Vágólapra másolva!
A magyar válogatott szeptemberben két fontos világbajnoki selejtezőt játszik hazai pályán: a Svédország és a Portugália elleni mérkőzéseket is a Puskás Ferenc-stadionban rendezik. Az egykori Népstadion magától értetődő helyszín - ám Európában nem számít általánosnak a nemzeti stadion.

A magyar válogatott a Népstadion 1953-as átadása előtt a mérkőzésit általában a Ferencváros, vagy az Újpest stadionjában, vagyis az Üllői úton, esetleg a Megyeri úton játszotta, de azok után, hogy felépült a 2001 óta Puskás Ferenc nevét viselő létesítmény, az aréna tulajdonképpen nemzeti stadionként funkcionált. Ez a fogalom nem ismeretlen a külföldi labdarúgásban sem, több országban is van hasonló intézmény, ám egyáltalán nem ez az általános.

Az persze mindenképpen figyelemre méltó, hogy a sportág szülőhazájának számító Angliában a válogatott szinte mindig ugyanabban a stadionban játssza hazai mérkőzéseit. A Wembley, amit eredetileg British Empire Exhibition Stadiumnak neveztek, 1923-ban készült el (a Brit Birodalmi Kiállításra építették) - és azonnal az ország első számú labdarúgó stadionja lett. Már ott rendezték az 1923-as FA-kupa-döntőt, amelyre a hivatalos befogadóképességnél (124 ezer) sokkal többen látogattak ki - nem hivatalos adatok szerint több, mint 200 ezren zsúfolódtak össze a stadionban. A Wembley innentől kezdve az angol futball otthonának számított: a válogatott mérkőzései mellett itt került sor a kupadöntőkre, illetve a rájátszás fináléira is. Az angolok 2000 és 2007 között, az új Wembley építése idején turnézni kényszerültek, de azóta az aréna visszanyerte régi státuszát.

A Wembley egyetlen klubnak sem volt az otthona (bár az Arsenal két idényen keresztül ott játszotta hazai BL-meccseit), ezért is válhatott nemzeti stadionná - ebből a szempontból a Népstadion is ezt a hagyományt követte, bár nálunk több példa is akadt arra, hogy ha ideiglenesen is, de valamelyik egyesület hazai pályaként használja az arénát. Európában csak kevés országot találunk, ahol hasonló a helyzet: Skóciában a Hampden Park, Ausztriában a bécsi Ernst Happel (a korábbi Práter), Bulgáriában a Vaszil Levszki stadion, Franciaországban pedig az 1998-as vb-re épített Stade de France számít központi stadionnak. Előfordul ugyan, hogy valamelyik klubcsapat egy-egy fontosabb nemzetközi kupameccs érdekében igénybe veszi a létesítményeket, de alapvetően nemzeti stadionként funkcionálnak.

A Wembley és a Hampden Park kivételével már mindegyik eleve azzal a céllal készült, hogy nemzeti csapatnak állandó otthont biztosítson, és csak a Stade de France-ról mondható el, hogy nem egyfajta állami reprezentáció, önigazolás volt építésének célja. A Práter esetében az önálló osztrák állam nagyságának hirdetése volt az indíték, Magyarországon és Bulgáriában pedig a kommunista államhatalom igyekezett egy nemzeti stadion építésével igazolni saját nagyságát. Utóbbi megvolt a többi, vasfüggönytől keletre található államban is: Szovjetunióban a Luzsnyiki, Albániában a Qemal Stafa, Romániában a Lia Manoliu (ezt egyébként az 1953-as VIT-re építették). Ezek azonban jelenleg nem funkcionálnak nemzeti stadionként: az orosz válogatott nem kizárólag a Luzsnyikiben játszik, a Qemal Stafa több egyesületnek is az otthona, a Lia Manoliut pedig jelenleg éppen átépítik - 2010-től kezdve azonban ismét ott szerepel majd a román válogatott.

Ahol azonban eleve nem építettek ilyen stadiont, ott a klubok arénái közül egyik sem vette át ezt a szerepet - amelyik európai országban egy válogatottnak állandó otthona van, az jellemzően a megfelelő létesítmény hiányának köszönhető. Máltán a Ta'Qali, Észtországban az A. Le Coq Arena, Azerbajdzsánban a Tofik Bahramov-stadion, Kazahsztánban a Central stadion az egyetlen, ahol megfelelő körülmények között lehet FIFA vagy UEFA által szervezett, hivatalos tétmeccseket rendezni. Arra is van példa, hogy egy klubcsapat arénája legyen állandó otthona egy nemzeti csapatnak: a horvátok rendre a Maksimirban, a Dinamo Zagreb stadionjában rendezik mérkőzéseiket.

Ahol azonban jobb a létesítményhelyzet, ott a labdarúgó-szövetségek válogathatnak - és ezt rendszerint meg is teszik. A helyszínek állandó cseréjében alighanem döntő az is, hogy a klubok kívánságainak eleget tegyenek, hiszen egy egyesület vezetése nem feltétlenül örül annak, ha stadionjában válogatott meccsre kerül sor - ugyanakkor az is kellemetlen, ha a nemzeti csapat mindig máshol játszik. Így aztán a hollandok hol Rotterdamban, hol Amszterdamban lépnek pályára, a portugál válogatott Portóban, Lisszabonban vagy éppen Guimaraesben fogadja ellenfeleit, Törökországban pedig a nagy isztambuli klubok mindegyike volt már a nemzeti együttes alkalmi otthona. A legfejlettebb futballkultúrával rendelkező országoknál pedig kis túlzással minden vb- vagy Eb-selejtezőt máshol rendeznek.

Olasz-, Német- vagy éppen Spanyolországban a stadionok zöme megfelel az UEFA vagy a FIFA előírásainak. Így aztán a vb-selejtezők során Marcello Lippiék megfordultak már Udinében, Leccében és Bariban is, a Bulgária elleni meccsre pedig Torinóban kerül majd sor; a Nationalelf játszott Dortmundban, Mönchengladbachban és Lipcsében, legközelebb pedig Hannoverben lép pályára; az Európa-bajnok spanyol válogatott pedig a murciai, az albacetei és a madridi közönség után legközelebb az a coruna-i drukkereket örvendeztetheti meg.

www.global-soccer.eu