Hamarosan csak egy hatalmas rozsdafolt lesz a Titanic helyén
Több mint 1500-an vesztek oda a katasztrófában
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Az RMS Titanic, minden idők egyik leghíresebb óceánjárója a legelső útján, 1912. április 15-én hajnalban, miután egy jégheggyel ütközött, örökre a hullámsírba merült. A hatalmas luxusgőzös roncsát a katasztrófa után több mint hét évtizeddel később , 1985. szeptember 1-jén, egy francia–amerikai expedíció fedezte fel Új-Fundlandtól 800 kilométerre délkeletre az atlanti fenéksíkságon, közel négy kilométeres mélységében. 2018 májusában újabb expedíció készül leszállni a roncshoz, amely már nem sokáig lesz látható.
Rossz ómennel indult végzetes útjára az „álmok hajója”
A történelem leghíresebb óceánjárója, a White Star Line hajózási társaság tulajdonában álló RMS Titanic 1912. április 10-én, pontban déli tizenkét órakor futott ki Southamptonból a hatalmas hírveréssel beharangozott első útjára. Az Olympic-osztály második egysége, a 269 méter hosszú, 52 ezer tonna szerkezeti vízkiszorítású és 9 emelet magas luxusgőzös a maga korában a világ legnagyobb óceánjárójának számított.
A belfasti Harland & Wolff hajógyárban Thomas Andrews tervei alapján megépített és 1911. május 31-én vízre bocsátott hajó
legelső útja igazi világszenzációnak számított.
A dupla fenékkel épített hajótestet 16 vízzáró rekesszel látták el, amelyeket vészhelyzet esetén a kapitányi hídról egyetlen gombnyomással le lehetett zárni.
A Titanicot felszerelték az Edward-kor forradalmian új találmányával, a Marconi-féle vezeték nélküli szikratávíróval is. Hatalmas mérete és biztonsági berendezései miatt
a Titanicot már azt megelőzően elsüllyeszthetetlennek nyilvánították, hogy kifutott volna első útjára.
A Titanic elindulását egy rossz ómen kísérte:
miután a hatalmas hajó a nyílt tenger felé tartott a southamptoni kikötői csatornán, majdnem összeütközött a köteleiről elszabadult New York amerikai gőzössel. Az óceánjáró először a franciaországi Cherbourg kikötőjében állt meg, ahol újabb utasokat vett fel a fedélzetére. Cherbourgból az írországi Queenstownba (ma Cobh) hajózott, itt Amerikába kivándorló írek szálltak fel a luxusgőzösre.
A Titanic április 11-én délután fél kettőkor szedte fel a horgonyt Queenstown öbölében, és orrát nyugati irányba fordítva nekivágott az Atlanti-óceán átszelésének. A parton bámészkodó tömegben senki sem sejthette, hogy emberi szem ekkor látta utoljára az egyre nagyobb sebességre felgyorsító, és a látóhatáron lassan eltűnő Titanicot, az „álmok hajóját”.
A korán jött jégzajlás ellenére is a veszélyesebb úton haladt
1912 áprilisában a melegebb időjárás miatt a szokásosnál jóval hamarabb megkezdődött a jégzajlás az észak-atlanti térségben. Az Európa és Észak-Amerika közötti forgalmat lebonyolító hajózási társaságok
ezért ideiglenesen 100-120 tengeri mérfölddel délebbre helyezték át az átkelési útvonalaikat.
A White Star Line igazgatósága azonban presztízskérdést csinált abból, hogy a Titanic óriási médiaérdeklődéstől kísért első útján a menetrend szerint megadott időben fusson be New York kikötőjébe. Emiatt a hatalmas óceánjáró a szokásos – és rövidebb – hajózási útvonalon haladt.
A White Star Line a legtapasztaltabb tengerésztisztjét, Edward Smith-t jelölte ki az óceánjáró kapitányának
a Titanic első atlanti átkelésén. Smith kapitányt a Titanic testvérhajójáról, az Olympicről vezényelték át első tisztjével, az ugyancsak tapasztalt William Murdochkal együtt.
Az ekkor már huszonhetedik éve a White Star Line szolgálatában álló Smith kapitány kellemes és fesztelen modora miatt rendkívül népszerű volt a felső tízezer tagjai között, többek között ezért is esett rá a választás, hiszen a Titanic első útján az Edward-kor leggazdagabb emberei, köztük John Jacob Astor, Benjamin Guggenheim, George Widener vagy Isidor Strauss adtak egymásnak randevút a hajó fényűző első osztályán.
