Sóvári Kálmán: Tett valamit a hazáért, most csak sínylődik a Dózsa egykori klasszisa

Elfeledett futballnemzedékek címmel írtunk arról, hogy a régi labdarúgónagyságok közül éltek, élnek pályafutásuk befejezése után méltatlan körülmények között. Hogy ebben mennyi részük volt a játékosoknak és mennyi a körülményeknek, talán édes mindegy. Az viszont nem, lehet-e ezen változtatni vagy sem.

Összjáték: a Magyar Nemzet, az Origo és Nemzeti Sport közös projektje Forrás: Origo

A Gyöngyösi útról nyíló utcában a környező lakótelepek ölelésében földszintes házak állnak takaros előkerttel, ám Sóvári Kálmán háza sokkal szerényebb a környező épületeknél. A bejárati ajtó mellett kiselejtezett mosógép, próbálok viccelni az egykori válogatott hátvéddel, hogy miért van „büntetésben", de csak lemondóan legyint, nem kell senkinek, pedig van benne egy-két használható alkatrész. A mintegy 60 négyzetméteres házikó mögötti kertet térdig érő gaz veri fel.

Szólni kellene a kertésznek, de négy-öt ezer forint, csak ha bekapcsolja a fűnyírót

– jegyzi meg a ház ura, aki maszkban fogad. A nagyszobát állott cigarettafüst savanyú illata lengi be, egy doboz a napi adag, régebben kevesebbet szívott, játékosként napokig elég volt egy pakli.

A magyar csapat kapusa Szentmihályi Antal (1) és Sóvári Kálmán hárítják a labdát Melvyn Charles elől a Magyarország-Wales válogatott labdarúgó-mérkőzésen, az Európai Nemzetek Kupájának selejtező találkozóján a Népstadionban Forrás: MTI/Pálfai Gábor

Tisztázom érkezésem okát, beszélgetünk a futballmúltról, meg arról, milyen körülmények között él a 17-szeres válogatott védő. A beázásfoltokkal tarkított falú nagyszobában néhány koloniál stílusú bútor emlékeztet a régi, szebb időkre, a családi fényképekkel teli falrész mellett viszont ütött-kopott kárpitú fotel éktelenkedik. A videokazettákat milliméter vastag por lepi, a látványt egy férfitréfával üti el:

"Én takarítok, úgy is néz ki..."

Kezdjük az emlékezést, Kálmán szabadkozva jegyzi meg, ki-kihagy a memóriája. Ám a gyermekkor még kristálytisztán megvan. „Édesapám Sashalmom a Piac-téren volt kocsmáros, állandóan a téren futballoztunk. Apám birkózó volt, az 1948-as londoni olimpián szabadfogásban váltósúlyban ötödik lett. Ő vitt Újpestre, a korábbi klubjába. Tizenhat évesen bemutatkoztam az NB I-ben, de már nem emlékszem, melyik csapat ellen." Nos, 1957. szeptember 28-án a Vasas ellen lépett pályára, a 2-1-re megnyert mérkőzésen. Balogh István edző idejében gyakran így állt fel a védelem: Rajna, Sóvári, Várhidi, de végül Balogh a Rajna, Várhidi, Győrváry hármas mellett tette le a voksát, ám 1960-ban bajnoki aranyérmes lett az Újpesti Dózsával! Gyorsan ívelt felfelé a karrierje, november 13-án a válogatottban is bemutatkozott a lengyelek ellen a Népstadionban 4-1-re megnyert találkozón. „Első válogatott szereplése alkalmából megállta a helyét", írta többek között az NS, a Labdarúgás decemberi száma így értékelt: „Kitűnő helyezkedése mellett nagyszerű érzékkel alkalmazza a legegyszerűbb, leghasznosabb megoldásokat. Töretlen fejlődét feltételezve, vele megoldható a szélsőhátvéd-probléma bármelyik oldalon." Hogy kik voltak a vetélytársai?

