Fényes győzelemsorozatként indult a Sztálingrádba torkolló katasztrófa
Az egyik fő cél Sztálingrád elfoglalása volt
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Hetvenöt éve, 1942. június 28-án vette kezdetét a Fall Blau hadművelet, Hitler második katonai kísérlete a Szovjetunió szétzúzására. A nagy nyári offenzívaként is emlegetett 1942-es német támadás, szemben az előző év nyarán, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó hatalmas arcvonalon elindított Barbarossa-művelettel, már csak a déli frontszakaszra korlátozódott azzal a hadászati céllal, hogy a Wehrmacht foglalja el a donyecki iparvidéket, és a kaukázusi olajmezőket. Hitler azt remélte, hogy a nagy nyári offenzívával végleg megtöri a makacs szovjet ellenállást.
Állva maradt az agyaglábú kolosszus
A Szovjetunió lerohanására 1941. június 22-én megindított Barbarossa hadművelet a német hadvezetés számára bíztató kezdeti sikerek után, december 5-én Moszkva előtt végleg kifulladt. Az Unternhemen Barbarossa, minden idők egyik legnagyobb, három hadseregcsoport bevetésével végrehajtott szárazföldi támadó hadművelete egyetlen kitűzött hadászati célját sem érte el.
Nem sikerült sem Leningrád, sem pedig a szovjet főváros, Moszkva bevétele, valamint a dél-orosz iparvidék elfoglalása sem. 1941 júniusától december végéig a Wehrmacht 800 ezer fős személyi és igen jelentős technikai veszteséget szenvedett el a keleti fronton. A nyári hatalmas katlancsatákban a Vörös Hadsereget olyan megrendítő veszteségek érték, ami miatt más ország valószínűleg letette volna a fegyvert.
Sztálin hadseregét a Barbarossa hadművelet idején a halottakkal, sebesültekkel, és a fogságba esett katonákkal együtt több mint 3 milliós emberveszteség érte, és a Vörös Hadsereg 21 ezer repülőgépet, valamint 20 ezer harckocsit is vesztett.
Ám a németek várakozásával szemben,
e hatalmas veszteségek ellenére sem a szovjetrendszer, sem pedig a Vörös Hadsereg nem omlott össze.
A rettenetes csapások ellenére a Szovjetunió, „az agyaglábú kolosszus”, ahogyan Hitler nevezte, mégis állva maradt.
A Wehrmacht Moszkva alatt szenvedte el az első vereségét
Hitler alábecsülte az oroszok ellenálló képességét, és túlbecsülte a Wehrmacht lehetőségeit, a hadművelet irányításába történt többszöri, nem helyénvaló beavatkozásával pedig elvesztette Moszkva elfoglalásának lehetőségét, amelynek óriási lélektani hatása lehetett volna. A Középső Hadseregcsoport egységei december első napjaiban olyan közel jutottak a szovjet fővároshoz, hogy az előőrsök már látták a Kreml tornyait.
Ennek ellenére, a megelőző hónapok hatalmas veszteségei, és az orosz viszonylatban is szokatlanul kemény tél miatt,
a támadás végleg megakadt Moszkva kapujában.
A Vörös Hadsereg 1941.december 6-án a Szibériából átcsoportosított pihent, és a téli hadviseléshez hozzáedződött friss csapataival erőteljes ellentámadást indított Fedor von Bock vezértábornagynak a harcoktól és a rettenetes hidegtől kimerült alakulatai ellen.
A frissen kinevezett szovjet frontparancsnok, Georgij K. Zsukov tábornok ellentámadása átlagosan 150-200, egyes szakaszokon pedig 400 kilométerre nyomta vissza a Wehrmacht alakulatait Moszkvától. A Középső Hadseregcsoport felbomlását csak Hitler határozott, a visszavonulást megtiltó parancsa akadályozta meg.