A Titanicot Bruce Ismay, a White Star Line nagy hatalmú ügyvezető igazgatója, valamint Thomas Andrews, a hajó tervezője is elkísérte első útjára. Smith kapitány egyébként úgy tervezte, hogy miután a Titanicot visszavitte Southamptonba, nyugdíjba vonul.
Ismay-t nem érdekelték a jégjelentések, maximális sebességet követelt
Április 13-án futottak be az első jégjelentések a Titanic rádiósszobájába. 1912. április 14-e, vasárnap, kristálytiszta égbolttal és tökéletes szélcsenddel virradt fel az amerikai partok felé robogó óceánjáróra. Reggel 9 órakor a Charonia gőzös a következő jelentést küldte a Titanicnak: „A Titanic kapitányának – nyugatra hajózó gőzösök jéghegyeket, jégszirteket és jégmezőt jelentenek é. sz. 42., ny. h. 49–51. fokon. Üdv: Barr.” Harold Bride, a Titanic rádiósa azonnal a hídra sietett, és átadta a jelentést Smith kapitánynak.
Déli tizenkettő előtt pár perccel a Baltic óceánjáró jelentését vették a rádiósfülkében, amely ugyancsak a Titanic útvonalába eső zajló jégre figyelmeztetett.
A rádiósok ezt az üzenetet is továbbították a hídra.
Smith kapitány a táviratot átadta az első osztály sétafedélzetén napozó Bruce Ismay-nek, aki elolvasta, majd szó nélkül zsebre gyűrte a telegramot.
A hajó addig elért és a vártnál is jobb menetteljesítménye miatt Ismay nem sokkal ezt megelőzően vetette fel Smith kapitánynak, hogy mekkora szenzáció lenne, ha a Titanic a tervezettnél egy nappal korábban futna be New Yorkba. A társaság első emberének nyomására Smith kapitány utasítást adott a gépháznak, hogy fűtsék fel teljesen a kazánokat, a maximális sebesség eléréséhez.
Jéghegy, közvetlenül előttünk, uram!
Estére több mint 6 Celsius-fokot esett a hőmérséklet,
a hirtelen beállt dermesztő hideg már a jég közvetlen közelségére figyelmeztetett.
Az első osztály előkelőségei közül George Widener aznap este díszvacsorát adott a kapitány tiszteletére, Smith ezért csak este kilenc óra körül ért a hídra. A szolgálatot éppen leadó Charles Lightholler másodtiszt arról tájékoztatta a kapitányt, hogy időközben újabb hét aggasztó jégjelentés futott be, ezért felvetette, hogy nem kellene-e csökkenteni a hajó sebességét.
Smith elengedte a füle mellett Lightholler javaslatát, és az őrség megkettőzésére adott utasítást azzal a meghagyással, hogy ha újabb jégjelentés érkezne, ébresszék fel, majd visszavonult a szállására. A hídon Lighthollertől William Murdoch első tiszt vette át a szolgálatot. A hajó orrárbocában – a kapitány utasításának megfelelően – megkettőzött őrség, Frederick Fleet és Reginald Lee jelzőmatrózok adták a szolgálatot.
Este tíz óra körül már 0 fokra esett vissza a hőmérséklet. Holdtalan csillagos éjszaka borult az Atlanti-óceánra, a látóhatár felett vékony páracsík lebegett.
11 óra 40-kor Fleet közvetlenül a hajó orra előtt kibontakozó sötét tömegre lett figyelmes.
Azonnal megkongatta az árbockosár harangját, majd felhívta a hidat. A telefont Boxhall negyedtiszt vette fel. „Mit látott?” – kérdezte nyugodt hangon az izgatott jelzőmatróztól. „Jéghegyet, közvetlenül előttünk uram!” – hallatszott a telefonkagylóban Fleet ideges válasza.
De hiszen ez a hajó nem süllyedhet el!
Murdoch azonnal elrendelte a kitérőmanővert Robert Hichens szolgálatos főkormányosnak, és a gépháznak „állj! – hátramenet” utasítást küldött. Noha a Titanic elkerülte a frontális ütközést, nem tudott teljesen balra fordulni, így a jéghegy végighorzsolta az óceánjáró törzsét, a kormányfél felőli (jobb) oldalon. A Titanic még néhány percig változatlan sebességgel robogott a csillagfényes éjszakában, mielőtt Murdoch parancsot adott a gépek leállítására és a gőz kieresztésére.
