Az 1976-os évet a magyar válogatott egy közép- és dél-amerikai túrával kezdte, amely során a küldöttség tagjai 23 napig „kalandoztak" a magyar tél idején napsütötte tájakon. Ez annak fényében aligha volt indokolt, hogy
abban az évben mindössze egy tétmérkőzés várt rá,
az is az év utolsó harmadában. Annak tudatában viszont, hogy az azt megelőző két világbajnokságra nem jutott ki a válogatott, sőt az 1976-os Európa-bajnokság selejtezői során mindössze három győzelmet aratva, Walestől kétszer is kikapva „bent ragadt" a csoportjában, talán magyarázhatónak tűnt.
Mert sorozatban három világbajnokságot semlegesként nézni akkor még tragikusnak tűnt.
Legjobbjainknak az illetékesek igyekeztek minden lehetőséget megadni, hogy összecsiszolódva kiharcolják a részvételt az 1978-as, argentínai világbajnokságra. Ahová az út egy nehéz szovjet-görög-magyar csoporton, majd egy dél-amerikai ellenféllel vívandó pótselejtezőn keresztül vezetett.
Talán ezért esett a választás a felkészülés során a világ azon felére, ahol a következő vb-t rendezték, és ahová (sikeres selejtezős teljesítmény után) egy ismeretlen ellenfélhez kellett utazni a részvételért.
1976 január végén vált véglegessé az út, és ekkor Baróti Lajos szövetségi kapitány ezt mondta:
Ez a túra jól szolgálja majd a tavaszi feladatokra való felkészülést, összekovácsolódhat az Eb negyeddöntőjében szereplő utánpótlás-válogatott, de ugyanakkor megkezdődhet a világbajnoki csapat körvonalainak a kialakítása is."
A túrán azonban nem magyar, hanem Budapest válogatott néven szerepelt a csapat, ami azért is meglepő, mert ugyan akkoriban nem volt könnyű vidékről bekerülni a legjobbak közé, ám az utazók közül
Kovács József és Nagy III János Székesfehérváron, Paróczai Sándor Békéscsabán focizott.
Vagyis ez a „Budapest" elnevezés csak játék volt a betűkkel, mert ugyan az öt meccsből hármat valóban nem nemzeti válogatottak ellen vívtak focistáink, ám kettőt igen.
A csapat 1976. január 30-án, egy pénteki napon indult Belgiumon keresztül Mexikóba, de valami megmagyarázhatatlan okból oda
érvényes vízum nélkül.
Akkor, amikor még nemhogy Mexikóba, de még Belgiumba, sőt az NSZK-ba is kellett ilyen kis pecsét az útlevélbe. Így a túra első napját Brüsszelben töltötte a gárda, ahol délután 3-tól este 8-ig a mexikói nagykövetségen intézték a nem túl lelkes hivatalnokok a közép-amerikai országba való belépéshez nélkülözhetetlen adminisztrációt. Baróti Lajos, szövetségi kapitány másnap délelőtt a szálloda környékén tartott edzést, de kapkodnia nem kellett, mert a dél körüli indulás fél 4-re tolódott. Így a csapat magyar idő szerint vasárnap reggel (ottani idő szerint hajnalban) érkezett csak a túra első állomásának helyszínére, Mexikóvárosba.
Az Azték Stadionban 1976. február 3-án, kedden este játszotta első meccsét a válogatott, egyes források szerint 20 000, mások szerint 40 000 néző előtt, a következő összeállításban:
Rothermel — Nagy III, Kovács J., Rab, Lukács (Paróczai, a szünetben) — Nyilasi, Ebedli, Pintér (Tóth A., 70. p.) — Fazekas, Váradi, Nagy L. (Pusztai, a szünetben).
A 13 pályára lépő focista közül három játszott vidéki klubban, vagyis a csapatnak annyi köze volt a Budapest válogatotthoz, mint amennyi közük volt az 1972-es olimpián szereplő focistáinknak az amatőr léthez, holott akkor még ott azt írták elő.
