Vágólapra másolva!
Éremesélyekkel vágtak volna neki férfi kardozóink a tokiói olimpiának: normál körülmények között ma lenne esedékes az egyéni verseny, amelyen Szilágyi Áron és Szatmári András is odaérhetett volna a legjobbak közé.

Az egyik ült, éspedig hosszú órákon keresztül, és nem szólt egy szót sem, a másik közben asszóról asszóra menetelt előre – az egyik pályafutása legmélyebb pontjára jutott éppen, a másik pedig haladt a csúcs felé (végül nem ért oda: ezüstérmes lett).

Aztán két nap múlva az egyik és a másik, no meg persze két társuk összekapaszkodott, és a 2019-es budapesti világbajnokság egyik legemlékezetesebb csatáját vívták meg az előző években a mezőnyből tulajdonképpen toronymagasan kiemelkedő dél-koreai csapattal. A vége 45:44 – oda.
Így az egyik egy, a másik két ezüsttel zárta a hazai rendezésű vb-t.

Jöhetett a pihenő.

Az egyiknek hónapokon keresztül, hiszen feledni akarta a budapesti versenyt, azt, hogy nagy esélyesként már a 32 között elszállt az egyéni küzdelmek során. A másik viszont hamar visszatért a terembe, hogy aztán november végén a műtőasztalra feküdjön.

Hogy az egyik, vagyis Szilágyi Áron és a másik, mégpedig Szatmári András a jelenlegi férfi kardvívás két meghatározó klasszisa, ahhoz kétség sem fér, csakhogy van még rajtuk kívül legalább tíz ugyanilyen zseni, így aztán ebben a szakágban tulajdonképpen lehetetlen jósolni, és nem csak azért, mert a vívóknál a sikerhez kell ugye az a bizonyos „ihletett nap" is.

Itt már sokszor tényleg nüanszokon múlik a siker, ráadásul a mezőny legtöbb tagja évek óta nyüstöli egymást – juniorkoruk óta együtt járnak versenyről versenyre, vagyis mindenki jól ismeri a másikat.
Persze, azért az igazi tudás, a tehetség hosszú távon csak-csak kidomborodik, ezért is mondhatja magát Szilágyi Áron kétszeres ötkarikás győztesnek, Szatmári András meg világbajnoknak (és vb-ezüstérmesnek).

De sikerek sokaságát tudja felmutatni a dél-koreai O Szang Uk, a német Max Hartung, az olasz Luca Curatoli – és akkor még nem beszéltünk az amerikai Elli Dershwitzről, a francia Bolady Apithyről, az orosz Venjamin Resetnyikovról, vagy éppen a páston sokszor nemcsak a vívótudását, hanem színészi képességeit is rendszeresen bemutató grúz Szandro Bazadzéról. És a sor még tovább is folytatható, vagyis nem túlzás azt kijelenteni, hogy ha a világranglista első 16 helyezettje közül győz valaki az olimpián, az nem számít meglepetésnek, mi több, az sem feltétlenül, ha a rangsorban lejjebb álló, merthogy ott is találunk egészen kiváló vívókat.

„A felvetés igaz, ennek ellenére a ranglista elején vannak olyan vetélytársaim, akik ellen például szívesen vívnék Tokióban – mondta ennek kapcsán Szatmári András. –

Mondom ezt úgy, hogy még sohasem voltam olimpián... Nyolc évvel ezelőtt túl fiatal voltam, négy éve elrontottam a kvalifikációt, ráadásul a rotációnak »köszönhetően« a férfi kardcsapat versenye nem is szerepelt a programban. Huszonnyolc évesen lehetek ott először olimpián – nem mondhatja senki sem, hogy nem küzdök meg a részvételért! Ha csak egy olimpia fér bele a pályafutásomba, de onnan két éremmel távozom, és az egyik arany, nem leszek elégedetlen, mi több, most aláírnám ezt a forgatókönyvet."

Szatmári álma, célja egyáltalán nem tűnik merésznek. Hogy egyéniben odaérhet két klasszisunk is a dobogóra, nem vitás (Milyen szép is lenne, ha a két magyar egymás ellen vívná az olimpiai döntőt...!), de (v)érmes reményei lehetnek a Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András, Szilágyi Áron összetételű csapatnak is, amelyik az elmúlt négy évben egyetlen világversenyről sem távozott medália nélkül. Bármelyik válogatottat képes megverni ez a kvartett, és a budapesti egy tusos vereség ellenére ez már a dél-koreaiakra is igaz, hiszen a magyar az egyetlen olyan együttes, amely egyáltalán felveszi a kesztyűt az ázsiaiakkal szemben – azt meg ne feledjük, hogy a gárdát Decsi András személyében egy olyan mester vezényli, aki esztendőkön keresztül dolgozott Szingapúrban, Kínában és Hongkongban, ott pedig kiválóan megismerte az ázsiai vívást, s a tapasztalatait képes volt átadni a válogatott tagjainak.