A Budapesten fogott hal ehető?

Horgászat, hal, Duna, Budapest
Budapest: sehol egy horgász
Vágólapra másolva!
A fővárosi hal évtizedekig az ehetetlenség szinonimája volt. A serpenyőbe dobva bűzölgő, ijesztő szagot árasztó húst csak a legelvetemültebbek ették meg. Mégis akadtak, akik nap mint nap ott álltak a Duna partján, és lógatták a csalit, hogy megfogják a vacsorára valót.
Vágólapra másolva!

Amíg a fővárosi csatornarendszer jó része tisztítatlanul ömlött a folyóba, a Duna koszos volt, mégis komoly halpopuláció élt benne. A régi horgászok elmondása szerint „csak úgy felugrottak a horogra”. Nincs ebben semmi misztikum: minél több a tápanyag, annál több a hal. Amíg fekália folyt a vízbe, a biomassza szinte odaszívta a zsákmányt.

Ez a folyamat egészen addig zajlik, amíg a telítettségi szintet el nem érjük – onnantól megváltozik a pH érték, csökken az oxigénmennyiség, az élethez való feltételek romlanak.

Budapest: sehol egy horgász Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

A szűktűrésű fajok ritkulása és hiánya azonban mutatta, hogy nincs minden rendben. Bizonyos halak szinte eltűntek a Dunából – ezek vagy a víz kommunális és vegyi szennyezettségét, vagy a folyó erőszakos szabályozását, a hagyományos élőhelyek eltűnését nem bírták. Mióta 2010-ben beindulta csepeli víztisztító, és a szenny nem ömlik tisztítatlanul a folyóba, megkezdődött a feltámadás és a regenerálódás a főváros környéki szakaszon is. A védett fajokról a tavaly zajló Duna-expedíció meglepő eredményeket hozott.

A magyar fejlesztésű elektromos kece-háló a meder mélyebb, 6-10 méter közötti részét vizsgálta. A páratlan berendezés egyik atyja, Szalóky Zoltán, az MTA Duna-kutató Intézetének tudományos munkatársa, okleveles biológus szerint „a fenékélőhelyek vizsgálatával kiderült, hogy bizonyos, eddig nagyon ritkának tartott halfajták egyes szakaszokon annyira nem is ritkák – ennek ellenére még mindig szükség van a védelmükre.” Az év magyar halaként ismertséget kapott magyar bucó vagy a német bucó mellett jelen van a selymes durbincs és a halványfoltú küllő is.

Megkerestük a Nagybudapesti Horgászok Egyesületét, hogy a Duna aktuális helyzetét a horgászok szemével is megismerjük. Ferenczy Dénes elnökségi tag, a Halfogó Szakbizottság vezetője, a Magyar Horgász szakírója azt mondta:

Nem csak a fogás számít, hanem a nyugalom és a jó levegő is Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

„A budapesti kifolyókat 2010. január 1-gyel elzárták, a szennyvíz ettől kezdve nem közvetlenül a Dunába, hanem egy főgyűjtő-csatornába, majd a Csepelen megépített szennyvíztisztító telepre érkezik, ahonnan jelentős tisztítás után kerül a folyóba.

A jellegzetes kialakítású nagyobb budapesti szennyvízkifolyók (északtól dél felé haladva) horgász-nyelven a következők voltak: Kolosy-téri kifolyó, a Vasas-kanális a Komjádi uszodánál, a Meleg-víz, azaz a Lukács gyógyfürdő kifolyója, ami azonban nem szennyvizet, hanem a fürdőkomplexum vizét szállította a Dunába. A Büdös a Margit híd budai hídfője fölött volt, alatta a Bem-téri nagy kanális, a Batthyány téri majd a Hídi kanális – valamikor közvetlenül az egykori Kossuth-híd fölött –, valamint a Lánchídig két kisebb, névtelen kifolyó. Innen lefelé a Francia-kanális, majd az Erzsébet híd fölött a legnagyobb budapesti szennyvízkifolyó, az Ördögárok, mely a patak vizét is hozta.

