Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából.
2010. december 2-án az akkor még Joseph Blatter vezette Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) Oroszországnak adta a 2018-as világbajnokság rendezési jogát. A döntés nagy felhördülést váltott ki. Az orosz válogatott a legfrissebb világranglistán csak a hetvenedik (!) helyen áll. Viszont rendezőként biztos résztvevője lett a tornának.
A szakírók azonnal megemlítették, hogy a vb-k történetében soha ilyen gyenge csapat nem szerepelt rendezőként világbajnokságon.
Sokaknak az sem tetszett, hogy Oroszország méretéből fakadóan a csapatoknak (és a szurkolóknak) irdatlan távolságokat kell utazniuk. Mondjuk ez 2014-ben, Brazíliában sem volt másképpen, de ott a futball egészen mást jelent, mint az oroszoknál. És persze ott vannak a hírhedt orosz huligánok, akik két éve az Európa-bajnokságon átrendezték Marseille-t. Voltak, akik már előre rettegtek, hogy vajon mit fognak művelni a hazai rendezésű világbajnokságon.
Nos, egyelőre semmit. Lehet, hogy én kerültem el őket, vagy egyszerűen csak nem bújnak elő addig, amíg a válogatott el nem veszíti az első meccsét, de egyelőre nyomuk sincs.
De nemcsak a huligánok vannak eltűnve, hanem a klasszikus értelemben vett orosz szurkolók is. Legalábbis akkor, amikor nem játszik a Szbornaja.
Miközben minden utcasarkon perui és kolumbiai emberekbe botlok, akikről lerí, hogy a világbajnokság miatt vannak itt, addig oroszokat alig látni. Vagyis dehogynem, elvégre 146 millióan lakják az országot, de a hurráhangulat, a hé, mi rendezzük a világbajnokságot érzés eddig elmaradt. Hétfőn a szurkolói zónában, és kedden a szentpétervári túrám alkalmával is.
A repülőn láttam pár piros-fehér-kékbe öltözött, Russia-feliratú pólót viselő embert,
de láttam legalább ugyanennyi egyiptomi szurkolót is Szalah-mezben.
A mindennapi életből hiányzik a vb-hangulat. Az újságban persze több oldalon keresztül taglalják az előző napi történéseket, sőt,
egyes metrókon arra is van lehetőség, hogy élőben nézzük a meccseket,
de nem látni azt az embereken, hogy bújnák a híreket, pörgetnék a vb-hez kapcsolódó posztokat a közösségi oldalakon.
De a 81 ezres Luzsnyiki Stadion tele volt a nyitómeccsen. Akkor hol vannak? Persze, dolgoznak, nyilván. De mindenki? És az iskolások, akiknek már nyári szünet van? Vagy az egyetemisták, akiknek szintén?
Ennyire nem érdekli őket a futball, a világbajnokság, csak akkor, amikor épp ők játszanak?
Sok-sok kérdés, amire akkor kaptam meg a választ, amikor a Pulkovo reptérről a szentpétervári stadionhoz utaztam, az Oroszország–Egyiptom meccsre.
A közös nyelv hiánya a hétköznapokban dühítő, ugyanakkor vicces helyzeteket eredményez. Volt már, hogy másfél óra taxizás után derült ki, hogy rossz irányba megyünk, csak azért, mert „Moszkvában két Szpartak Stadion van, egy nagy és egy kicsi", és a sofőr valamiért azt gondolta, hogy én a kicsibe akarok menni,
miközben a nagyban Messiék játszottak Izlanddal.
A Google fordító segítségével sikerült megértenünk egymást (eddig ez a leginkább bevált kommunikációs módszer), de így is 2,5 órát mentünk. Az egyik hotelnél ugyanez volt a helyzet, én oroszul, a néni angolul nem beszélt, és még hosszas activityzés után sem sikerült arra a névre és címre kiállítania a számlát, amelyikre kértem. Ezek után felüdülés volt Jevgenyij mellé beszállni a taxiba, aki jól beszélt angolul, így kifaggathattam őt az orosz életről és a futballról is.
Mi nem vagyunk futballnemzet, nekünk nem a foci a fő sportunk. Ezért nem látsz szurkolókat odakint
– erősítette meg. „Akkor mi, a jégkorong?" – kérdeztem vissza. „A jégkorong például, igen, és az összes többi téli sport."
Jevgenyij sem szereti különösebben a focit, de az Egyiptom elleni meccset megnézte a barátaival valamelyik bárban, mert mint mondta,
ez mégis csak egy világbajnokság.
