Németország
21:002024. június 14.
Skócia
Magyarország
15:002024. június 15.
Svájc

Történelmi korszak zárult az utolsó űrrepülőgép landolásával

Atlantis, utolsó küldetéséből tért vissza az Atlantis űrsikló
Vágólapra másolva!
Az Atlantis csütörtöki landolásával egy harmincéves korszak fejeződött be, amelynek része volt a Nemzetközi Űrállomás létrehozása és a Hubble-űrtávcső pályára állítása is. Az űrrepülőgépek amerikai utódjául szolgáló űrhajó már készül, de még jó ideig orosz Szojuz űrhajók szállítják majd a NASA asztronautáit a Nemzetközi Űrállomáshoz. Áttekintjük, mit teljesítettek az űrrepülőgépek az elmúlt harminc évben.
Vágólapra másolva!

Magyar idő szerint csütörtökön délben érkezett vissza a Földre négy utasával az utolsó űrrepülőgép. Az Atlantis landolásával befejeződött a NASA űrrepülőgép programja, egy történelmi időszakot zárva le az amerikai űrügynökség életében.

Az 1972-ben indult NASA Space Shuttle program célja az volt, hogy egy ember és teher együttes szállítására alkalmas, többször is felhasználható hordozórendszere legyen az űrügynökségnek. A terv az volt, hogy az űrrepülőgépek komoly terheket, köztük a Nemzetközi Űrállomás egységeit is felviszik Föld körüli pályára, ahol az űrhajósok azonnal szerelési műveleteket is végezhetnek rajtuk. Azért esett a választás a többször felhasználható rendszerre, mert a tervek alapján ezzel lényegesen csökkenthetőnek tűnt a felbocsátások költsége.

Az első űrrepülőgép, a Columbia 1981. április 12-én startolt. A következő harminc évben összesen 135 repülést hajtottak végre, és ezalatt 1316 napot, tehát együttesen három és fél évet tartózkodtak a világűrben. A Föld körüli pályán az űrrepülőgép általában 320 kilométer körüli magasságban keringett, és maximálisan ennek kétszeresére tudott felemelkedni. A leghosszabb küldetés 17 és fél napig tartott, és összesen 836 ember jutott a világűrbe űrrepülőgépekkel.

A rendszerből az űrrepülőgépek teljesen újrahasznosíthatók voltak, bár minden küldetés után több apró részt kellett javítani rajtuk. A két oldalsó, szilárd hajtóanyagú segédrakéta, miután kiégett, ejtőernyővel szállt le a tengerre, tehát ez is többször használható volt. Az egyetlen nem újrahasznosítható egység a fő hajtóanyagtartály volt, amely a visszatérés során a légkörben elégett.

Az űrrepülőgépek küldetéseinek összefoglaló táblázata

Forrás: [origo]

Az űrrepülőgépek üzemelése

Forrás: NASA TV
Egy levált szigetelésdarab

Indításkor megfelelő időjárás esetén a rendszert egy hernyótalpas szállítójárművel vitték ki a starthelyre, ahol feltöltötték a fő üzemanyagtartályt, és ideális esetben, ha az idő még mindig alkalmas volt, és nem adódott technikai probléma, elindult az űrrepülőgép. A startot két szilárd hajtóanyagú segédrakéta segítette, amelyek az indulás után 2 perccel, közel 80 kilométer magasan kiégtek, majd leváltak a rendszerről. Innen kezdve az űrrepülőgép a nagy üzemanyagtartályban lévő megmaradt folyékony hidrogént és oxigént használta, saját hajtóművével emelkedett tovább. A startot követően nyolc és fél perccel kifogyott a fő üzemanyagtartály, és az űrrepülőgép elérte a kívánt keringési magasságot.

