Egy perc alatt hat hot dog – a gasztronómia extrémsportja

Idén júniusban mutatták be Amerikában a Hungry című filmet, ami a zabálóversenyek fantasztikus világát, és nem annyira fantasztikus kulisszatitkait mutatja be. Amerika egyik nemzeti sportja sokak szerint nem is igazi sport - de ők valószínűleg nincsenek tisztában azzal, mi minden kell ahhoz, hogy az ember tíz perc alatt meg tudja enni a világon a legtöbb hot dogot.

„Nem sok ember van, aki azt mondhatja, hogy a sikereimet a hamburgernek köszönhetem. Az egyik a Burger King CEO-ja, a másik a McDonald’s CEO-ja, a harmadik pedig én vagyok” – Brad „the Lunatic” Sciullo

A zabálás az USA-ban nemzeti sport, és ezt most nem ilyen ironikusan írjuk, hogy hát „fúj, mennyi kövér ember van arrafelé, biztos a Mcdonald’s miatt”, hanem tényleg az. Ahogy a fent említett filmben az egyik megkérdezett szakértő fogalmaz: „Amikor a máig leghíresebb hot dog evő verseny, a Nathan’s hot dog eating contest elkezdődött, az volt az ötlet, hogy „na, lássuk, melyikünk a nagyobb amerikai”. És mi lehet amerikaibb annál, mint hogy kimegyünk Coney Islandre és hot dogot zabálunk? Hát az a legamerikaibb dolog, ami létezik”.

Forrás: Flickr

A versenyzabálás eredetileg a búcsúk és egyéb kisvárosi falusi ünnepségek velejárója volt. Ebből a viszonylag ártalmatlan, egy-két pite hátrakötött kézzel elfogyasztásából mára több százmilliós üzlet lett (amiből a versenyzők a film állítása szerint elég keveset látnak, de ez legyen az ő problémájuk), komoly versenyekkel és olyan felhajtással, mint akármelyik nagyobb sportrendezvény. A már említett hot dog versenyről az ESPN csatorna is rendszeresen beszámol és közvetít, márpedig a mondás szerint, ha az ESPN-en foglalkoznak vele, akkor az sport.

A szabályokat gondolom nem kell különösebben részletezni: van egy csomó étel, és az nyer, aki adott idő alatt (általában tíz perc) a legtöbbet meg tudja zabálni belőle. Ez így leírva nem hangzik különösebben sportosnak (bár leírva az a sakkleírás sem hangzik különösebben sportosnak, hogy „két szovjet ül egy egymással szemben, és apró bábukat tologatnak egy táblán”, ugye), de a versenyszerű zabálás bizony kemény meló.

Felkészülési időszak, versenyidőszak

Értékelhető versenyteljesítmény nincs rendesen fölépített edzésmunka nélkül. A zabálóversenyek rendszeres résztvevői természetesen tudják ezt, és különböző módokon készülnek az eseményekre. A legelterjedtebb és leghatékonyabb a gyomor vízzel tágítása.

A verseny előtti hetekben a sportolók egyre növekvő mennyiségű vizet isznak meg egyszerre, hogy tágítsák a gyomrukat, és az minél nagyobb mennyiségű ételt tudjon minél könnyebben befogadni. Minél közelebb járunk a verseny időpontjához, annál több vizet kell egyszerre meginni, ami viszont – az elektrolitegyensúly megbontása miatt - a vízmérgezés veszélyét vonja maga után, úgyhogy a felkészülésnek ebben a szakaszában elég gyakori az önhánytatás. A víz mellé gyakran fogyasztanak nagy mennyiségű, alacsony kalóriatartalmú, rostban gazdag ételeket, ami tovább növeli a gyomor rugalmasságát.

Az alapozó edzésnek számító vizes-zöldséges tágítás mellett, azzal részben párhuzamosan zajlik az „éles” edzés is, amelynek során a sportoló a versenyszám ételével edz, hiszen nem elég a tág gyomor, azt meg is kell tudni tölteni, lehetőleg minél gyorsabban.

Nyami Forrás: Michael Bisberg

A kitűnő versenyteljesítmény másik fontos záloga az állkapocs izmainak terhelhetősége. Aki próbált valaha kettő vagy több Hubba Bubbát elfogyasztani (a rendes méretű Hubba bubbáról beszélünk most, nem a kb. tíz éve felére csonkoltról), az tudja, hogy az állkapocs rágóizmai viszonylag hamar el tudnak fáradni. A versenyzők itt komoly állóképességi edzést végeznek, természetesen rágógumival.

