Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A szombat esti német-olasz negyeddöntő az olasz futballkultúra újabb nagy próbatétele lesz.
Hol érhető tetten Antonio Conte válogatottján a Calcio legalább 60 éves tradíciója?
A 20. század első felében az olasz foci nem is hasonlított a ma ismert formájára. Épp ellenkezőleg: elegyítette a latinos futball technikáját (ha a virtuozitását nem is) az angol futball atletikusságával, és mindezt szent áhítattal tette.
Ennek megfelelően az olaszok 1934-ben és 1938-ban is világbajnoki címet nyertek, az elsőt Csehszlovákia ellen, a másodikat pedig ellenünk. A szereposztás nem véletlen: Európa futballját akkor az olasz és a Duna menti kultúra csatája határozta meg.
Az olaszok szövetségi kapitánya mindkét alkalommal Vittorio Pozzo volt. Játékosnak nem volt kimondottan tehetséges, így inkább a tanulmányai felé fordult, Zürichben nemzetközi kereskedelmet tanult, beszélt franciául, németül és angolul. Később utóbbit kamatoztatta: előbb Londonba, majd Manchesterbe költözött, ahol szerelmes lett az angol futballba. A fegyelmet és az alázatot játékosaitól is megkövetelte, kemény kézzel vezette a válogatottat.
"Ha egynél több embernek van beleszólása a dolgokba, az kompromisszumokhoz vezet. Márpedig a világtörténelem egyik nagy csapata sem kompromisszumokra épült” – mondogatta Pozzo.
Sosem tagadta meg a vonzódását az angol futballhoz. Gyakran emlegette a fair play aranykorát, miközben kárhoztatta a bajnoki győzelmek után járó bónuszok kifizetését, amelyek – Európában elsőként – egyre inkább elterjedtek Olaszországban.
Győzni bármi áron, már csak ez számít
– zsörtölődött. – Az eredménykényszer elkeseredett küzdelemmé változtatja a futballt, csatatérré a bajnoki tabellát" . Akkor már tisztán látszott, hogy a győzelmi prémiumok bevezetése milyen hatással járt az olasz fociban.
Pozzo 1949-ig vezette az olasz válogatottat, két világbajnoki, és egy olimpiai arannyal vonult vissza. Az öröksége azonban a futball történetének egyik legszörnyűbb katasztrófájában megsemmisült.
A Grande Torino az 1940-es évek egyeduralkodó olasz csapata volt, rekordjait csak Antonio Conte és Massimiliano Allegri Juventusa tudta heyenként megdönteni. A Torino annyira erős volt, hogy nem ritkán egy az egyben megegyezett az olasz válogatottal, csak kapusposzton voltak váltások a látszat kedvéért.
Ez a csapat 1949-ben Lisszabonban játszott a Benfica csapatkapitánya, Francisco Ferreira búcsúmeccsén. Hazafelé a rossz időjárás miatt a torinói körüli hegyek tetején álló supergai dómba ütközött a repülő, és a fedélzeten utazó 31 játékos, újságíró és stábtag életét vesztette – köztük a csapat magyar edzője, Egri Erbstein Ernő. Csak a vakszerencsén múlt, hogy nem volt ott a gépen Kubala László, aki tiszteletbeli csapattagként lépett volna pályára a Torinóban, de kisfia betegsége miatt nem utazott a csapattal.
A szerencsétlenségben nemcsak az ország legjobb játékosai, de az addig ismert olasz futballkultúra is megsemmisült.
A tragédia súlya akkor volt, mintha ma egyik napról a másikra újjá kellene építeni a Barcelonát. A feladat lehetetlen, így érthető, hogy a kétszeres világbajnok olasz futball semmilyen értékelhető eredményt nem tudott felmutatni 1950 és 1968 között, sőt általában ki sem jutott a nagy tornákra.
Mi az a catenaccio?
A catenaccio az Olaszországban meghonosodott defenzív mentalitást jelenti, amely nem annyira a rúgott gólok számával próbálja felülmúlni az ellenfelet, hanem a kapott gólok elkerülésével, még pontosabban, az ellenfél gólszerzési lehetőségeinek a minimálisra csökkentésével. A filozófia egyik legnagyobb képviselője Helenio Herrera, aki a 60-as években három olasz bajnoki címet és két BEK-serleget szerzett az Interrel.A változást a gyengék fegyvere hozta el. Befellegzett a futball azon romantikus koncepciójának, amely szerint elég egy góllal többet szerezni, mint az ellenfél, helyét pedig a cinikus ellenpólus vette át, miszerint: elég eggyel kevesebbet kapni.