A start során gyakran nemcsak a változékony időjárás és a kisebb technikai problémák okoztak nehézséget. A rendszer egyik veszélyforrása volt, hogy az extrém hideg folyékony hidrogénnel és oxigénnel feltöltött üzemanyagtartály falára a légköri vízpára kifagyott, és nagy jégtömböket alkothatott. Ezek az emelkedés során leválhattak, és ha erre az első két percben került sor, a légellenállás miatt annyira lelassulhattak, hogy az űrrepülőgépnek ütődve súlyos sérülés okozhattak. A Columbia űrrepülőgép esetében a szárny belépő élén keletkezett egy repedés, s ettől semmisült meg a visszatéréskor.

A visszatérés a földet érést kivéve általában automatikus üzemmódban történt, de manuális beavatkozásra is volt lehetőség. A fékezést követően 120 kilométeres magasságban kezdett el lassulni az űrrepülőgép a légellenállástól, ekkor még az adott magasságban jellemző hangsebességnek 25-szörösével (közel 30 ezer kilométer/órával) haladt. Az ereszkedés során úgynevezett S manővereket végzett, amikor oldalra fordult, de átlagosan tartotta az eredeti irányt. Az űrrepülőgépek a leszállás végén közel 350 kilométer/óra sebességgel értek talajt, lassulásukat 12 méter átmérőjű fékezőernyő segítette.

A program mérföldkövei

1981: a Columbia első útja, amely csak két napig tart
1982: az űrrepülőgép programban hivatalosan is rendszeres repülések indulnak, már nem kísérleti céllal
1983: a Challenger első útja és az első űrséta az űrrepülőgépről
1984: a Discovery első útja és az első köldökzsinór nélküli űrséta
1985: az Atlantis első útja
1986: a Challenger katasztrófája, amely hét áldozattal járt
1988: újraindul a megtorpant űrrepülőgép-program a Discovery startjával
1989: űrrepülőgépről indítják el a Galileo űrszondát a Jupiter felé
1990: az űrrepülőgép felbocsátja a Hubble-űrtávcsövet
1992: a felrobbant Challangert helyettesítő Endeavour első útja
1993: első szervizküldetés a Hubble-űrtávcsőhöz
1994: első orosz űrhajós az űrrepülőgépen
1995: első összekapcsolódás a Mir űrállomással
1998: a Mercury űrhajóval repült 77 éves John Glenn űrrepülőgéppel tér vissza az űrbe
2003: a Columbia űrrepülőgép katasztrófája, amely hét áldozattal jár
2005: újraindul a megtorpant űrrepülőgép-program a Discovery startjával
2011: a Discovery, az Endeavour és az Atlantis utolsó startja

Az űrrepülőgépek eredményei

Az űrrepülőgépek kifejlesztése és üzemeltetése során sok technikai megoldás és tapasztalat született, amelyek továbbra is segítik az űrtevékenységet. A konkrét eredmények között a legfontosabb, hogy az űrrepülőgépekkel hozták létre a Nemzetközi Űrállomást, az emberkéz alkotta legnagyobb tömegű szerkezetet a világűrben. A tudományos kutatásokra szolgáló Spacelab modul (amely a Föld körüli pályán is az űrrepülőgép rakterében maradt) 1983 és 1998 között huszonkét alkalommal járt a világűrben. A laboratóriumban csillagászati megfigyelések mellett mikrogravitációs kísérleteket hajtottak végre, különböző fizikai, kémiai és biológiai folyamatok lezajlását vizsgálták a súlytalanságban.

Több műholdat és űrtávcsövet állítottak pályára az űrrepülőgépekkel, ilyen a Chandra- és a Hubble-űrtávcső is. A Magellan, a Galileo és az Ulysses űrszondákat szintén az űrrepülőgépek szállították fel. Négy alkalommal látogatták meg segítségükkel a Hubble-űrtávcsövet, és megnövelték annak élettartamát, valamint fejlesztéseket is végrehajtottak rajta. Az űrrepülőgépek legénysége rendszeresen látogatta a Nemzetközi Űrállomást, és több alkalommal jártak a Mir űrállomáson is. Mindezek felett fényképezték és radarral is mérték bolygónk felszínét az űrrepülőgépek fedélzetéről.

