Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Meglepő, de sokan már azt sem szeretik hallani, hogy nyári kedvencük igazából zöldség, hiszen a tökfélék (Cucurbitaceae) családjába tartozik. Eredete Afrika, aminek bizonyítéka, hogy a Kalahári-sivatag környékén máig vadon terem.
Ahhoz, hogy ekkora karriert fusson be, nemcsak az íze, hanem sajátos tulajdonságai is kellettek – folyadéktartalma rendkívül magas, 90-95%. Éppen ezért a vízhiányos területeken rendkívül nagyra tartották, így a karavánok, kereskedők és utazók segítségével az egész világon elterjedt – Európában az 1200-as években vált népszerűvé, de arra, hogy
idehaza már a honfoglalás korában jelen volt,
régészeti bizonyítékok ismertek.
A tudósok szerint a dinnye az oszmán térség érintésével Nyugat felé terjedt el, csak onnan jutott el Kínába az ezres évek körül – a kínaiak egyébként máig a világ legjelentősebb termelői. Az édes zöldség Indiában is nagyon népszerű volt, szanszkrit elnevezése chaya-pula.
Első hazai említése az egyik legkorábbi magyar nyelvemlékünkben, az 1380–1410 között született Besztercei szószedetben található, ahol
pepo a dyne, cucumer a gereg dyene
néven található a 417-es bejegyzésben – ez egy, a szavakat fogalomkörök szerint csoportosító latin–magyar szójegyzék, amely 21 szócsoportot és 1316 magyar kifejezést tartalmaz.
Másolója Szlavóniai György volt. 1891-ben bukkant rá Breger Albert a Beszterce–Naszód megyei levéltár rendezésekor. A magyar filológia egyik legismertebb alakja, Finály Henrik dolgozta fel 1892-ben; ez volt az egyik utolsó nagy munkája a halála előtt.
A dátumokból is jól látszik, hogy a hazai elterjedés nem kizárólag a török hódításhoz köthető, de a törökök kétségkívül számos fajtát hoztak Magyarországra. A szakértők szerint a termesztés aranykora a 16. század volt, amikor világhatalomnak számítottunk.
Nem meglepő, hogy az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvben, a Lippay János által írt, 1664-es Posoni kertben is helyet kap a görögdinnye. A szerző 1606. november 1-jén született Pozsonyban, nemesi családban. Apja királyi személynök, egyik bátyja, György esztergomi érsek, míg másik testvére, Gáspár, a Magyar Kamara elnöke volt.
Lippay János Pozsonyban és Bécsben végezte tanulmányait, majd 1624-ben belépett a jezsuita rendbe. Szerzetes tanárként a grazi és a bécsi egyetemen keleti nyelveket oktatott –
nem véletlen, hogy rendkívül jól ismerte nemcsak az európai, hanem a kontinens határain túl íródott mezőgazdasági és kertészeti szakmunkákat is.
Ha mai szóhasználattal mondanánk, utolsó évtizedeit a hobbijának szentelte, hiszen bátyja hívására Pozsonyba költözött, ahol az érseki kertet igazgatta.
A jezsuita így írt nyári csemegénkről: „A görög dinnyét arrúl ismérik-meg, amikor a szára, avagy csutkája meg-kezd száradni, és ha könnyű; egyébként, ha idejében le-szakasztyák-is, sokáig el-áll, és meg-érik; főképpen ha búzába, vagy rozsba tészik.
A görög dinnye hideg, és nedves természetű; azért igen meg-óltya az szomjúságot;
a forró hideglélésben igen használ, kiváltképpen a kik nem a nedvességnek bévségébűl, hanem azoknak gonoszságátul származnak: mivel a görög dinnye elsőben erőssen, a kik gyönge természettel bírnak karchúk, és vajúttak. A görög dinnye magnak-is, ollyan ereje vagyon, mint más félének.”