A Budapest néven futó magyar válogatott komoly,
4-1-es verést kapott Mexikó legjobbjaitól,
Jimenez kettő, továbbá Damian és Chavez egy-egy góljára csak Fazekas tudott válaszolni 11-esből.
Nagy ötlet volt ezt a mérkőzést „elrejteni" a világ elől, mert különben egy kiadós vereséggel indult volna az 1976-os év, így meg nem. A mérkőzést sem a tévé, sem a rádió nem közvetítette, de még a Népsport sem küldött rá tudósítót. Egyébként
több külföldi portál is hivatalosnak ismeri el ezt a találkozót, a mexikói szövetség is,
de nálunk nem kapott sorszámot sem, és a pályára lépő játékosok válogatottsági számába sem számolják bele.
Baróti kapitányt viszont nem nagyon érdekelte akkor a meccs besorolása, ugyanis meglehetősen dühösen ezt mondta:
Aki nem tudja követni a taktikai utasításokat, nem eléggé fegyelmezett a pályán, annak meg kell válnia a válogatott kerettől.
Értelemszerűen a túra második meccse sem tartozik a hivatalos találkozók közé, pedig azon győzött a csapat.
San Salvadorban nyert 2-1-re
a házigazdák Európában teljesen ismeretlen válogatottja ellen. Az 1978-as világbajnokságon válogatottunk kapuját védő Gujdár Sándornak az lett volna az első válogatott találkozója, de így várnia kellett a hivatalos bemutatkozással márciusig. Akárcsak Paróczai Sándornak, aki mindkét meccsen játszott. A két fiatalember első meccséről még lesz szó, előtte azonban rögzítsük, hogy
a csapat további három meccset játszott a világ azon felén.
Guadalajarában 1-0-ra verte Nyilasi Tibor góljával Jalisco tartomány csapatát, a kolumbiai Medellinben 6-5-re az ottani bajnokság bronzérmesét, az Atlético Nacionalt, majd Bogotában 3-1-re a Santa Fét. Ez utóbbi három meccsnek valóban nem volt komoly sportértéke, de Medellinben pl. ízelítőt kaptak az európai focisták a dél-amerikai pályákon uralkodó állapotokról, mert amikor az Atlético nem kapott harmadszor is 11-est, annak csapatkapitánya
„földre küldte" a bírót, majd megrugdosta.
Bogotában meg azt tapasztalták meg a „pestiek", hogy milyen érzés 2600 méter magasan focizni.
Ez utóbbi tapasztalat jól jött majd másfél évvel később, de előtte még Baróti értékelte a 23 napos túrát:
Ez a portya megfelelt annak a célnak, hogy az 1978-as világbajnokságra, valamint az utánpótlás Európa-bajnokságra készülő csapat tagjai együtt játszhassanak. A mérkőzéssorozat megmutatta a játékosok erényeit, de a náluk tapasztalható hiányosságokat is.
A küzdőképességgel, az akarattal nem volt baj, az alkalmazkodóképességgel sem, amelyre igen nagy szükség volt a különböző stílust játszó közép-, illetve dél-amerikai együttesek ellen. A szokatlan stílust csak a Mexikó elleni mérkőzésen nem sikerült kivédeni, ezt az eredmény is bizonyította. Az összmérleg nem rossz, megfelel a magyar labdarúgás pillanatnyi helyzetének."
A vb-selejtezők megkezdése előtt még Európában is volt lehetősége csiszolni csapatát Barótinak. Március 27-én rögtön a vb rendezője, Argentína érkezett Budapestre, és a magyar válogatott 2-0-ra győzött ellene. Pedig a vendégek kapitányának, Luis Cesar Menottinak addigra már szinte teljesen összeállt az 1978-ban aranyérmes csapata.
