Egy korábban ismeretlen lény szinte teljes csontvázára bukkantak a kutatók a kínai Liaoning tartományban. Az úgynevezett Jeholbaatar kielana több mint száz éves fosszíliája különös jellegzetességeket mutat.
A rágcsálószerű állat pofájának felépítése azt sugallja, hogy szokatlan hátra és előre végzett rágóstílusa tette lehetővé számára a növények megőrlését és elfogyasztását
– mondta Yuanqing Wang, a Gerinces Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézet kutatója. – Ez valószínűleg hozzájárult a faj sikeréhez, mivel a korabeli, más emlősök csak és kizárólag rovarokat, esetenként más, kisebb gerinceseket tudtak megenni.
A körülbelül mindössze 50 gramm súlyú állat több szempontból különbözik a többi, korai emlőstől.
A fülcsontjai ugyanis teljesen különváltak az állától. A paleontológusok szerint ez az anatómiai fejlődés a rágóstílusa miatt alakult ki, miután az állkapocs egyes részei egészen a koponyáig mozogtak például rágás közben. Ezzel az állat egyedülálló „hallókészüléket" is kialakított.
A 120 millió éves emlős modern társaihoz hasonlóan egyedülálló tulajdonsággal rendelkezett a gerincesek között: három pici hallócsonttal rendelkeznek a középfülben (kalapács, üllő és kengyel), amelyek a hanghullámokat elektromos jelekké alakítják. Ám a Jeholbaatar kielanánál ahelyett, hogy az üllő összekapcsolódott volna a kalapáccsal, mint az emberekben és más élő emlősökben, részben a kalapács tetején „ült".
Ez a kialakítás valószínűleg az állat hátsó és előre történő rágási stílusának hozzáigazításához volt szükséges
– mutatott rá Wang. – Összehasonlításként: a macskák felfelé és lefelé harapással darabolják az ételt, míg a tehenek oldalirányú mozgással őrlik a növényeket a fogaik között.
Hozzátette, hogy azt azonban nem tudják, hogy a szokatlan arcfelépítés miatt a J. kielana más emlősektől eltérően hallotta-e maga körül a hangokat.
A különálló háromcsontos középfül a mai emlősök meghatározó jellemzője, megkülönböztetve őket a madaraktól, a békáktól és a hüllőktől.
A kutatások azt mutatják, hogy az emlősök evolúciós története során a fül legalább háromszor vált el az állkapocstól,
hogy élesebbé válhasson a hallás. Ennek az egyedülálló tulajdonságnak köszönhetően voltak képesek az emlősök meghallani a magasabb frekvenciákban kibocsátott hangot, ami lehetővé tette számukra, hogy jobban érzékeljék a ragadozó vagy a préda közeledését.