Szamosi Csaba a Budapesti Corvinus Egyetemen íródott doktori értekézésben kifejtette, hogy a „feltárt tárgyi bizonyítékok alapján biztonsággal állíthatjuk, hogy a magyarság vándorlása idején már ismerte a dinnyét. A török megszállás alatt (16. század) jelentősen gazdagodott a termesztett fajták száma, elsősorban Drinápolyból és Szmirnából (Izmir) származókkal. A török kertészektől több termesztési fogást is elsajátítottak a magyarok. Egyes szerzők szerint a görögdinnye csak a törökök közvetítésével került Magyarországra. A középkori (13–14. századi) régészeti ásatások során, Budán, a Dísz tér 8. és 10. szám alatt levő lakóház kútjából előkerült sárga- és görögdinnyemagvak azonban egyértelműen cáfolják az előbbi állítást.”
A szakember kifejtette, hogy szintén Budán, a Hunyadi utca 22. szám alatti ásatási területről előkerült dinnyemagok az előbbi kútleleteknél 300-400 évvel korábbiak, vagyis
honfoglalás koriak, jelezve és sejtetve, hogy már az ezredfordulón is folyhatott dinnyetermesztés a Kárpát-medencében.
Izgalmas mellékszál, hogy a görögdinnye részleges török származásának felvetése mégsem lehet teljesen alaptalan, ugyanis egyes szakértők szerint Magyarországon a 16. század közepéig csak a sárga bélű fajták voltak elterjedve, a vörös húsúak megjelenése a megszállás idejére tehető.
A kifejezés szláv eredetű, fejtette ki Wenszky Nóra a Nyelv és Tudomány szaklapban. Véleménye szerint „a déli szláv nyelvből került a magyarba, először dinya alakváltozatban. Ebből vált a szó magas hangrendűvé (dinye) majd megnyúlt a két magánhangzó közötti mássalhangzó. Az ősszláv dynja szó leszármazottja szinte mindegyik szláv nyelvben megtalálható.”
Gyakori vélemény családon belüli okoskodáskor, esetleg internetes kvaterkák közben, hogy a kedvelt görögdinnyénknek semmi köze Görögországhoz. A tudálékos embertársaink lelkesen csapnak le azokra, akik a földrajzban keresik az elnevezés eredetét. Tény, hogy csak a magyar nyelv köti össze ezt a zöldségfélét a mediterrán nemzettel, de ennek ellenére Wenszky Nóra nyelvész cikkében cáfolja az elméletet, miszerint ha beérik, elszakad a szárról és elgurul: „A görögdinnye elnevezés arra utal, hogy a bizánci birodalom területéről, a görögöktől érkezett hazánkba ez a gyümölcs.
Tehát semmi köze a szónak a görgetéshez.”
Falyuna Nóra a Magyar Tudományos Akadémiánál kicsit megengedőbb, egyik igazság mellett sem tör lándzsát. „A görögdinnye megnevezés eredetére vonatkozóan két népszerű magyarázat terjedt el. Az egyik szerint a kifejezés előtagja a görög hangutánzó eredetű szó, melynek hangalakja azt a hangot idézi föl, melyet a guruló tárgyak mozgása okoz. Ennek alapján a görögdinnye megnevezést a dinnye formája, és így görgethetősége motiválta.
A másik nézet szerint a görögdinnyében a görög népnév ismerhető föl, amely arra utal, hogy a bizánci birodalom területéről került hozzánk. Motiváltság szempontjából mind a két elképzelés helytállónak és logikusnak tűnik. A két szóalak nyelvészeti szakkifejezéssel egymás homonimái. Homonimák az olyan többjelentésű szavak, melyek alakjukban megegyeznek, a jelentések között azonban nem áll fenn különösebb kapcsolat.”
Csak annyi bizonyos, hogy ne hagyják magukat letorkolni, ha egy dinnyés partnerüknek más a véleménye. Úgy tűnik, a szakértők sem biztosak, mitől görög, mitől nem.
A lényeg egy: egyék addig, amíg tart a szezonja!