Sztálin a moszkvai ellentámadással elért sikerek lehetőségét túlértékelve, Zsukov tanácsa ellenére, általános offenzívává akarta felfejleszteni a szovjet hadműveletet. A németek azonban jól és makacsul védekeztek, még kisebb ellentámadásokra is futotta az erejükből, súlyos veszteségeket okozva a Vörös Hadsereg alakulatainak.
A szovjet ellentámadás, amely szinte az egész középső frontvonalon ért el területi nyereségeket, február végére kifulladt,
a németek stabilizálni tudták pozícióikat. A március elején bekövetkezett olvadás átmenetileg mindkét fél számára lehetetlenné tette a további hadműveleteket.
A németek ismét magukhoz térnek
A németek tértek előbb magukhoz, és május 8-án offenzívát indítottak a középső frontszakaszon a téli szovjet ellentámadás miatt elvesztett területek visszaszerzéséért.
Délen Erich von Manstein vezérezredes (később vezértábornagy) 11. hadserege lendült támadásba, és elfoglalta a Krím-félsziget előző évben még szovjet kézen maradt területeit, majd ostromolni kezdte a legfontosabb szovjet fekete-tengeri hadikikötőt, Szevasztopolt, amelyet 1942. július 2-án be is vett.
A krími hadművelet újabb 250 ezer fős veszteségébe került a Vörös Hadseregnek.
Ám ezek a helyi hadműveletek csak a bevezetői voltak a németek június 28-án elindított nagy nyári offenzívájának.
Sztálin ismét Moszkva ellen várta a német támadást
A német szárazföldi haderő főparancsnokságán (Oberkommando des Heeres, OKH) már márciusban elkezdődött a nyárra tervezett nagy offenzíva előkészítése. Az előző év veszteségei miatt azonban szó sem lehetett az 1941 nyárihoz hasonló, a front teljes szélességében kibontakozó hadműveletről. Eleinte viták folytak az 1942-es támadás fő irányvonalának meghatározásáról.
Egyes vezérkari tisztek azt javasolták, hogy a szovjet frontvonalba mélyen beékelődő rezsevi kiszögellést felhasználva,
újítsák fel a Moszkva elleni támadást.
Érdemes megjegyezni, a szovjet főparancsnokság, a Sztavka szintén arra számított, hogy Moszkva lesz a nyári német offenzíva fő célpontja. Hitlernek azonban más tervei voltak.
A Führer szerint túl kézenfekvő lett volna újraindítani a szovjet főváros elleni támadást, amelyre az oroszok is számítanak, ezért olyan helyen akart lecsapni, ahol azt nem várják. Hitler – aki mindig is különös jelentőséget tulajdonított az olajnak és a hadigazdaságnak – a rendelkezésre álló német erőket ezért a déli fronton tervezte bevetni, méghozzá kettős céllal.
Az eredeti elképzelés szerint a Dél Hadseregcsoportnak először keletre nyomulva meg kellett volna szállnia a donyeci iparterületet, majd északnak fordulva elfoglalnia Sztálingrádot, és kettévágnia a Volgát.
Ezután a hadseregcsoport déli irányba tovább folytatta volna előrenyomulását a Kaukázus térségébe, hogy elfoglalja a kulcsfontosságú grozniji és majkopi olajmezőket.
Hitler türelmetlensége végzetes hibát szült
Fedor von Bock vezértábornagy parancsnoksága alatt a Dél Hadseregcsoport június 28-án lendült támadásba, a Kurszk alatti kiindulási körletéből. A szovjetekkel szemben még mindig jelentős taktikai fölényben lévő német gépesített egységek gyors iramba nyomultak kelet felé.
A Vörös Hadsereg alakulatai képtelenek voltak felfogni a német támadást, és súlyos veszteségeket szenvedve, a német páncélos erők nyomása alatt gyors visszavonulásba kezdtek. Moszkvában riadóként hatott a hír, hogy a Dél Hadseregcsoport alakulatai július 6-án kijutottak a Donhoz, és elfoglalták a stratégiai jelentőségű várost, Voronyezst. A Donhoz történt győztes előrenyomulás után Hitler utasítására átszervezték a hadseregcsoportot, és két önálló, egymással szorosan együttműködő seregtestet állítottak fel belőle.
