A Földközi-tenger mellékén a hálókat szikkadtra szárító tűző nap, a hófehér karsztsziklák közé ékelődött tündöklően kék öblök, és a hamisítatlan mediterrán hangulatot árasztó, sikátorokkal és pálmafás promenádokkal ékesített városkák hangulata a felhőtlen nyaralás élményét garantálja mindenkinek.
A három kontinens közé ékelődő Földközi-tenger a világóceán egészen egyedülálló entitása.
A mediterráneum nemcsak geográfiai és egyedi tengerbiológiai sajátosságai miatt tekinthető világunk különös szegletének, hanem mint az európai civilizáció bölcsője és az antik szellemiség hordozója is különösen közel áll hozzánk. Ezért érthető, hogy nyaranta tömegek lepik el a Földközi-tenger partvidékét a kellemes kikapcsolódás és élménydús nyaralás reményében.
Különös vonzerőt jelent a tenger kellemesen meleg, kristálytisztán áttetsző vize, amely fürdőzésre, búvárkodásra, hajózásra csábít.
A vízben azonban nem vagyunk egyedül.
A Földközi-tenger mélykék víztömegét rengeteg különleges állat- és növényfaj népesíti be.
A Ligur-tenger vizeiben élő hatalmas barázdásbálnáktól egészen a mikroszkopikus planktoni létformák elképesztően gazdag mikrokozmoszáig terjed a mediterrán tenger biológiai sokfélesége.
Noha a tengerlakók túlnyomó többsége abszolút békés, akadnak köztük olyanok, amelyek ha pechesek vagy figyelmetlenek vagyunk, elronthatják az egész nyaralást. A Gibraltártól az ázsiai partokig közel 4000 kilométer hosszan húzódó Földközi-tengerből eddig ismert mintegy 4600 állat- és növényfaj összetétele rendkívül különleges.
Az élővilág legnagyobb része, hozzávetőleg 60%-a atlanti eredetű,
de közel 8%-ot képviselnek a trópusi, 5%-ot a paleotrópusi eredetű, úgynevezett reliktumfajok, 3%-ot a még a jégkorszakban betelepedett és az itteni körülményekhez alkalmazkodott hidegvízi, és 24%-ot a világon csak itt előforduló bennszülött, úgynevezett endemikus fajok.
Ha nem is nagy számban, de ezek között akad néhány faj, amely kellemetlenségeket okozhat, vagy adott esetben akár veszélyt jelenthet az emberre.
Mik is azok a reliktumfajok?
A reliktum- vagy maradványfajokat szokás élő kövületeknek is nevezni. Ezek a taxonok a régmúlt idők fennmaradt hírmondói. A tengerbiológusok a Földközi-tenger geológiai elődjét alkotó, és napjainkra már felemésztődött egykori Tethys-óceánból származónak vélik néhány trópusi gyökerekkel rendelkező bennszülött mediterrán faj felmenőit. Ilyen például az ernyős alga (Acetabularia acetabulum), egy pántrópusi barnamoszatféle, a tölcsérmoszat (Padina pavonica) vagy egy tüskésbőrű, a változatos tengericsillag (Coscinasterias tenuispina) is.
A csalánozók törzsébe (Crinadaira) tartozó alsóbbrendű gerinctelen állatok, mint például a tengeri rózsák, hidraállatok, lágy- és kőkorallfélék és természetesen a medúzák különböző csoportjai földünk legősibb soksejtű életformái közé tartoznak, amelyek már félmilliárd évvel ezelőtt is benépesítették az ősóceánokat.
Ha figyelmetlenek vagyunk, a tengerparton
ezekkel az állatokkal a legsanszosabb egy-egy kellemetlenül csípős találkozó.
Az Adrián és a tágabb mediterrán térségben honos valódi medúzákat (Medusozoa) reprezentáló fajok többsége rendkívül gyenge csalánmérgük miatt többnyire nem jelentenek veszélyt.
