybe veszett.
Senki sem tudja azonban, hogy mi történhetett az U-47-tel.
Dönitz törzse néhány napig nem különösebben aggódott, hiszen a rádiókapcsolat megszakadásának számos oka lehetett, az még nem feltétlenül a tengeralattjáró megsemmisülését jelentette.
Több mint két hét múlva azonban bizonyossá vált, hogy az U-47 is megsemmisült.
Ez nemcsak Dönitz admirálisra, hanem Goebbelsre is sokkolóan hatott, ugyanis egyetlen bevetésen
a náci Németország három leghíresebb és legsikeresebb tengeralattjáró-parancsnokát vesztették el.
Prien eltűnését Hitler utasítására csak 1941 májusában jelentették be.
A sötét atlanti mélység őrzi az U-47 megfejtetlen titkát
A brit Admiralitás első jelentése szerint az U-47-et a HMS Wolverine romboló süllyesztette el mélyvízi bombáival. Csakhogy, a második világháború után kiderült, a romboló nem Prien búvárnaszádját, hanem Eckermann tengeralattjáróját támadta meg.
A tévedést az okozhatta, hogy a Wolverine valóban üldözte az U-47-et, de annak akkor még sikerült egérutat nyernie.
Ma sem lehet tudni, hogy mi történt a leghíresebb második világháborús tengeralattjáróval és személyzetével. A náci hatóságok mély hallgatása már a háborús években számos összeesküvéselmélet-szerű találgatást szült.
Egyesek tudni vélték, hogy Prien a legénységével együtt dezertált, és titokban Amerikába telepedtek le.
Mások szerint a Gestapo tartóztatta le dezertálás előkészülete és hazaárulás vádjával, és a kapitányt legénységével együtt koncentrációs táborba zárták. Ezekből a pletykákból azonban egy szó sem volt igaz.
A szakértők többsége arra hajlik,
hogy az U-47-tel a saját vetőcsőből elindított, és irányt tévesztett torpedó végzett,
vagy pedig egy műszaki hibás torpedó robbant fel kilövés közben, szétvetve Prien búvárnaszádját. Az U-47 roncsát mind a mai napig nem sikerült felfedezni, ami Izlandtól délre, valahol az atlanti fenéksíkság több ezer méteres mélységében őrzi megfejtetlen titkait.