Többször bebizonyosodott, hogy Zidane nem futballforradalmár, viszont annál jobban használja azt a keretet, amelyet megörökölt. A világ két talán legjobb szélsőhátvédjét kvázi szélső támadókká képezte át, Casemiro rombolásával kiegészítette a Xavi-Busquets-Iniesta tengelyt követő leglabdabiztosabb középpályát,
Cristiano Ronaldóval pedig végképp megérttette, hogy a góllövésen kívül ne fájjon a feje semmin. Itt jegyzendő meg, hogy a portugál a maga tizenöt góljával a csapat BL-góljainak az 58%-át vállalta magára.
Ugyan kevésbé látunk újszerűt Zidane irányítása alatt, mint fent említett példáknál, de lehetséges, hogy fel kell tenni a kérdést az évszázados történelmet látva: nem lehet, hogy ott tartunk, mint a popzenében? Azaz nem érkezhettünk el ahhoz a ponthoz, ahol már nem lehet olyan forradalmit kitalálni, amelyhez hasonlót ne láttunk volna máshol? Ha pedig ezt a szintet elérjük, nem marad más mérőeszköz, mint a trófeák. Abban pedig Zidane elég jól áll időarányosan.
A Real (az egy évvel korábbihoz hasonlóan) ezúttal sem tudta megnyerni a BL-csoportját, sőt a Wembleyben olyan leckét kaptak a Tottenhamtől, hogy azt sem tudták, merre van a hazaút. Mindezek ellenére a tavaszi szakaszban sokkal jobban szerepeltek: a csoportkört letaroló PSG-t kettős győzelemmel ejtették ki, és Torinóban is három góllal verték a Juventust.