Az ártalmatlanok közé tartozik például a különösen gyakori, átlátszó tányérra emlékeztető fülesmedúza (Aurelia aurita), vagy a Földközi-tenger legnagyobb, méteresnél is nagyobbra növő, alabástromszínű, és karfiolra emlékeztető fogókarú óriása, a gyökérszájú medúza (Rhizostoma pulmo). Ha egy-egy példányuknak véletlenül nekiúszunk, az ijedtségen kívül semmi más bajunk sem lesz.
Vannak azonban az előbbieknél sokkal kellemetlenebb fickók is. Relatív gyakorisága és fájdalmas csípése miatt kiemelendő közülük a kicsi, 5-10 cm harangátmérőjű, áttetsző és zászlószerű fogókarú, valamint hosszú tapogatófonalú világító medúza (Pelagia noctiluca). Noha ezek az állatok a partoktól távoli, nyílt tengeri térségben élnek,
a nyári szezonban előfordulhat, hogy az áramlatok miatt nagy tömegben partközelbe sodródnak.
Kellemetlen tulajdonságuk, hogy áttetszőségük miatt beolvadnak a vízbe, és úszás közben nehéz felfedezni őket.
A világító medúza mérgező csalánanyaga fehérjék keverékéből áll, és a bőrrel érintkezve erős és hosszantartó fájdalmat, duzzanatot, allergiára érzékenyeknél pedig heves tüneteket, hányást, fejfájást, egyes esetekben pedig akár eszméletvesztést is okozhat.
A csípés okozta seb lassan gyógyul, ezért a találkozás a világító medúzával könnyen tönkreteheti a nyaralásunkat. A Földközi-tenger egész területén honos, az Adrián még az északi, isztriai térségben is nemegyszer ellepheti a parti régiót.
Mi a teendő medúzacsípés esetén?
Ha megcsíp a medúza, nagyon fontos, hogy ne fogjuk meg puszta kézzel a megcsípett területet! A fogókarról (tentaculum) leszakadt apró foszlányok ugyanúgy csípnek, mint az élő állat fogókarjai. A csípéssel érintett területet öblítsük le bőségesen tengervízzel, a testre tapadt maradványokat gumikesztyűben és csipesszel távolítsuk el. A csípésre a háztartási ecet a leghatékonyabb ellenszer, 10%-os hígításban érdemes bedörzsölni vele az érintett testrészt. Súlyosabb tünet esetén azonnal forduljunk orvoshoz.
Még mindig a medúzáknál maradva, érdemes megemlíteni a Földközi-tenger legveszedelmesebb csalánozóját, a portugál gályaként is emlegetett hólyagmedúzát (Physalia physalis). Ellentétben az előzőekben említett fajokkal, a portugál gálya a telepes medúzák csoportjába tartozik. A felszínen úszó, gázzal töltött harangról lógnak a mélybe a fogókarszerű telepek, amelyek hossza elérheti a 10-15 métert is.
Az úszóharangon lévő taraj vitorlaként működik, amely a szelet felfogva utaztatja a népes kolóniát. A mediterrán medúzák közül a portugál gályának a legerősebb a csalánmérge.
Csípése iszonyú fájdalmat okoz,
a bőrön át felszívódó toxin vészesen megemeli a vérnyomást, ami rosszabb esetben agyvérzést vagy szívleállást okozhat.
Hólyagmedúza csípése esetén azonnal ki kell jönni a vízből, és amilyen gyorsan csak lehet, orvost kell hívni.
A méreganyag 20-25 perc alatt kezd felszívódni.
Ami jó hír, hogy az Adrián és a görög-török partvidéken nem honos, a Földközi-tengeren leginkább a spanyol Baleári-szigetek térségében lehet tartani a felbukkanásától. Nyílt tengeri faj, de a széljárás időnként kisodorhatja a partok közelébe.
Az egész Földközi-tengeren az egyik legközönségesebb csalánozó a virágállatok népes osztályába (Anthozoa) tartozó viaszrózsa (Anemonia sulcata), amelynek még további érdekessége, hogy csak itt honos, endemikus állatfaj.
