A szélnek eresztett légió – Az ávós nem vész el, csak átalakul
Az elbocsátott légió nem vész el, csak átalakul
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A szovjet megszállás árnyékában 1945 után kiépült kommunista pártállam kezében rövid idő alatt az Államvédelmi Hatóság vált az elnyomás legfontosabb eszközévé. A hírhedt terrorszervezet szinte korlátlan befolyása Sztálin halála után ugyan visszaszorult, ám még így is a rendszer egyik legfontosabb erőszakszerve maradt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején feloszlatott testület, a „szélnek eresztett légió" jó néhány tagjának szolgálatára azonban a szovjet szuronyokkal hatalomra segített új rezsim, a Kádár-rendszer is igényt tartott.
Feláll a munkásosztály leendő ökle, a Politikai Rendészeti Osztály
1945 januárjában Budán még javában dörögtek a fegyverek, amikor Debrecenből, az Ideiglenes Nemzeti Kormány székhelyéről Tömpe András, a Magyar Államrendőrség sebtében felállított Politikai Rendészeti Osztályának kiszemelt vezetője Erdei Ferenc belügyminiszter megbízásából Budapestre érkezett.
Annak ellenére, hogy mind a parasztpárti Erdei, mind pedig Tömpe a Magyar Kommunista Párt (MKP) trójai falovának számított, Rákosiék semmit sem bíztak a véletlenre.
Az MKP Politikai Bizottságának utasítására február 2-án a kommunisták kezébe került Budapesti Rendőr-főkapitányságon belül ezért szintén felállítottak egy Politikai Rendészeti Osztályt (PRO), a szabósegédből rendőr vezérőrnaggyá előlépett Péter Gábor irányítása alatt. Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára a kizárólagos hatalom megszerzéséért indított harcban kiemelt fontosságúnak tartotta az állami erőszakszervek, elsősorban a rendőrség feletti irányítás megszerzését.
Az 1945 novemberében megtartott nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt 57%-os abszolút többséget szerzett, így az alkotmányos szabályok szerint egyedül alakíthatott volna kormányt. A budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke, Kliment Vorosilov marsall azonban a jaltai egyezmény előírására hivatkozva kikényszerítette, hogy a kisgazdák a „haladó baloldal" pártjaival együtt koalíciós kormányt alakítsanak.
Noha a kisgazdák eleinte hallani sem akartak arról, hogy a belügy és a rendőrség a kommunisták kezébe kerüljön, a Rákosinak nyújtott szovjet elvtársi segítségnek köszönhetően Vorosilov meghátrálásra kényszerítette Tildy Zoltán dezignált miniszterelnököt ebben a kérdésben.
A belügyminisztérium és az államrendőrség így teljes egészében a kommunisták kezébe került,
akik az így megszerzett pozíciójukat már az első pillanattól kezdve a politikai ellenfeleikkel való gátlástalan leszámolásra használták fel. A kommunistáknak a hatalom megszerzéséért folytatott és eszközökben nem válogató gátlástalan nyomulásában a Politikai Rendészeti Osztály meghatározó szerepet játszott.
Befészkelik magukat a nyilasok egykori pártházába Péter Gáborék
A kezdetben alig negyven főből álló PRO rövid időn belül kisebb párthadsereggé nőtte ki magát . A Péter Gábor irányítása alatt álló szervezet az Andrássy út 60-ban, a Nyilaskeresztes Párt- Hungarista Mozgalom egykori székhelyén, a „Hűség Házában" ütötte fel főhadiszállását.
Az állomány kialakítása során Péter Gábor számos egykori nyilas pártszolgálatost is leigazolt a formálódó terrorszervezetbe,
(ezek később kegyetlen verőlegényekként rá is szolgáltak a párt beléjük helyezett bizalmára), a tisztikart pedig szándékosan úgy alakították ki, hogy abban felülreprezentáltak legyenek a holokausztot túlélt zsidó származású magyarok.