Kint voltam az 1962-es vébén, de valamennyi találkozón a vasasos Sárosi László játszott balhátvédet, aztán klubtársával, Ihász Kálmánnal harcoltam a posztért. A 66-os vébén a portugálok ellen én léptem pályára, piszok jó kis szélső volt az ellenfelem, na, mondja már..."

„Augusto – bököm ki némi gondolkodás után. Ez volt az utolsó, a 17. válogatottsága, ő maga az olaszok elleni 2-1-es győzelmet tartja a legjobb mérkőzésének. „Hamar levetkőzte idegességét, s a 23. percben nagy lövéssel veszélyeztette Albertosi kapuját. (...) A második félidőben, amikor Mazzola labdája kipattant Geleiről, nagyon szép, bátor becsúszó szereléssel szabadította fel kapunkat." Baróti Lajos rakta be a válogatottba, nála került ki a nemzeti csapatból, sőt, az Újpestből is. „Neheztel rá?" „Nem, Lajos bácsi nagyszerű ember volt. Tagja voltam a bulgáriai UEFA-tornán 1959-ben bronzérmes együttesnek, aztán felvitt az A-csapathoz. Később a Dózsában Bánkuti István személyében vetélytársam akadt." Sóvári 1968. szeptember 8-án lépett bajnokin utoljára pályára lila-fehér mezben az MTK ellen a Megyeri úton 2-1-re győztes mérkőzésen – majd átigazolt az Egyetértésbe. Köztudott, az egyesületet vendéglátóipari vállalatok támogatták, a bázisszerv azzal pártolta a sportot, hogy a labdarúgókat vendéglátó egységeknél foglalkoztatta, üzletbérléshez, gebinhez segítette hozzá. „Először a Mátyás pincében voltam üzletvezető-helyettes, sportállás volt, kiöregedőfélben lévő játékosok jutottak az Egyetértésben ilyen lehetőséghez."

Hogy bundázó csapat volt-e az Egyetértés, egyértelmű nemmel válaszol.

Sóvári arra emlékszik még, hogy feleségével, Mészáros Máriával a hetvenes évek elején vezették a Budakeszi úton lévő ifjúsági presszót, „ez régen a legendás Nagy Béla cukrászdája volt". Amikor felidézem neki, hogy a Kádár-rendszer szlengjében volt egy mondás a kelepcébe került emberre, miszerint „beszorult, mint Ságvári a cukrászdába" – ugyanis a szocialista legenda szerint 32 nevet viselő ifjú kommunista, Ságvári Endre 1944-ben itt halt meg a Horthy Miklós csendőreivel folytatott tűzharcban –, valami rémlik neki. A helyiség manapság a Remíz étterem, Szepesi György egykori kedvenc helye, s a népszerű riporter életét kutatva Csillag Péter 2018-ban egy korabeli fotóra is rábukkant, amely Szepesit, Sóvárit és nejét ábrázolja.

Sóvári további életét illetően viszont megakadtam.

Kálmán nem emlékszik vagy nem akar emlékezni többi gebines üzletére, de annyit elmond, hogy cirka 80 ezer forint a nyugdíja.

Cáfolja, hogy nehéz helyzetére való tekintettel segélyt kért volna az MLSZ-től. Arra a kérdésre, hogy a vendéglátósok népbetegsége, a piálás netán beszippantotta, iszik-e, szolid „mérsékelten" a válasz. Régebben az újpestiekkel, amikor még legjobb barátja, Göröcs János élt, eljártak Beák Bamba fiának lipótvárosi borozójába. „Ma is megiszom néhány kisfröccsöt otthon, de már igazi lelki társam, Titi nélkül." Kérdezem, a szomszédok tudják-e, hogy egy válogatott futballistát tisztelhetnek benne, azt mondja, igen. Hogy segítenek, arra nem ad egyértelmű választ: „Magam járok bevásárolni." Hogy kijön-e a nyugdíjából, arra ingatja a fejét. „addig volt jó, amíg apám élt, támogatott a család." Nos, a birkózó Kálmán lassan 24 éve eltávozott közülünk... Megdöbbenek, amikor azt mondja, jelenleg Ausztráliában élő fia, Kálmán nem tartja vele a kapcsolatot,

a feleségemtől már rég elváltam, egy szál magam vagyok."