A déli szektort elfoglaló A hadseregcsoport élére Ewald von Kleist vezérezredest, az északi seregtest, a B hadseregcsoport parancsnokának pedig báró Maximillian von Weichs vezérezredest nevezték ki. (A B hadseregcsoport alárendeltségébe került többek között a keleti frontra kiküldött, Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt álló 2. magyar hadsereg is.)
A Fall Blau (Kék terv) hadművelet az erők koncentrációjának fenntartása esetén nagy valószínűséggel sikerre vezetett volna, az 1941 nyárihoz hasonló rendkívül súlyos – ha nem végzetes – válságba taszítva a Szovjetuniót.
Az addigi sikerek hatására azonban július 13-án Adolf Hitler ismét meggondolta magát,
méghozzá egy későbbi következményeit tekintve végzetesnek bizonyult elképzelése miatt. A Führer ugyanis úgy látta, hogy a Fall Blau hadászati célja a hadseregcsoportok közös akciója helyett külön-külön végrehajtott műveletekkel is elérhető.
Ezért úgy döntött, hogy a B hadseregcsoport induljon meg Sztálingrád felé, míg az A seregtest nyomuljon tovább a Kaukázus irányába. A Führer új terve nem váltott ki osztatlan lelkesedést a tábornokok között.
Az egymástól távolodó két hadseregcsoport merőben új utánpótlási problémákat vetett fel, és ami még ennél is aggasztóbb volt,
hogy egyre szélesebb rés keletkezett a két csoportosítás között,
mintegy felkínálva a szovjeteknek az egymástól távolodó hadseregcsoportok oldalba támadását.
A diktátor nem engedte ki a civileket sem a sztálingrádi pokolból
Az első sikerek eleinte látszólag Hitlert igazolták. A B hadseregcsoport a szemben álló szovjet erők viszonylagos gyengesége miatt gyors ütemben haladt Sztálingrád felé. (A nagy nyári offenzíva megindítása után Sztálin még egy ideig nem engedte meg a Moszkva védelmére felsorakoztatott erők átcsoportosítását, mivel továbbra is úgy vélte, hogy a főváros lesz a németek fő célpontja.)
A B hadseregcsoport sikerein felbuzdulva Hitler elvonta a seregtesthez rendelt 4. páncélos hadsereget, jelentősen meggyengítve ezzel Von Weisch erőit. A Führer Hermann Hoth vezérezredes páncélos seregét Von Kleist alárendeltségébe helyezte. Kezdetben az A hadseregcsoport is szép sikereket ért el.
Július 23-án elfoglalta az Azovi-tenger kapujában fekvő Rosztovot,
és tovább nyomult előre, a Kaszpi-tenger irányába.
Hoth 4. páncélos hadseregével megerősítve a hadseregcsoport egységei elérték Groznijt, és 120 kilométerre sikerült megközelíteniük a bakui olajmezőket. A B hadseregcsoport kötelékébe tartozó, Friedrich Paulus vezérezredes parancsnoksága alatt álló 6. német hadsereg augusztus 23-án Sztálingrád felett elérte a Volgát.
Sztálingrád ostromát a Luftwaffe légitámadása vezette be.
A német gépek augusztus 23-án több hullámban támadták a várost, sok ezer robbanó és gyújtóbombát szórva Sztálingrádra. Az épületek nagy része összedőlt és kiégett, a civil lakosságot pedig borzalmas veszteségek érték.
Sztálin - csak úgy, mint ahogy Hitler tette 1945 áprilisában Berlinben – nem engedte meg a civil lakosság evakuálását. A szovjet diktátor abból indult ki, hogy a civilek szenvedése még eltökéltebb harcra ösztönzi a várost védő katonákat.