E káderpolitika hátterében nem valamiféle pozitív faji diszkriminációs szándék állt, – ez idegen volt a kommunistáktól –, hanem így akarták elkerülni, hogy úgymond horthysta elemek is beépüljenek a „párt ökleként" emlegetett szervezetbe. A belügyminiszter 1946 októberében kiadott 533.900/1946. BM. számú rendeletével formálisan is önálló szervezetté nyilvánította a politikai rendőrséget, a Magyar Államrendőrség Politikai Osztálya (ÁVO) néven, amely közvetlenül a belügyminiszter irányítása alá került.
Az átszervezéssel az ÁVO országos hatáskörű szervvé vált, mivel a korábbi megyei politikai rendészeti osztályokat is Péter Gábor terrorszervezetébe integrálták. A kommunisták számára kényszerű 1945 és 1948 közötti koalíciós kormányzás idején az ÁVO gyors ütemű fejlesztéséhez szükséges forrásokat az erre irányadó költségvetési fejezeten túl köztörvényes bűncselekményekkel, zsarolással és illegális gazdasági tevékenységgel szerezték meg.
A kommunista belügyminisztérium például különösen sok illegális plusz pénzt tudott szerezni a kivándorló útlevelekkel történt üzleteléssel, de a „forrásbevonás" elfogadott gyakorlata volt az ÁVO áldozatainak teljes körű kifosztása is.
Lopott valuta és ékszerek lapultak az ávós trezorok mélyén
Rákosi 1953. júniusi bukása után Nagy Imre kormánya meghirdette a törvénytelenségek kivizsgálását. A rehabilitációs eljárások nem kerülték el a terrorszervezetet sem.
Több leváltott ávós vezető páncélszekrényéből sok milliós akkori forintértékű valuta és ékszer került elő,
amit egyszerűen elraboltak az áldozataiktól.
Bizonyossá vált, hogy a „párt ökle" nem csak terror, hanem közönséges bűnszervezet is.
Az ÁVO kulcsszerepet játszott a kommunisták egyeduralmának megszerzéséért folytatott gátlástalan hatalmi harcban, a Rákosi-féle úgynevezett szalámi-taktikában, a polgári pártok – elsősorban a legerősebb kisgazdapárt – felszámolásában.
Az ÁVO lett a hírhedt politikai koncepciós perek, így többek között a kisgazdapárt és Nagy Ferenc miniszterelnök bukásához vezető Magyar Közösség pere kifőzésének boszorkánykonyhája, valamint az „osztályellenség" megfélemlítésének legfőbb eszköze.
Beköszönt a csengőfrász korszaka
A törvénytelenségekben és a politikai ellenfelek likvidálásában valamint a kommunista diktatúra erőszakos kiépítésében hervadhatatlan érdemeket szerzett Rajk László belügyminiszter 1948-as bukása után Kádár János került a belügyi tárca élére. Kádár egyik első intézkedésével, a 288.009/1948. BM. számú rendelettel 1948. szeptember 10. hatállyal jelentősen kiterjesztette a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) névre átnevezett szervezet hatáskörét, amely ezzel végleg kikerült a rendőrségi irányítás rendszeréből.
Az állami terror evolúciója azonban ezzel még korántsem ért véget,
mert 1948, a „fordulat éve", azaz a polgári demokratikus keretek utolsó maradványainak felszámolása és a totális állam kiépülése után, az 1949. december 29-én kiadott 4353/1949. MT. számú kormányrendelet kivette az ÁVH-t a belügyminiszter hatásköréből, és közvetlenül a Minisztertanács irányítása alá helyezte. A tényleges irányítás azonban nem a kormány, hanem a terrorisztikus hatalomgyakorlás pókhálójának közepén, az Akadémia utca 17. szám alatti pártközpontban ülő Rákosi Mátyás kezében összpontosult.
Rákosi pedig közvetlenül, kézi vezérléssel dirigálta a párt pretoriánus gárdáját, az őt kutyahűséggel kiszolgáló Péter Gábor útján.
