Istenem, ez egy király sztori, és benne vagyok!

Tim Robbins jelenleg első komolyabb tévés szerepét viszi az HBO Krízisben című politikai szatírájában. Az amerikai külügyminisztert játssza, de még John Kerrytől sem kért tanácsot hozzá, hiába ismeri személyesen is – azt mondja, így nagyobb volt a mozgástere. Szerinte a jó szatíra egy kultúra szabadságfokának a mérője, ehhez pedig elengedhetetlen a folyamatos önvizsgálat, olykor a kritika is.

Hogyan jellemezné a karakterét, Walter Larson külügyminisztert?

Elég összetett karakter. Jó érzéke van ahhoz, hogy mi helyes és mi nem a külpolitikában, de talán befolyásolja a hazai kapcsolathálózat.

Amikor először találkozunk vele, nem úgy néz ki, mint aki a feladatára koncentrál. (Egy ázsiai prostituálttól rángatják el a rendkívüli értekezletre – a szerk.)

Igen, és ezt pont így volt jó. Felhívtak azzal, hogy most írják a forgatókönyvet, és azt akarják, hogy én játsszam el a külügyminisztert. Rámondtam, hogy rendben, de úgy gondoltam, unalmas lesz a figura. Aztán elolvastam az első jelenetet, és azt mondtam: "Istenem, ezek a srácok valami király sztorit hoznak össze". És mire befejeztem az olvasást, már benne is voltam.

Tim Robbins és Jack Black a Krízisben promóképén Forrás: HBO

Walter ráadásul nem is inkompetens a témában, valójában nagyon is ért hozzá, nem?

Walter a leghozzáértőbb a Fehér Ház elemzőtermében. Az érveire mindenki odafigyel, amikor értekeznek – ő az egyike azoknak, akik próbálják elkerülni az atomháborút. Ennél nagyobb szerepe nem is lehetne az ügyekben, és ez az, amit mindig keresek egy szereplőben. Hogy milyen a sztori, az kevésbé lényeges, sokkal fontosabb az, hogy mekkora a szerepe a karakternek. Mennyire tudja közvetíteni az érzelmeket, és a nézők mennyire tudják beleélni magukat.

Amit leginkább szerettem ebben a sztoriban, hogy semmi szokványos nem volt benne.

Az elejétől a végéig lényeges volt minden pillanata, és a témája is. Nem igazán tudok nagyobb horderejű sztorit annál, mint hogy kitörhet az atomháború.

Beszélt korábban bárkivel a külügyminisztériumból, aki elmesélte volna, hogy mi történik ezekben a szimulációs szobákban?

Nem beszéltem senkivel a külügyminisztériumból, pedig tudtam volna, hiszen találkoztam John Kerryvel, együtt hokiztunk, és a kampányát is támogattam. De nem gondolom, hogy szükséges lett volna, hiszen nem John Kerryt játszottam – így nagyobb volt a mozgásterem. Azt hiszem, leginkább arra volt szükségem, hogy higgyek abban, amit csinálunk, és hogy az közel álljon a valós politikai lehetőségekhez.

A politikusok nem mind egyformák, sokan valóban szeretnék szolgálni a hazájukat,

igazán jobbá szeretnék tenni az életet, viszont akadnak olyanok is, akik csak gépiesen végzik a feladataikat, és csak az anyagiak, vagy ami még rosszabb, valamilyen saját torz meggyőződés által vezérelve tevékenykednek.

Nem kérte ki John Kerry véleményét Forrás: HBO

Tetszett, hogy ez mind megvolt a forgatókönyvben: a hatalom természetrajza, az, hogy az emberek hogyan manipulálják az információkat, hogy elérjék céljaikat, és hogy legjobb tudásuk szerint hogyan szolgálják hazájukat. Továbbá, hogy az említett történéseket fel lehet úgy dolgozni egy szatírában, hogy az érdekes és szórakoztató legyen.

Gondolja, hogy szatirikusan könnyebben megközelíthetők ezek a problémák?

Nem, így talán még nehezebb – láthatjuk, hogy drámaian már sokan próbálták megközelíteni, kisebb-nagyobb sikerrel. Sokan megijesztették a közönséget, a mi történetünkben viszont, amit kedvelek, hogy nemcsak egy szatíra az amerikai külpolitikáról és a világ politikusainak, nagyhatalmú vezetőinek viselkedéséről, hanem ennek bemutatása mellett is többet ad, mint bármelyik sorozat az elmúlt tíz évben.

A szatíra fontos eleme a kultúrának, de manapság nem sokat láthattuk. Dr. Strangelove talán nem kockáztatta volna meg az atomkatasztrófát, de tény, hogy Stanley Kubrick filmjében közelebb állt hozzá, mint addig és azóta bármelyik alkotásban, hiszen a nézőknek betekintést engedett a helyzet abszurditásába.