Ezt követte a Rudas- majd a Gellért-fürdő kifolyója, mely szennyvizet és a fürdő vizét is szállította; jelenleg a ferde parton csupán a fürdő fölösleges vize távozik a Dunába; utánuk volt a műegyetemi. Ezek voltak a legismertebbek, melyek horgászok tucatjait vonzották hihetetlen halbőségükkel. A pesti oldalon egyedül a Dagály-fürdő kifolyója, illetve, amíg működött, a Vérkanális – a Haller-utca vonalában – volt említésre méltó horgászhely.”

A Margit híd a pesti oldalról Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Természetesen mindenki arra kíváncsi, ehetőek-e most a fővárosi halak. Számos szakember máig mereven elutasítja az ötletet, inkább a dunakanyari vagy jóval a Paks alatti szakasz állataira esküszik. Ferenczy Dénes erről azt mondta: „a nem horgászó városlakók közt elterjedt, hogy a fővárosi szennyvíz miatt a hal ehetetlen, sőt káros az egészségre. A nyolcvanas évek végén még a rádióban is hallottam egy szakvéleményt, mely ezt támasztotta alá.

Ebben a riportban a Duna rendkívüli szennyezettségének kihangsúlyozása mellett az hangzott el, hogy a városból származó halak kopoltyúja szürke, a tavi halé szép piros. Téves: az élő halak kopoltyúja mindig piros, még akkor is, ha a vízben jelentős kémiai szennyezettség van – szürke a már romlott halé lehet. Piros volt a dunai halak kopoltyúja akkor is, amikor a fenoltól, kátránytól, a rozoga KGST hajókból szivárgó üzemanyagtól bűzlöttek és valóban ehetetlenek voltak! Ez nagyjából 1960-tól 1980-ig állt fenn, a szigorodó ipari- és hajózási-műszaki ellenőrzéseknek köszönhetően azonban később szinte teljesen megszűnt a víz ilyen irányú szennyezettsége.”

Csak most kezdődik a szezon, még kevés a horgász Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Számos horgász panaszkodott, hogy már kijárni sem érdemes, mert alig van hal, hiába lógatják a horgot. A régen biztosnak számító helyek elnéptelenedtek: a cikkben szereplő képek elkészítésekor is több, egykor népszerű szakaszt bejártunk, míg végül a Dagálynál találtunk két embert. Kérdésünkre, hogy új módszerek kellenek-e a horgászathoz, a szakértő megjegyezte:

„A kifolyókból a Dunába ömlő szenny a háztartási szennyvizet jelentette, ami olyan vonzerőt jelentett a halak számára, mint a sertéseknek a vályúba öntött moslék. Érthető azonban, hogy a városvezetés, követve az európai normát, megszüntette az egyébként valóban kellemetlen szagú csatornabefolyókat, ez azonban a horgászat teljes változását hozta magával. Az egykor zsúfolt környékek elnéptelenedtek.

Ha van kacsa, van táplálék a vízben Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Manapság kielégítő halfogás úszós horgászattal csakis megfelelő etetés mellett képzelhető el.
A fenékhorgászatnál – a mederbe messzire dobva – már nem olyan lényeges az etetés: itt foghatunk halat e nélkül is, bár jóval ritkábban számíthatunk kapásra. A horgászhelyek jelentősége mára jóval kisebb, mint a kifolyók működése idején: etetve szinte bármely alkalmas partszakaszon lehet halat fogni. Ez viszont anyagi befektetésre kényszerít még akkor is, ha a legolcsóbb módszert választjuk, amikor kéttenyérnyi kövekre kenyérszeleteket kötünk s azokat dobjuk a kiszemelt horgászhelyre. Jelentősen megcsappant a budapesti horgászok létszáma, s jóval kevesebb a megélhetési horgász is.

A dunai halak közül úszós horgászattal a jászkeszeg, a paduc, a karikakeszeg, a dévérkeszeg, a szilvaorrú keszeg fogható, de ritkábban márna vagy ponty is számításba jöhet. A fenekező horgászok fő hala a márna, melyet sajttal, lecsókolbásszal, harmatgilisztával fognak, nagy ólommal 25-50 méterre dobva. Bár a szezonban – június közepétől október végéig – szinte minden héten hallunk egy-egy nagy ponty megakasztásáról, kifogni őket csak a legügyesebbeknek sikerül, mivel méretesek és a gyengébb, keszegféléknek való zsinórokat gyakran megtépik. Kifejezetten pontyozni azonban a fővárosi Dunán nem érdemes. Márnázás közben, fenekezve előfordul a harcsafogás is, azonban ez is ritkaságszámba megy. A süllőzés általában éjjel működik, mert ekkorra lecsendesül a gépkocsi- és vízi forgalom. Említésre méltó a tiszta víznek köszönhetően növekvő balin-állomány.”