Látványos pillanatok az űrrepülőgépek történetéből

Mennyibe került az űrrepülőgép-flotta?

Az űrrepülőgépek kifejlesztése az eredeti tervek alapján 7,4 milliárd dollárba került volna (ez az inflációt is számolva mai értéken 43 milliárd dollárt jelent). Egy-egy repülés költségét 9,3 millió dollárra (mai értéken 54 millió dollárra) tették, és a becslések alapján a rendszer egy kilogramm hasznos terhet 260 dollárért (mai áron 635 dollárért) tudott volna Föld körüli pályára állítani. A gyakorlatban a rendszer kifejlesztése és üzemeltetése mai áron, tehát inflációval is számolva 196 milliárd dollár volt, közel négyszerese az eredeti becslésnek. Egy-egy küldetés pedig közel 450 millió dollárba került, és sokkal ritkábban sikerült űrrepülőgépet indítani, mint tervezték.

Jó tudni az űrrepülőgépekről

  • rakétához hasonlóan függőlegesen indult, és repülőgéphez hasonlóan vízszintesen szállt le
  • hasznos teher: 22 700 kilogramm, személyzet: 2-7 űrhajós
  • hossza 37 méter, fesztávolsága 24 méter, magassága 18 méter
  • a külső hajtóanyagtartály hossza 47 méter, átmérője 8,4 méter, térfogata 2025 köbméter
  • a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéták hossza 45 méter, átmérőjük 3,7 méter
  • a start során fellépő maximális gyorsulás: 3 g
  • a raktérben szállítható teher maximális átmérője 4,6 méter, hossza 18 méter


A programban közvetlenül több mint ötezer személy dolgozott, és még közel ötször annyian voltak valamilyen munkakapcsolatban az üzemeltetéssel. Közülük sok szakembernek a további foglalkoztatása nem megoldott, bár többen más programokban fognak szintén űrtevékenységgel foglalkozni.

Az űrrepülőgépek után

A flotta tagjait száz repülésre és tízéves élettartamra tervezték eredetileg. Az űrrepülőgépek kialakításának egyik célja az olcsó üzemeltetés volt, azonban az évek alatt kiderült, hogy ez nem valósult meg, és a rendszer fenntartása is igen költséges. Részleges pótlásukra dolgozták ki az Orion űrhajó és az Ares hordozórakéta tervét, a Holdra történő visszatérés tervével együtt. A programot azonban Barack Obama amerikai elnök leállíttatta, és jelenleg nincs ember szállítására alkalmas űreszköze az Egyesült Államoknak. A tesztelés alatt álló Dragon űrhajót várhatóan néhány éven belül üzemelik be, de addig az orosz Szojuz űrhajók szállítják majd borsos áron, fejenként 51-60 millió dollárért az amerikai asztronautákat.

A nyugdíjazott űrrepülőgépeket a nagyközönség számára az alábbi helyszíneken állítják ki, és ezek mellett egy-egy részegységük még további helyszínekre kerül:

Az űrrepülőgépek kétségtelenül sok hasznos tapasztalatot nyújtottak, és számos fejlesztéssel, felismeréssel jártak. Legfontosabb eredményük a Nemzetközi Űrállomás létrehozása, amelynek igazi célja, a tudományos és technikai eredmények, felfedezések megvalósítása még jórészt hátravan - hiszen eddig főleg fejlesztették, és nem kifejezetten használták. Kétségtelen, hogy érdekes és hasznos kísérlet volt az űrrepülőgép-program, de az idő mára eljárt az eredeti ötlet felett, és az igények is jelentősen változtak - ezért szükséges a váltás.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Mindent egy helyen az Eb-ről