Mindenütt gyakori, az egészen sekély, néhány centiméteres víztől a parti öv pár méteres vízmélységéig fordul elő. Sziklákra vagy a homokos tengerfenéken kisebb-nagyobb kövekre tapadva él ez a rendkívül dekoratív, virágszerű, 150-200 tapogatóból álló koszorúval felszerelt állat. Nem zavarja a kikötők szennyezettebb vize sem, ezért a kikötői mólókon tett sétáink során könnyen felfedezhetjük. Fénykedvelő (fotofil) faj, kizárólag a jól átvilágított vizeket kedveli.
Jó, ha a halványsárgás színű csalánozóval barátságos, virágszerű kinézete ellenére is óvatosan bánunk.
Semmiképpen se érintsük meg, és ha sziklás parton megyünk a vízbe, nézzünk a lábunk elé, nehogy rálépjünk. A medúzákéhoz hasonló, erős csalánanyagot tartalmazó kapszulákkal felszerelt fogókarjait megérintve égető fájdalmat érzünk.
Rosszabb esetben akut bőrgyulladást okozhat a viaszrózsa csípése, amelyet a medúzacsípéshez hasonló módon érdemes kezelnünk.
Ha a vadregényes sziklás adriai partvidéken sétálva a csillogó feszín alá nézünk, azonnal feltűnik a napfényben villódzó víz alatti köveket elborító fekete gombócok tömege. Ha felveszünk egy búvármaszkot, és úgy dugjuk a fejünket a víz alá, rögtön felfedezhetjük, hogy a gombóckolónia valójában szanaszét meredő, hegyes tüskékkel felfegyverzett tengeri sünökből áll.
Két, egymáshoz igen hasonló fajuk a kővájó (Paracentrotus lividus) és a fekete tengeri sün (Arbacia lixula). Mindkét faj megél az egészen sekély vízben, ahol a sziklákra tapadva algákat legelésznek,
így könnyen a figyelmetlen fürdőzők talpa alá kerülhetnek.
A karcsú és hegyes tüskék igen törékenyek, és a bőr alá fúródva azonnal letörnek.
A pórul járt fürdőző jól teszi, ha minél előbb eltávolítja az égető, viszkető gyulladást okozó tüskéket. Eltávolításukhoz csipeszt kell használni, és óvatosan, egyesével kell megkísérelni kihúzni a tüskehegyeket. Ott, ahol nagyobb tömegben fordulnak elő tengeri sünök, érdemes kemény talpú műanyag úszó- vagy szörfcipőben bemenni a sekély vízbe.
Ennek a bölcs irányelvnek a betartása különösen indokolt a tengerben. Amikor a potenciális tengeri veszélyforrásokra gondolunk, a legtöbb embernek azonnal a cápák jutnak az eszébe, pedig a legtöbb kellemetlen balesetet azoknál sokkal prózaibb állatok okozzák.
Az egész Földközi-tengeren honos, vörös és barna színekben pompázó, 15-30 cm hosszú tűzféreg (Hermodice carunculata) is egyike az ártalmatlannak tűnő, ám a felhőtlennek indult nyaralást alaposan elrontani képes tengerlakóknak.
Ennek a sekély parti vizekben élő tengeri gyűrűsféregnek (Annelida) áttetsző, de üvegkemény sörték borítják a testét. Ha valaki vigyázatlanul megfogja ezt a lassú mozgású állatot,
a sörték a bőr alá fúródva azonnal letörnek, kellemetlen, égető fájdalmat, bőrpírt és enyhe duzzanatot okozva.
Ezért ajánlott a sörték mielőbbi eltávolítása.
Eltávolításukhoz a legmegfelelőbb eszköz egy jól tapadó ragasztószalag. A ragasztócsíkot finoman nyomjuk rá a megszúrt testrészre, majd húzzuk le. Ezután alkohollal fertőtlenítsük le a szúrás helyét.
A halak állatkörének (Pisces) eddig 631 faját írták le a Földközi-tengerből, 11 százalékuk csak itt honos, endemikus faj.
A mediterráneum rendkívül változatos halvilágából most csak néhány kellemetlenkedni is képes fajra szeretnénk felhívni a figyelmet. Ki ne rajongana a finom, selymesen homokos aljzatú partokért? Hiszen itt sokkal kellemesebb besétálni a vízbe, mint az éles, algáktól csúszós, tengeri sünökkel borított sziklákkal tagolt parton. Azonban a homokban is érhetnek kellemetlen meglepetések bennünket, ha nem vagyunk körültekintőek.