Magyarország-Argentína 2-0 (2-0)
1976. március 27.
Népstadion, 25.000 néző
Magyarország: Gujdár —Paróczai, Bálint, Rab, Kántor —Nyilasi, Ebedli, Pintér (Csongrádi a 78. percben)— Fazekas, Weimper, Magyar.
Argentína: Gatti — Olguin —Tarantini, Gallego, Killer, Carrascosa — Ardiles, Bochini, Kempes — Scotta Hector (Housemann az 58. percben) Luque (Marcello az 55. percben)
Nálunk Gujdár Sándor és Paróczai Sándor immáron hivatalosan is válogatott lett, Nyilasi Tibor és Fazekas László szerezték a gólokat, a vendégek mestere pedig ezt mondta a meccs után:
Nagyszerű játékot láttunk, a két közel azonos játékerejű csapat közül a helyzeteiket jobban kihasználó és pihentebb magyarok megérdemelten nyertek.... A magyarok túl nehéz ellenfélnek bizonyultak, de azért, ha eljutnak Argentínába, biztosan legyőzzük őket.
Bálint, Fazekas és Nyilasi a világ bármelyik csapatában megállná a helyét."
Sajnos tudjuk, hogy arra a bizonyos „visszavágóra" már a vb első fordulójában sor került, és Menotti gárdája valóban nyert.
Ám 1976-ban ezen nyitány után senki nem tudta legyőzni válogatottunkat. Ráadásul nem akármilyen csapatok szerepeltek a legyőzöttek listáján. Svájc Lausanne-ban hajtott fejet Baróti csapata előtt, Ausztria a Práterben és a Népstadionban is, és vesztesen távozott Budapestről Franciaország is. Utóbbiban olyan világklasszisok léptek pályára, mint Gérard Janvion, Marius Trésor, Didier Six és Michel Platini. Sajnos ők is visszavágtak ezért az 1978-as vb-n.
Az öt győzelem mellett még öt döntetlent játszott a válogatott 1976-ban: a Szovjetunióval itthon, míg Jugoszláviával, Svédországgal, az NDK-val és Görögországgal idegenben. Utóbbi volt az első (és az egyetlen 1976-os) vb-selejtező, és a közvélemény óriási kudarcként értékelte azt. Főleg a barátságos találkozók szép sikerei után.
Ám a következő évben kiderült, hogy az októberi, athéni 1-1 mennyire értékes.
Ugyanis a háromfős csoportban ez volt az egyetlen meccs, melyen nem nyert a házigazda, és ezzel a „pluszponttal"
Magyarország csoportelső lett,
és Interkontinentális selejtezőt vívhatott a dél-amerikai Bolíviával. Utóbbi esetben jól jött a bogotai tapasztalatszerzés, mert a La Paz-i meccsen még 1100 méterrel magasabban kellett focizni, és a játékosok már nagyjából tudták, mi vár rájuk. Még ha tenni nem is nagyon tudtak ellene semmit.
A 6-0-s hazai diadal után La Pazban is sikerült nyerni 3-2-re, ám 1977-ben már sokkal korábban, a februári tengerentúli túra során elvesztette veretlenségét a válogatott, és
ekkor mind a három találkozó hivatalosnak minősült.
A mexikói 1-1, a perui 3-2-es és az argentínai 5-1-es vereség is. Így hamar kiderült, hogy a hivatalos mérkőzéseket 1976-ban vereség nélkül teljesítő magyar válogatott azt a teljesítményét a következő évben nem tudja megismételni. Sőt, évtizedeken keresztül egyszer sem!
Egészen 2023-ig kellett várni hasonló bravúrra.
Idén szintén 10 meccsen maradt veretlen nemzeti csapatunk.
Csak suttogva merem mondani, hogy amikor legutóbb ilyen bravúrt hajtott végre, akkor a következő vb-n a legjobb 16 között szerepelt.