Az ütközés után megtartott szemle megállapította, hogy a jéghegy sarkantyúja a vízvonal alatt mintegy 90 méter hosszan súrolta a hajó héjazatát. Annak ellenére, hogy az ütközés után Murdoch rögtön leeresztette a vízzáró ajtókat,
az első öt rekeszkamrát, valamint a 6. kazán környékén a gépházat azonnal elárasztotta a tengervíz,
amely ekkora már négy méter magasan áll a padlózat szintje felett. A hídra hívatott Thomas Andrews rövid számítás után közölte a jelenlévőkkel, hogy a Titanic legfeljebb még másfél óráig lesz képes a felszínen maradni.
A házikabátban és papucsban a kapitányi hídra siető Bruce Ismay ezt meghallva idegesen felcsattant: „De hiszen ez a hajó nem süllyedhet el!” „Vasból épült uram, így el is fog süllyedni, ez matematikai bizonyosság” – vetette oda hűvösen Ismay-nek Andrews főmérnök. Huszonöt perccel az ütközés után Smith kapitány benyitott a rádiósszobába, és közölte Jack Phillips szolgálatos távírásszal, hogy adja le a vészjelzést. „Milyen jelzést adjak le?” – kérdezett vissza a megdöbbent rádiós.
A szabályzat szerinti nemzetközi segélykérő jelzést”
– erősítette meg nyugodt hangon Smith kapitány.
Több mentőcsónakot is félig üresen engedtek le
A kapitány éjfél után öt perccel parancsot adott H. T. Wilde főtisztnek a mentőcsónakok előkészítésére és leeresztésére.
A 16 mentőcsónakban, valamint a 4 összecsukható csónakban azonban legfeljebb 1186 ember fért el
a Titanic fedélzetén tartózkodó 2207 emberből. (A népszerű vélekedéssel szemben a White Star Line igazgatóságát nem terhelte semmiféle mulasztás a menőcsónakok számát illetően. Az akkor hatályos 1895. évi tengerhajózási törvény ugyanis az utasszállító hajók vízkiszorítása alapján határozta meg a mentőcsónakok számát, ehhez képest a Titanic még több csónakkal is rendelkezett az előírtnál.)
A Titanicot végül két és fél órás haláltusa után, 1912. április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor örökre elnyelte a sötétségbe borult jéghideg Atlanti-óceán.
Emberek százai küzdöttek az életükért a nulla foknál is hidegebb tengervizet taposva,
ám túlnyomó többségük negyedórán belül halálra fagyott.
A Titanic vészjelzéseit fogó Cunard gőzös, az RMS Carpathia, Arthur Rostron kapitány parancsára megszakította útját, és teljes gőzzel a katasztrófa helyszíne felé robogott. A Carpathia azonban már későn, csak hajnali három óra után néhány perccel érte el a helyszínt.
A mentőcsónakokban fagyoskodó túlélők közül 705 hajótöröttet vettek a fedélzetre,
a Carpathia magyar hajóorvosa, dr. Lengyel Árpád irányításával.
Ekkor derült ki, hogy számos mentőcsónakot úgy eresztettek le a Titanicról, hogy még lett volna hely bennük. A Carpathia április 17-én este fél tízkor, zuhogó esőben kötött ki New Yorkban, ahol hatalmas tömeg várta a hajót.
A baleset körülményeinek kivizsgálására létrehozott kongresszusi bizottság zárójelentése szerint a Titanic katasztrófájában összesen 1517-en vesztették életüket.
Az óceánjáró tragédiájának emléke évtizedek múltán sem halványult el,
a Titanic katasztrófája ugyanis jóval több volt egy sok áldozatot követelő súlyos hajóbalesetnél. A 19. század második felétől kiteljesedő tudományos és technikai forradalom eredményei, valamint a viktoriánus kort jellemző optimizmus hatására ebben a korszakban általános meggyőződéssé vált, hogy az emberi tudás és leleményesség maradék nélkül képes legyőzni a természeti erőket.