Eljött tehát a catenaccio ideje.
A kérlelhetetlen védekezésre építő stílust nem a kor argentin sztáredzője, Helenio Herrera találta ki, de ő fejlesztette tökélyre az olasz foci második Grande csapatával, az Interrel.
Az 1960-as években szakadt ketté Európa focija: nyugat és észak a négy védőben és a lecstaktikában hitt, dél és kelet – az olasz és a szovjet minta alapján – a három védőben és a söprögetőben.
A söprögető, vagyis a liberó, szabad védőt jelent, egy olyan játékost, aki nem fog embert, csak biztosít a társak mögött. Ő adta a biztos védekezés alapját, a megszerzett labdák után pedig villámgyors kontrákat vezetett a csapat. A kontrák elindításában egy zseninek, az 1960-ban Aranylabdát kapott Luis Suáreznek volt kiemelkedő szerepe. Ha nem hosszú labdával indultak, akkor a csapat a támadásait elsősorban a vonalak mellett vezette, ám ehhez nem szélsőket használt, hanem egy felfutó balhátvédet, Giacinto Facchettit, és egy visszalépő támadót, Jair de Costát, aki nem a pengésségéről, hanem a gyorsaságáról és a munkabírásáról volt híres.
A befejezésekhez egy a klasszikusnak mondható felállást, a nagy ember-kis ember duót használta Herrera: a fizikálisan erős Milani mellett a pengeéles Mazzola játszott. A csapat éveken keresztül szinte megállíthatatlan volt: 1964-ben és 1965-ben megnyerte a BEK-et, és 1967-ben is döntőzött.
De miért fontos mindez most, a németek elleni negyeddöntő előtt?
Az olasz futball tradíciói látványosan koncentrálódnak Antonio Contéban.
Pozzóhoz hasonlóan az angol futball csábításának ő sem tudott ellenállni, az Eb után a Chelsea menedzsereként folytatja, de már a Juventus élén is folyton az angol modellről és a szabad döntéshozatalról beszélt. A temperemantuma, a munkához való hozzáállása és taktikai géniusza megkérdőjelezhetetlen.
"Egy vadállat lakik benne. Előfordult, hogy a meccs szünetében hiába vezettünk, bejött Conte, és elkezdett vizesflaskákat vagdosni a falhoz dühében, mert valaki nem jól csinált valamit, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, nagyobb különbséggel kellene vezetnünk. Sok edzővel dolgoztam, de Conte egy zseni" – mondta róla Andrea Pirlo, miután három bajnoki címet szerzett vele a Juventusnál.
A háromvédős rendszer, a pálya közepének uralása, a kőkemény labdaszerzési ösztön, a szélsők mellőzése és a toronyszerű középcsatár alkalmazása ma is megjelenik az olasz válogatottban.
A védelmet a Juventus hármasa, Barzagli, Bonucci és Chiellini alkotja, az ötfős középpálya csupa sokoldalú, nagy munkabírású és fegyelmezett játékosból áll, akiket De Rossi irányít (igaz, ő sérüléssel bajlódik, Thiago Motta pedig eltiltott lesz Németország ellen), a széleken pedig két szárnyvédő rohangál fel-alá.
Elöl az Eb-n kétgólos, 194 centiméter magas, Angliában futballozó Graziano Pellé az első számú center (cseréje lehet a 186 centis, robosztus Simone Zaza, vagy a szintén remek felépítésú Ciro Immobile), feladata a letámadás megkezdése, a hosszú labdák megtartása és persze a támadások befejezése.
Mellette egy árnyékék (olaszul seconda punta) kap helyet: a keret többi csatártagja, Éder, Insigne és El Shaarawy sokkal játékosabb és mozgékonyabb támadó, így kerül egyensúlyba ez a csapatrész.
Conte válogatottjának játékáról a spanyolok elleni győzelem után írtunk elemzést, melyet itt olvashat.
Az Olaszország–Németország negyeddöntő 21 órakor kezdődik.