„Láthatod te is, hogy az orosz futball a közelében sincs az elitnek, egy angol vagy egy spanyol válogatotthoz képest sehol sem vagyunk. Szaúd-Arábia ellen lenyűgözően fociztunk, szó se róla, de az egy könnyű meccs volt – mondta önkritikusan. Szóba került a 2008-as orosz válogatott is, amely
az osztrák-svájci rendezésű Európa-bajnokságon az elődöntőig jutott, és csak a későbbi győztes spanyolok tudták megállítani.
Az volt az az Eb, amelyen berobbant Andrej Arsavin, természetesen neki is az ő neve ugrott be először, és hogy anno az Arsenal játékosaként négy gólt lőtt egy Liverpool elleni bajnokin.
Beszéltünk közéleti dolgokról is, elmondta például, hogy Oroszországban nagyon jó az egészségügy és az oktatás, ebből fakadóan
sok az intelligens ember, és hogy a rendőrök, valamint a politikusok keresnek náluk a legjobban.
Ő maga „normális, egyszerű életet él", szeret vezetni, utazni (járt már Budapesten), enni és inni. Utóbbival kapcsolatban megjegyezte, hogy „vodkát csak az idősek isznak", a fiatalok inkább viszkisek. Az orosz sört pedig egyáltalán nem ajánlja, mert komoly másnaposságot okoz.
Kedden este a pétervári stadionnál süvített a szél, hűvös, már-már hideg volt, de Jevgenyij szerint ez még istenes időjárásnak számít. Egy órával később az eső is elkezdett ömleni, azonban a szurkolókat ez sem zavarta, esőkabátban és esernyővel vonultak a bejárathoz. A helyi idő szerint 21 órás kezdésre teljesen megtelt a 68 ezres szentpétervári stadion (addigra az eső is elállt).
Ami egészen lenyűgöző, az a stadionok és az ott uralkodó hangulat – nem csak az oroszok miatt. A szurkolók mindenért megőrülnek: ha meglátják magukat a kivetítőn,
ha a csapatuk egyik sztárjátékosát látják meg melegítés közben, vagy ha a FIFA elkezdi vetíteni az első forduló öt legszebb gólját és legnagyobb védését.
Ha pedig elkezdődik a meccs, indul az igazi buli. A mexikói szurkolók 90 percen át éltették a csapatukat, kiabáltak, ugráltak, énekeltek, iskolát adtak, hogy mit jelent szurkolónak lenni. Másnap egy német drukker meg is jegyezte nekem, hogy a mexikóiakhoz képest „gyámoltalannak" tűntek a lelátón.
Bemelegítéskor még nehéz volt megállapítani, hogy az oroszok vagy az egyiptomiak-e a hangosabbak, mert minden egyes alkalommal, amikor a nagy kivetítő Mohamed Szalaht mutatta, az egyiptomiak őrjöngtek. Egyiptomban tényleg minden Szalahról szól, aki a mögöttünk hagyott klubszezonban Messi és Ronaldo szintjén rugdosta a gólokat, és a Premier League legjobb játékosának is megválasztották. Az oroszok hangját először a himnusz éneklésekor lehetett hallani, majd ezután
minden olyan alkalomkor, amikor a játékosok az egyiptomi kapu 30 méteres körzetébe értek.
Ekkor látszott igazán, hogy ha a szürke hétköznapok el is nyelik őket, arra a 90 percre, amikor a csapatuk játszik, tudják hallatni a hangjukat.
A stadiontól hosszú, 2,5-3 kilométeres séta vezet a legközelebbi metróállomásig és a reptérre induló shuttle buszokig.
A szurkolók megférnek egymás mellett, tök mindegy mi az eredmény, hogy ki nyer, hogy jogos volt-e a büntető, vagy nem, nincs bosszús tekintet a másikra.
Mindenki ugyanazért van itt: a foci miatt. Miután legyalogoltuk a távot, legalább 10-15 perc volt lejutni a metróhoz, még úgy is, hogy erre az időre ingyenessé tették a bejárást (amúgy több biztonsági kapu van egymás mellett, ami érvényes jeggyel vagy bérlettel nyílik). A metróra feljutni nem egyszerű, össze kell préselődni, de ez a szurkolókat a legkevésbé sem érdekli, ha kell végigéneklik az utat, dörömbölnek az ajtón, és néha még azt is mosolyra derítik, akitől ha megkérdeznék, hogy mi lett az eredmény,
valószínűleg azt sem tudná, hogy ki játszott. Vagy, hogy világbajnokság van.
Mert eddig úgy tűnik, hogy az oroszok megelégszenek azzal a 90 perccel, amit a csapatuk játszik. Két forduló után hat ponttal, nyolc gólt rúgva vezetik a csoportjukat, és már most biztos, hogy továbbjutnak a csoportból. Akkor pedig még minimum 2x90 perc szurkolás vár rájuk (egy csoportmeccs és egy nyolcaddöntő) – és mint kiderült, értenek hozzá.