A Titanic, mint az Edward-kor mérnöki-technológiai tudásának csúcsa, e szemlélet megtestesült szimbólumává vált. A hajó katasztrófája egyszer és mindenkorra véget vetett annak a hitnek, hogy az ember képes a kezében tartani és megzabolázni a féktelen természeti erőket.
Hidegháborús atom-tengeralattjárók és a Titanic
A Titanic elsüllyedése utáni évtizedekben szóba sem jöhetett a roncs felkutatása és esetleges kiemelése. A hatalmas óceánjáró az észak-amerikai kontinentális küszöb lejtője, valamint az atlanti fenéksíkság találkozási pontjánál süllyedt a feneketlen mélységbe, ahol közel négy kilométer mély az óceán. Egészen az 1950-as évekig nem volt olyan korszerű merülőeszköz, amely lehetővé tette volna az ekkora mélységekben végzett kutatást.
A Titanic elveszett roncsának felkutatásához paradox módon a hidegháborús korszak egyik katonai csúcstechnológiáját jelentő atom-tengeralattjárók sorozatos katasztrófája adta meg a kezdő lökést. 1963. április 10-én az amerikai haditengerészet USS Thresher atom-tengeralattjárója a massachusettsi Cape Codtól 410 kilométeres távolságban eltűnt.
A búvárhajó felkutatására a haditengerészet a Woods Hole Oceanográfiai Intézetnek adott megbízást.
Az intézet Atlantis II. kutatóhajójának egy több mint két tonnás víz alatti robotkamera segítségével sikerült felderítenie és lefotóznia a katasztrófát szenvedett tengeralattjáró roncsát, 2400 méteres mélységben. 1968. május 22-én az Azori-szigetektől 740 kilométerre délnyugatra veszett nyoma a USS Scorpion amerikai atom-tengeralattjárónak. A roncsot a haditengerészet mélytengeri kutatásokra kifejlesztett Mizar kutatóhajója találta meg, 3000 méteres mélységben.
Ugyancsak 1968-ban egy szovjet Golf II.-osztályú tengeralattjáró süllyedt a mélybe Hawaiitól északnyugatra. Az amerikai haditengerészet egy szupertitkos program keretén belül a Clementine nevű speciális eszköz segítségével
a roncs egyes szekcióit 5000 méteres mélységből a felszínre emelte.
Az 1960-as évek végére – többek között e katonai célú kutatásoknak köszönhetően – technikailag már lehetségessé vált a Titanic hullámsírja körüli mélységek felderítése.
A Titanic továbbra is a koromsötét mélységben rejtőzködik
A Woods Hole Oceanográfiai Intézet tengergeológusa, Robert D. Ballard már 1971-ben felvetette egy mélytengeri kutatóexpedíció megszervezését a Titanic roncsának megtalálására. A költséges vállalkozást azonban anyagi források hiányában még hosszú évekig nem sikerült tető alá hoznia. 1980-ban Jack Grimm texasi olajmilliomos bejelentette, hogy vállalná egy Titanic-expedíció finanszírozását.
Grimm felajánlására a Columbia Egyetem oceanográfusa, William Ryan a kaliforniai Scripps Oceanográfiai Intézet közreműködésével megszervezte a missziót. Az első expedíció kutatóhajója, a H. J. W. Fay 1980. július 31-én érkezett meg a Titanic elsüllyedési körzetébe. Két hét alatt oldalpásztázó hangradar segítségével mintegy 1700 négyzetkilométeres területet fésültek át, és bemértek három olyan akusztikus céltárgyat, amelyek akár a Titanic roncsai is lehettek volna a méreteik alapján, ám a kutatást a rosszra fordult időjárás miatt nem tudták befejezni.
Grimm még két további expedíciót vezetett a térségbe,
1981-ben, illetve 1983-ban. Egy nagyméretű hajócsavart sikerült is lefényképezniük közel 4000 méteres mélységben, ám erről nem bizonyosodott be, hogy a Titanichoz tartozott volna. Így végül Jack Grimm mindhárom expedíciója eredménytelenül végződött.
Tizenéves kora óta a Titanic felfedezéséről álmodott
A Titanic megtalálásáról már tizenéves kora óta álmodozó Robert D. Ballard Grimm kudarcából arra a következtetésre jutott, hogy a siker kulcsa a kutatások megfelelő időszakra való időzítése.
Az észak-atlanti térség ugyanis hírhedten viharos,
ezért az év legnagyobb részében az erős szelek és a hullámzás eleve nem teszik lehetővé a kutatást.
