Magyarország csak az utóbbi évben csodálkozott rá a street foodra, vagyis a minőségi utcai ételekre.
A Temze-parti városnak ebben több évtizedes előnye van hozzánk képest.
Az itt-ott felbukkanó bódék, büfék nem csak a kétezres évekkel jelentek meg – az ázsiai és karibi kifőzdék vagy éppen a Bedford kisbuszokból árult hal meg krumpli már a hetvenes években is teljesen megszokott volt.
Nem csak a belvárosra, hanem a külsőbb kerületekre is igaz, hogy a kétszáz éves kocsmák látványa senkit sem ráz meg – hozzátartoznak a városhoz, akkor is, ha rosszhírű lebujok, akkor is, ha elegáns, rézzel és trópusi keményfákkal csalogató elit pubok a Cityben.
A legjobb, hogy szinte az összesben lehet reggelizni – 5-6 fontért tisztességes English breakfast vár ránk, amely paradicsomos babból, rösztiből, sonkából, tojásból, gombából és pirítósból áll. Tudom,
a paradicsomos bab hülyén hangzik a korai időpontban, de laktat, decensen telít,
és ha már turistaként fedezzük fel a várost, miért ne tehetnénk úgy, mint a helyiek? Hála istennek kávé terén sokat fejlődtek az angolok, a tisztességes olaszos eszpresszó sem lehetetlen a sarki ivókban.
Mi a Towertől egy köpésre levő Minories nevű söntésbe pottyantunk be többször – a vasúti alagút boltívei alá épített szórakozóhely reggeltől hajnalig tart nyitva. A nap bármelyik szakaszában haraphatunk valamit, ami meglepő módon nem érezhetően drágább, mint a két sarokkal odébb levő nemzetközi gyorséttermek menüi. Öröm látni, hogy
nem csak mi zártuk a reggelit egy pint sörrel:
a műszakot éppen befejező vasutasok is ugyanígy cselekedtek, igaz, ők alap lagert, mi pedig a friss tanksörök egyikét kóstoltuk. Kár, hogy majdnem annyiba került, mint a reggelink.
Aki először megy Londonba, ne hagyja ki a Borough Marketet, Európa talán legöregebb piacát.
A történészek szerint éppen 1001 éves volt idén
– az 1276-os krónikák már úgy írtak róla, mint ósdi helyről. Fontossága nem véletlen: közvetlen mellette ott a Temze folyó, ahonnan évszázadokon át kereskedőhajók indultak, vagy éppen futottak be megrakodva izgalmasabbnál izgalmasabb árukkal.
A Southwark városrészben ma sincs másképpen: már csak azért is érdemes végigballagni a standok között, hogy megtudjuk, melyek a gasztronómia, a streed food aktuális divathullámai.
Aki nyitott szemmel jár, megsejtheti, mi jön majd ezek közül Magyarországra
– mi remek ételeket kóstoltunk, néhányat örömmel látnánk a fővárosi büfék kínálatában.
Elsőrangú élmény volt az etióp egytálételek sora, de a pulled pork szendvicsek olyan ízvariációival találkoztunk, amelyek előtt szélesre tárnánk az ország kapuját.
Furcsa, hogy egy piacon tartanak főzőshow-kat, de ennek ellenére rengetegen nézik
– egy meghatározhatatlan akcentussal bíró srác tőkehalat süt, közben mondja és mondja, a népek meg bólogatnak, majd kóstolnak.
A lehulló falatkákra hamar lecsapnak a galambok. Ha ez a mellékutcában lenne, patkánnyal is találkoznánk ¦– Budapest után meglepő, Londonban mennyi van belőlük, és milyen bátran mozognak az emberek között.
Aki azt hitte, hogy itthon már csúcsra járatták a kézműves sütizőket, téved, van még ebben tartalék. A különbség annyi, hogy az angolos teasütemények mezőnye sokkal erősebb – egy helybélivel szóba elegyedve azt is megtudtuk, hogy
újra divat a teázás, a fiatalok örömmel járnak teaházakba,
pedig van olyan, ahol direkt még wifi sincs. Az utcán bóklászva pékiskolát is találtunk: az ablakon benézve jó móka volt kicsit bámulni a diákokat, miközben cronutot kammogtunk – a szivárványos bagelhez nem volt bátorságunk.
Nekünk a húsleves nem nagy meglepetés, de az angolok a sűrű masszáik után örömmel kortyolják a forró csontleveseket. Amikor minap a Taste of London szakvásáron az aktuális trendekről beszélgettünk – naná, hogy az éppen ott is feljövőben levő, de általunk már rég imádott török kávé mellett –, kiderült, mennyire megerősödtek azok a cégek, amelyek úgy szállítanak ki alapanyagokat, hogy a recept mellé meghatározott számú személyre kivisznek mindent, ami csak a menühöz kell. Nem marad felesleg, főzni is lehet, és boltba sem kell caplatni.
Kár, hogy túl sok hulladékot termelnek, nekem ez nagyon visszatetsző”
– mondta beszélgetőpartnerünk, Judit.
A Tate Modern galéria előtti terecskén remek karácsonyi vásárt találni. Méteres serpenyőben sülnek a finomságok, igaz, a kacsatöpörtyűn magunk is meglepődtünk. Van mézeskalács, belga palacsinta, németes, angolos és meghatározhatatlan karácsonyi fogások.
Aki ezektől egy kicsivel elvetemültebbet keresne, kicsit
sétáljon ki a belvárosból, és próbálja ki valamelyik ázsiai nemzet konyháját.
A kínai és indiai vonalon túl rengeteg az arab büfé, de mi az idehaza szinte ismeretlen bangladesi ízeket választottuk.
Halat kértem, számítva arra, hogy csípni fog. Nem csalódtam. A helyzet az, hogy nem csupán kapszaicinnel érték el a hatást, több egyéb fűszert is tettek bele, ami
nem hasonlít a paprikához, de mégis durván megdolgozza a testet.
A pult mögött álló kedves család néha megnézte, élek-e még, megbirkózom-e a feladattal, de nem maradtam szégyenben.
A menü 11,50 font volt, amiben rizs, víz és naan lepénykenyér is volt – ez forintra átszámolva is korrekt ár, nem is panaszkodtam, sőt.
Megpróbáltam a telefonomba felíratni az étel nevét, hogy kikereshessem otthon a receptet, de valamit elpötyögtek
– a Google semmit nem talált arra, hogy rauchanda, pedig főzném, nagyon. (Leginkább az andhra nevű currys halra hasonlított, de nem ugyanolyan volt.)
Aki kíváncsi az ezernyi ízre, nem csak a karácsonyi időszakban találja meg. Lehet, hogy február kevésbé lesz cikornyásra díszített, de a piac, a büfék és az apró kis éttermek nem mennek sehová. Pár jó sör, egy kis London Gin meg az ismeretlen ízek bármikor megérnek egy jó kirándulást.