A Földközi-tengerben és az Adrián sem megy ritkaságszámba a mérges pókhal (Trachinus draco), amelynek hosszú, karcsú, sárkányszerű feje van.
Nagy előszeretettel tanyázik a sekély homokos aljzaton,
ahol félig a homokba temetkezve les az apróbb halakból és rákokból álló zsákmányára. Ez az átlag 20-30 cm hosszú hal tökéletes rejtőszínének köszönhetően szinte teljesen beleolvad a környezetébe. Mivel nem nagyon van természetes ellensége, a vízben közeledő lábak látványától sem feltétlenül menekül el. Ha veszélyt érez, koronaszerűen felmereszti az első hátúszó sugarait, amelyek méregmiriggyel állnak összeköttetésben.
Ha óvatlanul rálépünk egy mérges pókhalra, a szúrt sebbe azonnal toxin fecskendeződik.
A méreg duzzanatot, erős fájdalmat, rosszabb esetben időleges bénulást is okozhat.
Célszerű azonnal orvost hívni, a megérkezéséig pedig olyan forró vízbe áztatni a sérült végtagot, amit a páciens még képes elviselni. A forró víz ugyanis csökkenti a toxin hatását.
A mérges pókhalhoz hasonló életmódot folytat az Adrián is viszonylag gyakori kis sziklahal (Scorpaena porcus), azzal a különbséggel, hogy inkább a kisebb sziklákon tanyázik. Kemény hátúszó sugarai ugyancsak kellemetlen mérgezést okozhatnak, amelyet a pókhal szúrásához hasonló módon célszerű kezelni.
Ha a tenger felszíne alatt fenyegető veszélyekről beszélünk, többnyire a cápák viszik a prímet. Annak ellenére, hogy a Földközi-tengerből összesen 47 cápafajt ismerünk, (ebből 26 faj honos az Adrián is)
a mediterráneum a cápatámadások szempontjából világviszonylatban is a legkevésbé fertőzött területnek számít,
az 1847 és 2014 között történt incidensek számának tükrében.
Az elmúlt bő 160 év alatt összesen 56 regisztrált, úgynevezett nem provokált cápatámadás következett be a Földközi-tenger vizein, amelyből 28 volt halálos kimenetelű.
Az utolsó halálos baleset 1989. február 2-án, az olaszországi Baratti-öbölben történt,
ahol 5-6 méteres mélységben egy magányosan merülő, légzőkészülékes búvárra nagy fehér cápa támadt rá.
A legutolsó mediterrán cápatámadás 2008. október 6-án, az Adriai-tengerről, közelebbről a horvátországi Vis sziget partvidékéről ismert. A szigonypuskával vadászó szlovén légzőcsöves búvárt egy 4 méteres nagy fehér cápa támadta meg, de az áldozat túlélte az incidenst.
Horvátország vizeiről összesen 6 regisztrált támadást ismerünk, amelyből 4 végződött halállal.
A horvát Adrián 1974 augusztusában történt az utolsó halálos kimenetelű baleset, az áldozat egy német légzőkészülékes búvár volt. Területi eloszlásban Görögország vizeiről ismert a legtöbb, szám szerint 19 cápás incidens, amelyből 15 végződött halállal.
Az utolsó halálos eset a Voloszi-öbölben történt 1984 nyarán, egy fürdőzőt nagy fehér cápa ragadott el. A Földközi-tengerről ismert halálos támadásokból 26 írható a legnagyobb mediterrán húsevő cápafaj, a nagy fehér cápa (Carcharodon carcharias) számlájára.
Napjainkra a nagy fehér állománya jelentősen lecsökkent a Földközi-tengeren,
ezt a fajt ma már a legritkábbak között tartjuk számon.
A méretesebb cápák közül a kecses megjelenésű kékcápa (Prionace glauca) a leggyakoribb a mediterráneumban (az Adriai-tengeren is közönséges faj), aggodalomra azonban nincs okunk, mert a kékcápa a partoktól távoli, nyílt tengeri térség lakója.