1950. január elsejétől az Államvédelmi Hatóság szervezetébe olvasztották be a másik ugyancsak hírhedt kommunista terrorközpontot, a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályát (Katpol), valamint a Honvéd Határőrséget, a „zöld ávót" is.
A hatalmasra duzzadt, nyolc főosztályból és hét önálló osztályból álló ÁVH ezzel végleg állammá vált az államban,
amelynek hatalmát nem csak a polgárok, hanem az államigazgatás és a pártvezetés csúcsán álló káderek is félték. Elérkezett a „csengőfrász" korszaka, senki sem érezhette magát biztonságban, mert bárki lakása előtt és bármikor lefékezhetett az a bizonyos rettegett, lefüggönyözött fekete autó.
Rákosi a szőnyeg szélén
A nem egyszer bestiális kegyetlenséggel sok száz ártatlan áldozatot meggyilkoló és tízezrek életét tönkretevő pártállami bűnszervezet életében a „gazda", Joszif V. Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála hozta el az első jelentősebb változást. A Kremlben kialakult hatalmi harc nem maradt hatás nélkül a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) élén álló Rákosi Mátyás politikai sorsára sem.
A rivális frakciókon felülkerekedő Hruscsov már 1953 nyarán hozzákezdett az óvatos desztalinizációs politikához. Ennek jegyében 1953 júniusában Rákosit is Moszkvába rendelték.
A június 13. és 16. között lezajlott tárgyalásokon Rákosi súlyos szemrehányásban részesült szovjet főnökei részéről.
Sok minden egyéb mellett - és tegyük hozzá, hogy igen sajátos szovjet logikával - az állami terrort, valamint azt is a fejére olvasták, hogy a párt és pártszervek, köztük az ÁVH élén túl sok a zsidó származású vezető.
Lavrentyij Berija a szovjet politikai rendőrség rettegett főnöke „Sztálin legjobb magyarországi tanítványát" súlyosan megalázva egyenesen a következő kérdést szegezte Rákosinak:
Mondja Rákosi, mi akar maga lenni, zsidó király Magyarországon?"
A moszkvai raport után Rákosi addigi korlátlan hatalma jelentősen meggyengült; július 4-én leváltották a Minisztertanács elnöki pozíciójából, és a reformista hírében álló Nagy Imrét ültették a helyére miniszterelnöknek.
A túlkapások felülvizsgálatára tett óvatos intézkedések, a „szocialista törvényesség" helyreállításának kormányzati szintű deklarálása az Államvédelmi Hatóságot, a Rákosi bukásáig gátlástalanul tobzódó terrorszervezet sem kerülte el.
Az ÁVH-t meg kell szüntetni, de hallgatni kell róla
1953 júliusában az ÁVH-t szovjet minta szerinti ismét beolvasztották a Belügyminisztériumba. Gerő Ernő, a Rákosi-féle trojka befolyásos szürke eminenciása ezzel kapcsolatosan a következő bizalmas üzenetet küldte Piros László belügyminiszternek:
Az Államvédelmi Hatóságot, mint ilyet, meg kell szüntetni. Erről persze nyilvánosan semmit nem kell mondani."
Az ÁVH természetesen ekkor sem szűnik meg ténylegesen, csupán átalakul. Az átszervezés során - igaz, hogy nem túl nagy buzgalommal - de felülvizsgálták a szervezet operatív munkáját is, elsősorban a felső pártvezetőkkel kapcsolatos koncepciós eljárásokat, mindenekelőtt a Rajk-pert.
Péter Gábort, mint a „törvénytelenségek fő felelősét" már 1953-ban letartóztatták,
ám a tobzódó terror legfőbb felelősének Rákosinak, - ez most nem irónia –, a haja szála sem görbül meg a vizsgálattól, sőt, Gerővel és Nagy Imrével együtt társszerzője lett annak a Politikai Bizottság plénuma elé terjesztett jelentésnek, ami az ÁVH működésével kapcsolatos „hibákat" és az azokból levont tanulságokat összegezte.