Az abszurditásban bújik meg a valóság, ami akár meg is történhet.

Így sokkal hatásosabban lehet ezt bemutatni egy szatírában, mint egy drámán keresztül.

Mit gondol, miért volt hiány ebből a műfajból az elmúlt években?

Azt hiszem, az embereket zavarta a tartalom. Ez viszont szégyen. Egy erős, demokratikus társadalomnak tudnia kell magabiztosan tükörbe nézni. Korábban ez biztonságosabb volt, mint manapság. De még mindig azt mondom, hogy jó irányba haladunk. Nem hinném, hogy mostanában sok szatíra születne az oroszoknál. Azt sem gondolom, hogy a terrorista szervezetek annyira kíváncsiak volnának a szatírákra.

A szatíra árulkodhat egy kultúra szabadságáról Forrás: HBO

Így azt mondom, hogy egy szatíra árulkodhat egy kultúra szabadságáról és kiegyensúlyozottságáról. Bár néhány ember számára nem egyszerű szembesülni a valósággal, ez az ára annak, hogy megértsük: ahhoz, hogy szabadságban éljünk, elengedhetetlen a folyamatos önértékelés, a visszacsatolás és a kritika.

Ön rendezte az egyik epizódot, amihez a Dr. Strangelove-ot vette alapul. Mi volt még, amit igyekezett beépíteni a sorozatba?

Alapvető elvárás volt, hogy a mondanivaló hiteles legyen – egy komoly témával foglalkozunk, és

elemi kérdés volt, hogy a humor a helyzet realitásából fakadjon, ne pedig okoskodásból.

Néha, ha átlépsz egy határt, halott vagy. Úgy gondolom, hogy ezt mindenki megértette a csapatban.

Mennyire nagy kihívás rendezni és szerepelni egyszerre?

Különös érzés. Csak akkor ébredtem rá, amikor már játszottam, hogy nem csináltam ilyet a Bob Roberts óta. Mindig készen kell állnod színészként – nincs időd arra, hogy kilépj a szerepedből, amíg rendezel. Ha kapsz egyszerre két vagy három felvételt, az nagy luxus, mert előtted a kép, amit össze akarsz hozni a nap végére, ugyanakkor az összes jelenetet el kell készítened hozzá, és ez az, ami embert próbáló feladat.

Tehát színészként előre meghozod a döntéseidet, tudod, hogy mit fogsz majd eljátszani, tisztában vagy a határaiddal, és azzal, hogy hogyan érd el őket, és nincs időd valamit ötször-hatszor eljátszani és visszanézni, vagy azon tűnődni, hogy vajon jól néztél-e ki. Ilyesmi szóba sem jöhet.

Miben különbözik egymástól a filmes és a tévés munka?

A sorozat az őrültek háza… Legutóbb, amikor rendeztem, a forgatókönyv másfél órás történetről szólt, amit meg kellett oldanom ötven percben. Az HBO Treme című sorozatának Mardi Gras-epizódja volt, és az összes jelenet tele lett volna statiszták százaival. Jellemzően egy filmet leforgatsz hét nap alatt, ami itt lehetetlen volt, de pont ezért imádtam, mivel itt minden döntés a kivitelező kezében volt. Valószínűleg megőrültem volna, ha én írom és rendezem, de nekem csak összeállítani kellett.

Egy sorozatban sokkal fegyelmezettebben dolgozik Forrás: HBO

Azt szeretem, hogy a sorozatnak sajátos menete van. Ezáltal elkezdesz sokkal fegyelmezettebben dolgozni. Az elejétől kezdve maximális fordulatszámon kell pörögnöd. Nincs idő lazsálni, a színészhez hasonlóan mindig készen kell állnod a felvételre.

Szeretnék újra filmeket is csinálni, de nemcsak azért, hogy csináljak valamit.

A múltkor azt kérdezte tőlem egy riporter, hogy miért nem rendezek több filmet? Erre azt feleltem, hogyha jön valaki és ad tíz-húsz millió dollárt és teljes alkotói szabadságot, akkor nagyon szívesen belevágok. De ez a hozzáállás nem igazán jellemző ma Hollywoodra.

Így teljes mértékben boldoggá tesz, hogy egy olyan sorozaton dolgozom, mint a Krízisben, ahol megkapom ezt a fajta szabadságot, és megvan a szavam mind a színjátszás, mind pedig a történetírás és rendezés területén. Szerencsés vagyok abban is, hogy emellett színházban is dolgozhatok. Senkitől nem kell engedélyt kérnem, és senkinek nem kell magyarázkodnom, ha kiélem a szenvedélyemet.

A Krízisben hétfőnként látható az HBO-n, az első rész alapján itt írtunk róla. Az interjút az HBO-tól kaptuk, köszönet érte.