Doppingolni nem tudnak, csalni megpróbálnak

Amikor a zabálás ilyen szintű profi foglalatosság, és viszonylag komoly pénzek múlnak azon, hogy tíz vagy tizenegy hot dogot tudunk lenyomni a torkunkon, előbb vagy utóbb megjelennek aí zabálási technikát fejleszteni hivatott trükkök. Ezek a trükkök és technikai ügyeskedések az esetek egy részében nyilván nem a legsportszerűbbek, de hé: azért vannak a zabálási versenyszervezetek, hogy szabályozzák a versenyeket, és garantálják a sport tisztaságát.

Chipmunking vagy hörcsög technika: azt az eljárást nevezik így, amikor a versenyidő utolsó egy-két percében a sportolók már nem nyelnek, hanem csak tömik a pofájukba a kaját, ezzel is növelve a tányérról elfogyó étel mennyiségét. Azok a bajnokságok, ahol ez a technika engedélyezve van, a verseny lefújását követően egy percet szoktak adni a versenyzőknek, hogy a pofazacskójukból lenyeljék a kaját.

Dunking vagy tunkolás: A hot dog száraz. Amikor percenként ötöt-hatot kellene megenni belőle, akkor még szárazabb. Nyelni viszont sokkal könnyebb, ha nem száraz a falat, úgyhogy a versenyeken elég hamar elterjedt a tunkolás, azaz az étel vízbe mártogatása. Amilyen undorítónak hangzik, olyan hasznos: a vízbemártott, szétáztatott hot dogból jelentősen többet tudnak megenni a profik. Ezt a módszert egyébként nem mindenütt nézik jó szemmel. A „piknik” stílusú rendezvényeken, ahol a célkitűzés visszatérni a békésebb, boldogabb időkbe, és úgy enni a hot dogot, ahogy nagyapáink tették azt, a tunkolás szigorúan tilos.

A morzsázás: Ne egy-két lepottyanó, apró tésztaszemcsére tessék itt gondolni. A technika lényege, hogy szándékosan undorító stílusban, nagyobb kenyérdarabokat a tányér mellé ejtve kell zabálni. Az étel jobban fogy, viszont a gyomor kevésbé telik. Persze ez csalás, amire a szervezetek is elég hamar rájöttek, úgyhogy még a komoly versenyek hajnalán elkezdték lemérni a morzsa mennyiségét, és azt nem számították bele az elfogyasztott ételbe.

Hányás: A nagy zabálások legklasszikusabb segítője, szigorúan tilos. Minden versenyen és szervezetben azonnali diszkvalifikációt von maga után.

Olyan, mint lefutni a maratont

Nem kell gasztroenterológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: tíz perc alatt betolni a gyomrunkba ötven hotdogot, nyolc perc alatt három és fél kiló sült kolbászt (rekorder: Molly Schuyler) vagy 5 kiló csilis babot (rekorder: Bob „Gyilkos” Kuhns), négy perc alatt megenni másfél kiló brownie-t (Rekorder: Mark „emberi porszívó” Lyle) nem a legideálisabb az emésztőrendszernek.

Nemcsak a gyomornak, de az epének, a hasnyálmirigynek és a beleknek sem. Érdekes módon, a profi versenyzabálók között egyáltalán nem szignifikánsan nagyobb a különböző emésztőszervi megbetegedések száma, mint a hozzájuk hasonló státuszú és általános egészségi állapotú társadalmi szegmensé. Persze, vannak problémásabb részek, például a felkészülés alatti gyakori önhánytatás nyilván elég rosszat tesz a nyelőcsőnek.

A profi zabálók szinte minden esetben normálisan esznek az év versenyidőszakon kívüli felében, sőt a legtöbben eléggé oda is figyelnek arra, hogy mit egyenek. Tim „Eater X” Janus például, aki 2013-ban harmadik lett a legendás Coney Islanden megrendezett versenyen mindig elmondja, hogy egyébként rendszeresen, napi szinten sportol, és ez meg is látszik: 7,5% a testzsírja, a koleszterinszintje pedig 141, ami a Walmart népének 95%-nál jobb.

„Olyan ez, mint lefutni a maratont. Ha néha-néha megcsinálod, nem lesz különösebb bajod, de ha hetente tolod, akkor nem tesz jót az egészségednek” – mondta Janus az ABC News-nak 2013-ban.