Elmenet a középkorú „szembeszomszéd" a kertkapuját javítgatja, rákérdezek, ismeri-e Kálmánt, igen a válasz, a hátrébb, a ház falánál ülő idősebb hölgy bőbeszédűbb: „Nemrég gázszivárgás volt a házában, a Gázművek lekapcsolta a gázt, nincs se fűtés, se meleg víz." (Másnap felhívtam Kálmánt, aki megerősítette az információt.) Hári Istvánné, Valiczkó Anna egykor a Dózsában atletizált, ismerte Sóvári nevét, de személyesen csak azt követően, hogy a futballista az utcába költözött. Amikor kikapcsolták a gázt, felhívta Tóth Andrást, hogy egykori játékostársaként segítsen. Ami a jelent illeti, ezt mondja az asszony:

„Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik."

1963. október 4: csapatkép a magyar labdarúgó "A" válogatott 16-os keretéről. Elöl: Albert Flórián, Machos Ferenc, Mészöly Kálmán, Sándor Károly, Göröcs János, Tichy Lajos és dr. Fenyvesi Máté. Álló sor: Ilku István, Palotai Károly, Sárosi László, Sóvári Kálmán, Marosi László, Nagy István, Rákosi Gyula, Nógrádi Ferenc és Szentmihályi Antal Forrás: MTI/Petrovits László

Tóth András tartja a kapcsolatot Sóvárival, elmondta, hogy az egykori védő az MLSZ-hez fordult segélyért, a kérvényt az UTE támogatta. Hozzátette, szerették volna elérni, hogy az önkormányzat részéről egy szociális gondozó figyeljen Kálmánra, de ő ezt visszautasította. Tavaly is kapacitálták, hogy a menjen a dózsásokkal a Puskás Arénába, a válogatottak rendszeres karácsonyi összejövetelére, amelyen Orbán Viktor köszöntőt mondott. Juhász Péter még egy rend ruhát is hozott, de Sóvári nem ment el. Jakab János, a karácsonyi összejövetelek lelke-motorja személyesen vitte az angyalföldi házba az ajándékokat.

Összeszorult a szívem, amikor megláttam, milyen körülmények között él. Tenni kellene valamit, mert áldott jó ember, én még játszottam vele az Erdértben, ahol szeretettel istápolta a fiatalokat."

Azon gondolkodom, mi lehetett az a pont, ahonnan Sóvári Kálmán lecsúszása datálható? Némi kutakodás után ráakadok egy neve elhallgatását kérő egykori játékostársra, aki talán rávilágít a lényegre: még évtizedekkel ezelőtt eladta a házát, amelyben élete végéig haszonélvezeti joggal bír. Ám a bankszámlán lévő pénz állítólag az egykori feleséghez vándorolt... Sóvári részben cáfolt, a haszonélvezeti jogot elismerte. A kezemből majd kiesik a mobil, értetlenkedő tekintettel nézek magam elé. Anna asszony szavai jutnak eszembe:

„Tett valamit a hazáért, és itt sínylődik."

Név: Sóvári Kálmán
Született: 1940. december 21., Budapest
Csapatai: Bp. Dózsa, Ú. Dózsa (1957–1968), Egyetértés (1969–1973)
Válogatottság/gól: 17/0
Eredményei, elismerései: 2x vb-résztvevő (1962, 1966) magyar bajnok (1960), bajnoki második (1961, 1962, 1967, 1968), KEK-elődöntős (1961–1962), VVK-negyeddöntős (1963–1964, 1965–1966), az Ú. Dózsa örökös bajnoka (1985)

Thury Gábor