Celebbé és humoristává átváltozó ávós körömszaggatók
A felülvizsgálat következményeként a hazug és koholt koncepciók kifőzésében részt vett leghírhedtebb vallatókat ugyan eltávolítottak a légió kötelékéből, de a köztörvényes bűncselekmények elkövetéséért való felelősségre vonásuk elmaradt.
Többségüket „büntetésként" különböző közép vagy akár felsővezetői állásokba „száműzték",
néhány közülük az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, a kádári konszolidáció éveiben pedig igazi celebbé vált.
A Kádár-korszak egyik legnépszerűbb regényírója, Berkesi András államvédelmi őrnagyként az egyik leghírhedtebb koncepciós ügy, Sólyom László altábornagy és társai ellen indított koholt eljárás vizsgálatában vett részt, ahol többek között Aranyi László és Kuti László gyanúsítottakból fizikai illetve erkölcsi kényszerrel csikarta ki a valótlan tartalmú beismerő vallomást.
Az idősebb generáció még jól emlékezhet az 1960-as 70-es évek egyik legnépszerűbb televíziós személyiségére, Komlós János humoristára.
Azonban Komlós sem mindig az emberek megnevettetésén fáradozott.
Az Államvédelmi Hatóság őrnagyi rangban álló tisztjeként 1947 és 1953 között kihallgatóként vett részt több koncepciós ügyben is. Dr. Bauer Miklós államvédelmi alezredes, többek között a leghírhedtebb koncepciós eljárás, a Rajk-ügy egyik vizsgálója volt, és közreműködött a valótlan beismerések kikényszerítésében.
Az Andrássy út 60-beli kihallgatásai során a foglyok beszámolói szerint előszeretettel alkalmazta a körömletépést,
mint eszközt a kívánt vallomás kicsikarására, innét eredt gúnyneve, a „körmös Bauer" is. Bauer részt vett Ries István egykori szociáldemokrata igazságügyi miniszter kihallgatásában, akinek az volt a „bűne", hogy az 1947-es súlyos kommunista választási csalások, az úgynevezett kékcédulás szavazás elleni tiltakozásként lemondott.
Ries István, akit többek között Bauer Miklós is vallatott,
két hónapos kínzás után, 1950. szeptember 15-én belehalt a náci Gestapo módszereit is megszégyenítő szadista eljárásba.
Bauer többször írt jelentést személyesen Rákosinak.
Az 1950. július 22-én készült eredeti okiratban így jelentett Reis István vallatásáról „pártunk és népünk bölcs vezérének":
Beismerés előtt a sírás, a piszkosság okozta megalázottságot leszidással, leköpéssel és néhány pofonnal igyekeztem fokozni."
Dr. Bauer Miklós megfordult az ÁVO III., azaz a „ klerikális reakció" elleni alosztályán is, és részt vett Kiss Szaléz ferences-rendi szerzetes megkínzásában.
Dr. Bauer a légióból történt elbocsátása után először az Igazságügyi Minisztériumba került, majd a Kádár-rendszer idején a Komplex Külkereskedelmi Vállalat vezető jogtanácsosa lett. Nyugdíjazását követően, illetve a rendszerváltás után Eörsi Mátyás volt SZDSZ-es politikussal együtt ügyvédi irodát alapított, és jogi képviselőként dolgozott.
(Fia, Bauer Tamás ugyancsak volt SZDSZ-es politikus, jelenleg a Demokratikus Koalíció színeiben készül megmérettetni magát az április 8-i országgyűlési választáson, a budapesti 12. kerületben.)
Kádárnak is szüksége volt az elbocsátott légió "szakértelmére"
Az 1956-os forradalom napjaiban október 28.-án Nagy Imre rádióbeszédében bejelentette:
A rend helyreállítása után egységes új államrendőrséget szervezünk, és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetjük."
Jóllehet, a kommunista pretoriánus gárda feloszlatásáról nem született jogszabály, a szervezet megszűnésének tényét a szovjet szuronyokkal hatalomra jutott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány is elismerte.