Gyere vissza Klaudia, fogok neked halat! Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

A Duna tisztulása hála Istennek látható, mérhető dolog – nem szabad azonban elfelejteni, hogy néhány hal akár ötven évig is él – a nagy testű vénségekben a korábbi szennyeződés még mindig ott van, lerakódott húsukban. A folyó regenerálódása mellett a halak között is teljes generációváltásnak kell lezajlania, hogy mindegyik emberi fogyasztásra alkalmas legyen. A halbarátok egy része azonban nem csak a háztartási szenny miatt aggódik: a félelem aktuális tárgya a sokáig nem kutatott mikroszennyezők csoportja.

Farkas Anna, a Balatoni Limnológiai Intézet környezetmérnöke elmondta, hogy az szárazföldi közlekedési eszközök üzemanyag-maradványok csapadék formájában visszajutnak a talajszintre, valamint a hajók közvetlenül is képesek szennyezni, így policiklikus aromás szénhidrogének és poliklórozott bifenilek kerülhetnek a vizekbe. Ami a Dunánál probléma, a balatoni halakra már nem jellemző: „A nehézfémek az élelmezési-egészségügyi határérték alatt vannak, a kadmium, a higany, a réz, az ólom és a cink a Balatonban nem okoz problémát – a tó halai fogyasztásra alkalmasak, gyógyszeripari maradékok előfordulása nem jellemző.” A beszélgetés közben megtudtuk, munkájuk számára leginkább a forráshiány jelent gondot: a környezet-toxikológiai kutatások finanszírozása hazánkban sajnos alatta marad a szükséges szintnek.

A Dagály fürdő kifolyója: a meleg vizet kedvelik a halat Fotó: Zirig Árpád - Táfelspicc

Dr. Csányi Béla, az MTA Duna-kutató Intézetének mérnök-biológusa évtizedek óta a folyót kutatja. Nem csak a tavalyi Duna-expedíción volt jelen, már 1990-ben, Jacques-Yves Cousteau kapitány folyami útján is részt vett. A víz állapotáról elárulta: „Bécs és Pozsony szennyvízkezelése jelentősen javult – fontos, hogy aránylag jól tisztított víz érkezzen hazánkba. Ahhoz, hogy horgászható legyen a folyó, halivadékok kellenek, amelyekből kevés van. Hiányoznak az árterek – az idei árvíz után jól látható volt, hogy a kiöntött részeken milyen vehemenciával indult be az élet. Sajnos az apró halak a legtöbb helyen kinn rekedtek. Ha a folyó nem lenne ennyire szabályozva, ha több lenne az ívóhely, vagy nem csak lerohanna az ár, biztos, hogy nagyobb populáció jelenne meg számos, most ritka és védett fajból is.

A budapesti állapotokon kétségkívül segített a csepeli tisztítóállomás átadása, bár a harmadlagos fokozatot az sem látja el, sok foszfor és nitrogén jut ki, ami algásodáshoz vezet. A mikroszennyezésről csak az után tudunk pontosan nyilatkozni, hogy a Duna-expedíció laboreredményei feldolgozásra kerülnek – az biztos, hogy ezek jelen vannak, ugyanúgy, ahogy a korábbi, évtizedes szennyeződések nyomai a környezetben és az élőlényekben egyaránt. Az üledékréteg tisztuláshoz évtizedek kellenek.

Sajnos az apró halak az árvíz után a legtöbb helyen kinn rekedtek Fotó: MTA ÖK Dunakutató munkatársai

A probléma azonban nem csak ez: a mikroszennyezők, a kőolajszármazékok és a nehézfémek itt vannak, bár egyiket sem lehet kiemelni, mint fő vétkest – a Dunának egy fő ellensége van csak: az ember.”