Ballard egyik régi kollégáját, Jean-Louis Michelt, a francia haditengerészet tengerkutató búvárkülönítményének parancsnokát, illetve a mélytengeri kutatásokban úttörő szerepet játszó IFREMER-t, a Francia Tengerkutatási Intézetet (Institut Français de Recherche pour l'Exploitation de la Mer) kereste meg ötletével. Michel azt tanácsolta, hogy a kutatás megszervezése előtt ne hagyatkozzanak csak a Titanic ismert utolsó pozíciójára, hanem a lehető legalaposabban tanulmányozzák át a hajó elsüllyedésével kapcsolatos összes korabeli dokumentumot.
Háborgó mélységek
A kutatást azonban nemcsak az elsüllyedés pontos helyének lokalizálása, hanem a mélytengeri környezet oceanográfiai sajátosságai is megnehezítették.
Az elsüllyedés körzete a kontinentális lejtő és az abisszális síkság határán fekvő, vulkanikus eredetű J-Anomália-hátság területére esik.
Az 1980-as évek derekára a tengertani kutatások már kiderítették, hogy a mélytengeri fenéksíkságok korántsem olyan békés területek, ahogyan azt korábban feltételezték.
Az abisszális síkságok felett olyan rendkívül erős, turbulens áramlatok mozognak, amelyek hatalmas mennyiségű üledéket képesek megmozgatni. Az abisszális viharnak nevezett jelenség mellett a kontinentális lejtő laza üledékrétegei is megmozdulnak időnként; a lejtőn meginduló, akár 100 km/órás sebességre felgyorsuló és mindent elsöprő mélytengeri zagyár a mélytengeri síkságra leérve hatalmas területeket képes elborítani.
Ballard kikutatta, hogy
az 1929-es nagy földrengés az új-funlandi területeket is megrázta, egészen Grand Banks térségéig,
ahol a Titanic elsüllyedt. Így még abban sem lehettek biztosak a kutatók, hogy a roncsot nem temette-e be mindörökre a lezúdult lejtőüledék.
A srácok úgy gondolják, ki kéne jönnie!
A csapat 1985. július 1-jén futott ki Brestből, a francia Le Suroit oceanográfiai kutatóhajó fedélzetén. A korabeli feljegyzések alapján a kutatási körzetet egy 25 x 25 kilométeres négyzetre pontosították. A Le Suirot több ezer méter hosszú kábelen eresztette a mélybe és vontatta az öt méter hosszú Poisson (Hal) nevű akusztikus járművet, amely egy oldalpásztázó, illetve vertikális hangradar egységet zárt magába. A kutatást augusztus 7-ig folytatták, a Le Suirot-nak ekkor letelt az ideje, mivel más küldetésre vezényelték.
A keresést azonban nem adták fel. Michel és munkatársai augusztus 13-án a Woods Hole Oceanográfiai Intézet Azori-szigeteknél horgonyzó Knorr nevű kutatóhajójára szálltak át, amelynek fedélzetén Ballard várta őket.
Két nappal később kifutottak, és északnyugatnak fordulva elindultak az egykori katasztrófa helyszínére.
A Knorr két mélytengeri kutatóeszközzel rendelkezett: az Argo világítóberendezéssel és kamerával felszerelt szondával, illetve a hangradarral ellátott Angusszal. Augusztus végén egyre rosszabbra fordult az idő, és vészesen közeledett az a nap, amikor fel kell adni a további keresést.
A szeptember 1-jére virradó hajnalon Jean-Louis Michel vette át a szolgálatot az irányítóterem monitorja előtt. Hajnali egy óra körül
a képernyőn egyszerre csak az abisszikus síkság sápadt üledékén heverő tárgyak tömkelege bukkant fel.
A teremben tetőpontjára hágott az izgalom. Ekkor még senki sem merte kimondani, de mindenki érezte, hogy a fényszórók kévéjén túli sötétségben ott rejtőzik a Titanic roncsa.
Pillanatokon belül felbukkant az egyik eltéveszthetetlen hatalmas kazán, végleges bizonyságát adva, hogy több mint 73 év után megtalálták a Titanicot. John Bartalomei, a hajó szakácsa leszaladt Ballard kabinjához, bekopogott, és a következőket mondta: „A srácok úgy gondolják, ki kéne jönnie!” 1985 szeptember 1-jén kora hajnalban a régi álom valósággá vált; 3861 méteres mélységben megtalálták az egykori óceánjáró kísérteties roncsát.