A forradalomárok elleni harcban számos ávós vett részt október 28. után is,
akiket rendőri egyenruhákba öltöztettek át. A színt váltott ávósok sokkal megbízhatóbbnak bizonyultak a forradalmárok elleni harcban, mint a karhatalomként bevetett honvédségi alakulatok, amelyek rendszerint átálltak a felkelők oldalára.
A kádári propaganda 1956. november 4, a forradalom és szabadságharc leverése után a kommunista diktatúra védelmében elesett ávósokat
a néphatalomért életüket áldozó hősökként és „fasiszta hordák" áldozataként méltatta évtizedeken át.
A hatalomra jutása után semmilyen társadalmi támogatottsággal sem rendelkező Kádárnak 1956. november 4.-ét követően hatalma megszilárdításához szüksége volt az elbocsátott légió kipróbált „szakértelmére" is.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságának 1956. november 21-i ülésén Kádár nem kertelt, hanem nyíltan megmondta, hogy olyan karhatalmi alakulat felállítása szükséges, amelyben a „szilárd kommunista pártmunkásokon" kívül a volt államvédelmi egységek tagjait is be kell vonni.
Ávósmosdatás Münnich Ferenc módra
1956. november 27-én Münnich Ferenc, aki a Kádár-kormányban a fegyveres erők minisztere tisztséget töltötte be,a legfőbb ügyésszel közösen kiadott „A volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és eddigi tevékenységének felülvizsgálatáról" szóló 5004/1956. számú együttes rendeletében csak azokat az ávósokat minősítette elbocsátottnak, akik még 1953. július 1. előtt kerültek állományba.
A rendelet értelmében az elbocsátott ávósok igazoló bizottságok elé kerültek,
és ha az illetőt fedhetetlennek minősítették, az ekként patyolat tisztára mosott ávós a bizottság igazolásával a zsebében, már „bármilyen állami és társadalmi szervnél és vállaltnál" alkalmazhatóvá vált. A 4988 felülvizsgált ávós közül csupán 15 olyan személyt „találtak" a felülvizsgáló bizottságok, akiknek nem adtak feddhetetlenségi igazolást.
Amíg az 1956-os forradalom leverése utáni hónapokban, akár egyetlen röpcédula birtoklásáért is súlyos börtönbüntetés volt kiszabható, a verőlegények gárdája fehérre mosdatva kezdhette meg felszívódását a civil szférába.
Az elbocsátott légió nem veszett el, csak átalakult
Az egykori ávós tisztek közül sokan jutottak magas posztra a kádári konszolidáció éveiben. Rajnai Sándor volt államvédelmi alezredes – aki pikáns módon pont a Kádár elleni koncepciós per vizsgálója volt – a forradalom leverésében, így többek között
a Tökölre kicsalt Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszter lefogásában játszott szerepe miatt teljes bűnbocsánatot nyert,
és karrierjét az MSZMP Központi Bizottságának tagjaként, valamint a Kádár-rendszer moszkvai nagyköveteként fejezte be az 1980-as években.
A volt ávósok közül többen is külkereskedelmi vagy állami vállaltok élére kerültek, illetve egyéb más állami beosztásban juthattak fontos pozícióhoz.
Az ÁVH hírhedt főorvosa, dr. Bálint István államvédelmi ezredes, aki többek között –orvosi esküjét megszegve – a kínzásokhoz adott módszertani tanácsokat, és számos súlyos koncepciós ügy kihallgatásában is részt vett, miután 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság felmentette a korábbi vádak alól, rendelőintézetekben, kórházakban kezdett el praktizálni,
és fehérköpenyes jóságos doktorbácsiként hunyt el 1984-ben Budapesten.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az elbocsátott légió tagjai közül csaknem ezren a kádári belügyi apparátusban maradtak, ahol előéletük dacára, vagy éppen amiatt, szívesen fogadott elvtársaknak bizonyultak. Közülük sokan az 1956 utáni megtorló eljárásokban kamatoztathatták „szakértelmüket". Az elbocsátott légió tehát nem veszett el, hanem néhány kacskaringó megtételével csupán átalakult.