Öldöklő kézitusa bontakozott ki a romok között
Sztálingrád elfoglalásából, illetve megvédéséből mindkét diktátor presztízskérdést csinált,
és stratégiai jelentőségét messze meghaladó áldozatokat hozattak hadseregeikkel a város birtoklásáért.
Szeptember 11-én az ostromló 6. hadsereg északon és délen is elvágta a védőket, akiket ettől kezdve már csak a Volgán át láthattak el utánpótlással.
A térségbe összevont szovjet alakulatokból felállított, Vaszilij Csujkov tábornok parancsnoksága alá rendelt 62. hadseregnek egyetlen feladata volt: Sztálingrád bármi áron való megvédése. A szovjetek – elkerülendő az első hetek pusztító német tüzérségi csapásait - olyan szorosan rátapadtak a német vonalakra, amennyire csak lehetséges volt. A romhalmazzá lett városban a németek ezért sem a páncélosaikat, sem pedig a légierőt nem tudták hatékonyan alkalmazni.
.
Az üszkös romok között késhegyig menő öldöklő közelharc bontakozott ki.
Egy-egy romba dőlt épület vagy stratégia pont, mint például a többször is gazdát cserélt híres Mamajev-kurgán területén gyakran hetekig eltartott a véres ember-ember elleni küzdelem. A harcok kegyetlenségét jól illusztrálja, hogy a túlpartról érkező szovjet utánpótlás katonáinak október végére átlagban csupán 24 órára csökkent a túlélési esélye.
A németek rettenetes erőfeszítések árán kijutottak a Volgához, és kettévágták a városban rekedt védőket, ám Sztálingrádot ennek ellenére sem sikerült bevenniük.
Sztálingrád végzetesen megroppantotta a német hadigépezetet
A B hadseregcsoport szinte az összes tartalékát a sztálingrádi fronton vetette be, így a szárnyak védelmét a gyengén felszerelt szövetséges csapategységekre, köztük a védhetetlenül hosszú arcvonalon elhelyezett 2. magyar hadseregre bízta.
Miközben Sztálingrád romjai között a 6. hadsereg egységeit fokozatosan felőrlő utcai harc tombolt,
az oroszok hatalmas támadóerőket vontak össze
az A és a B hadseregcsoportok között nyáron keletkezett résben. November 19-én hajnalban, sűrű hóesésben vette kezdetét az elsöprő erejű szovjet ellentámadás, az Uránusz-hadművelet, Zsukov irányítása alatt, amely alig két nap múlva harapófogóba zárta a Sztálingrádban harcoló német alakulatokat.
Az orosz átkaroló hadművelet súlyos veszélyt jelentett a Kaukázus előterében megrekedt A hadseregcsoportra, amelynek vissza kellett vonulnia, ha nem akart Paulus 6. hadseregének sorsára jutni.
Hitler tábornokai sürgetése ellenére sem engedélyezte a Sztálingrádba körülzárt csapatok kitörését.
„Nem hagyom el a Volgát” – ordította magából kikelten az azonnali kitörést sürgető katonai tanácsadóinak.
Hermann Göring, a Luftwaffe nagyhangú főparancsnoka arról biztosította Hitlert, hogy „az ő légiereje” képes lesz a levegőből ellátni Paulus bekerített hadseregét utánpótlással.
A hetvenkedő birodalmi marsall természetesen nem tudta betartani könnyelműen tett ígéretét, és amikor Erich von Manstein tábornok december 12-én elindított felmentési kísérlete is kudarcba fulladt, a 6. hadsereg sorsa végleg megpecsételődött.
Hitler rosszul megtervezett 1942-es nagy nyári offenzívája a bíztató kezdeteket követően, a Wehrmacht addig elszenvedett legnagyobb vereségével végződött.
Sztálingrád után a Wehrmacht elvesztette a hadászati kezdeményezést a keleti fronton, a Harmadik Birodalom végzetesen megroppant.