Kristálycsillárok és ólomkarikás üvegablakok a roncs belsejében
Ballard 1986. július 12-én tért vissza a Titanic hullámsírjához, az Atlantis II. fedélzetén. Ekkor már nemcsak a felszínről vontatott kamera, hanem a Woods Hole Intézet mélytengeri merülőegysége, az Alvin is a rendelkezésére állt. A felfedezések történetében elsőként ő merült le a Titanic roncsához.
Már az előző évben – amikor megtalálták a roncsot – felfedezték, hogy a Titanic nem egyben, hanem kettétörve süllyedt a mélybe. Ez tökéletesen egybecsengett néhány túlélő visszaemlékezésével.
A szinte a felismerhetetlenségig szétroncsolódott tatrész a viszonylag ép állapotban fennmaradt orrszekciótól 650 méter távolságra fekszik a sápadt óceáni aljzaton.
Az Alvinról vezérelt Junior Jason automata kamera segítségével sikerült bejutni a roncs belsejébe is, ahol döbbenetes felvételek készültek a szinte tökéletes állapotban megmaradt kristálycsillárokról, üvegberakású ajtókról és faburkolatokról.
Halálos cseppkövek emésztik el a Titanic roncsát
Ballard figyelt fel elsőként azokra a furcsa, rozsdabarna, cseppkőszerű képződményekre is, amelyek fürtökben lógnak le a roncs oldaláról.
Később megállapították, hogy ezek a „cseppkövek” a hajótestet megtámadó vasevő baktériumok termékei.
1987-ben, majd 1993-ban a White Star Line jogutódjától a roncs tulajdonjogát megszerző RMS Titanic Inc. vállalkozás számos tárgyat felhozott a Titanicról, valamint a süllyedés során a hajóból kiszóródottakat az orr és a tatrész között húzódó törmeléksávról.
A tudományos kutatás mellett az 1990-es évek második felében fellendült a Titanic-turizmus is,
nem kis részben James Cameron 1997-ben bemutatott és világsikert aratott Titanic című játékfilmjének köszönhetően. Cameron 36 alkalommal merült le a Titanichoz, és önálló, nagy tudományos értékkel rendelkező dokumentumfilmet forgatott a roncsról A mélység titka (Ghost of the Abyss) címmel.
Tudományos expedíció 2010-ben merült le utoljára a Titanichoz
a roncs állapotának aprólékos felmérésére. A hét évvel ezelőtti vizsgálat aggasztó eredményre jutott: a roncs szerkezeti állapota 25 év alatt végzetesen meggyengült túlnyomó részt az agresszív vasevő baktériumok, kisebb részben pedig a felelőtlen „turistajáratok” miatt.
A vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy a végzetesen meggyengült roncs legkésőbb 2022 és 2030 között teljesen összeomlik. Néhány évtized múlva már csak az óceáni aljzaton vöröslő rozsdafolt fogja emlékeztetni az utókort az „álmok hajója”, a Titanic és az általa szimbolizált korszak végzetére.
origo.hu
Hihetetlen titkok derültek ki a legnagyobb világsztárokról
vg.hu
Botrány: sorra fogják a kínai kémeket
borsonline.hu
"Úgy voltam vele, hogy ilyen nem fog sűrűn előfordulni" - Marics Peti félmilliót bukott
magyarnemzet.hu
Vége a szappanoperának: ő lesz a Barcelona vezetőedzője a következő idényben
metropol.hu
Kiadta a jelszót az Eb-re a Chelsea-hez hívott magyar focista: „Minél tovább ottmaradni!”
vg.hu
Menekülnek az üzemanyag-kereskedők a benzinárstop elől: péntektől újabb árcsökkentést hajtanak végre
magyarnemzet.hu
Korrupció miatt indult bírósági eljárás a kormányfő felesége ellen
nemzetisport.hu
Klopp elbukta utolsó városi derbijét, távolabb került a bajnoki címtől a Liverpool
origo.hu
Hihetetlen dráma a Fradi kupaelődöntőjében
origo.hu
Kísérteties alak jelent meg a Hold mögött
origo.hu
Már megint Magyar Péteren röhög mindenki - mémek!
origo.hu
