Egy meglepő tipp, ha finomat akarunk enni: irány az erdő!

Aki kirándulás közben ehető növényeket gyűjt, az nem csak a testével, hanem a lelkével és a környezettel is jót tesz. A természetben töltött idő bizonyítottan gyógyító hatással van ránk. A növények megismerésével, a felvillanyozó gasztronómiai kalandokkal pedig közelebb is kerülünk hozzá és a gyomrunkon keresztül fedezzük fel, hogy mekkora értékeket rejt. Ez egy most megjelent könyv szerzői is határozottan állítják.

Az Ehető erdő című kötet 45 vadon gyűjthető, a lehető legtisztább forrásból származó növényen keresztül adja át azt a majdnem feledésbe merült tudást, amellyel bárki sokkal közelebb kerülhet a természethez. Az erdő és a mező kincsei ugyanis nemcsak fenntartható forrásból származnak, szezonálisak és bárki számára elérhetők, de finomak is lehetnek, derül ki a készítők által kiadott sajtóközleményből.

A könyv sajtóbemutatója Forrás: Horváth Csongor

Az exkluzív megjelenésű kötet minden, a természetre és a gasztronómiára nyitott olvasó kincse lesz, ígérik a szerzők, hiszen a gyönyörű fotókkal illusztrált könyvből a növények felismerése, gyűjtése és feldolgozása is elsajátítható. A két szerző, Bózsó Gyula erdész és Megyeri Sára vadnövény-gasztronómiával foglalkozó újságíró számtalan gyűjtési és feldolgozási trükköt, gyűjtési naptárt, lelőhelyre vonatkozó információt és receptet oszt meg a könyvben.

A szerzők Forrás: Horváth Csongor

A gasztronómiai szakemberek már évekkel ezelőtt felfigyeltek a vadon termett növények nyújtotta fantasztikus lehetőségekre. Az Ehető erdővel pedig mostantól bárki, a saját kosarával elindulva, a saját konyhájában próbálhatja ki a különleges, rendkívül értékes alapanyagokat – amelyekért csak kíváncsisággal és jóleső fáradtsággal kell fizetni.

Ízletes falatok az erdőből Forrás: Horváth Csongor

A könyv sajtóbemutatójának a Lillafüredi Palotaszálló adott otthont. A Palotaszálló munkatársai kiemelten fontosnak tartják és büszkén hirdetik a varázslatos környezetét is: hittel és felelősséggel vallják, hogy a „Bükk a kertjük" – éppen ezért kiemelt támogatói voltak a kötetnek.
Hasonlóképpen, mint az Északerdő Zrt., amely a szellemi és anyagi támogatáson túl „ehető" segítséget is nyújtott, hiszen a sajtóbemutató ízelítőjének alapanyagai is a területükről származnak.
Az erdei alapanyagok iránt elkötelezett séf, Bózsó István az alkalomhoz illő falatkákkal segített bemutatni, hogy milyen varázslatos is az Ehető erdő:

• Erdei vaul-au-vent variációk

- vadfűszeres vajkrém (podargafű, csabaíre vérfű)
- vaddisznópástétom csalánmaggal
- mogyorós hólyagfa hummusz szurokfűvel

• Bükki kosárkák

- füstölt pisztráng mousse, medvehagymabimbós vinegrette
- erdei pestos caprese
Szarvaskői kézműves sajtok vegyes erdei chuntey-val
(som, kányabangita, barkócaberkenye)

• Desszertek

- pohárkrém erdei lekvárral, szamócás szórócukorral, fenyőrügykaviárral
- erdőmester szelet: bükkmakk lisztes piskóta, vackoros, borbolyás, bodzás erdei krém, fenyőrügyszirupos glazúr, galajkakaós krémmel, levélmintás roppanóssal
- medvehagymás, fetás pogácsa

Részlet a könyvből

Kányabangita (Viburnum opulus)
- Az erdei bogyók pacalja -

Az egyik legmeseszerűbb névvel rendelkező növényünk a bodzafélék családjába tartozik: hasonló a bokra, a virágának és termésének formája, bár a levelei elárulják, hogy a bodzákhoz képest valami egészen másra számítsunk. Mint mindent, ezt is becézi a népnyelv: hívták kakasfának (a levél alakja miatt), molnárcseresznyének (nyilván, mert haragudtak a molnárokra) és gényefának (talán mert ugyanolyan Kufli-szereplőnek hangzik, mint a kányabangita.)
A Kaukázus környékén örvend a legnagyobb népszerűségnek - ezt csak arra tudjuk visszavezetni, hogy ott sokkal hamarabb fogy/fagy el minden más bogyó, a kányabangita viszont éppen akkor lesz élvezhető (na jó, ehető), amikor már minden más elfogyott. A magyar nyelvű szakirodalom is úgy nyilatkozik, hogy még a madarak is csak január vége-februárban állnak neki lecsipegetni.
A fentiekből is kitűnik, hogy erősen megosztó ízű gyümölcsről van szó: frissen, rendkívül fotogén, áttetsző-pirosas állapotában ugyanis olyan intenzív, vajsavas íze van, hogy a legtöbb fogyasztót messzire taszítja. (Aki nem tudja, mi az a vajsav, az most az egyszer érezze magát szerencsésnek, hogy nem figyelt a kémiaórákon. Cserébe idézze fel az avas, megbüdösödött vaj aromáját. (Fun fact 1: aki készített már bort, az retteg ettől az illattól: a kezelhetetlenül félrecsúszott erjedést és a menthetetlenül hibás bort jelzi.)
Túléretten és alaposan megfőzve viszont elmúlik belőle a kellemetlen szag és gazdag, simogató, különleges ízű lekvár készíthető belőle, amiben benne van az erdő minden aromája az avartól a vaddisznóig.
Olyan, mint a pacal: ahol hozzáférhető, ott egy bizonyos körben hatalmas kultusza van. Egyrészről Michelin-csillaggal körberajongott fogások készíthetők belőle, és minden nemzetnek megvan a saját pacal-specialitása, amire a keményvonalas nacionalizmusig büszkék. (...)