Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Következő mérkőzések 
A rend kedvéért tisztázzuk legelőször, hogy mit is értünk a „hibrid hadviselés" szóösszetétel alatt: korábban hagyományosan az országok vagy békében éltek egymással, vagy háborúban álltak. Békeidőben a súrlódásokat és feszültségeket diplomáciai úton igyekeztek rendezni, háborúban pedig a hadsereg tett pontot a vitás ügyek végére. A XXI. században azonban egy háború olyan áldozattal járhat egy-egy ország számára, hogy még egy esetleges győzelem esetén is túlságosan magas a veszteség.
A hibrid hadviselés azt jelenti, hogy két (vagy több) ország között a konfliktus szintje jelentősen meghaladja a békésnek tekinthető nézeteltérések miatt kialakuló feszültségeket, azonban a nyílt háborúval járó pusztítást a felek nem vállalják föl.
A cél az, hogy az adott ország az ellenségnek jelentős kárt okozzon anélkül, hogy okot szolgáltatna a klasszikus katonai válaszcsapásra. A hibrid hadviselés eszköze lehet például a belső politikai folyamatokba történő beavatkozás, például a választások befolyásolása útján, az adott ország számítógépes rendszereinek meghekkelése (bár fontos tudnunk, a nagyhatalmak egyértelművé tették, hogy a létfontosságú infrastruktúra elleni kibertámadásokra hagyományos katonai válaszcsapást adnak), vagy a nemzeti valuta, esetleg a pénzügyi szektor ellen indított támadás.
Egy migránsokból álló erőszakos csoport megszervezése és az ellenséges ország határához irányítása szintén a hibrid hadviselés egyik formája, hiszen fegyveres invázióról nem lehet beszélni, de a támadás mégis jelentős kárt okozhat annak az államnak, mely mindezt elszenvedi. A lengyel-belorusz határon kialakult válság pontosan erről szól, mégis jelentős fejtörést jelent az uniós politikusoknak, ugyanis egyik legfontosabb szövetségesük pontosan ugyanazt teszi már évek óta, mint amit Lukasenka az uniós szankciók megtorlására kifundált.
Soros György hálózata meglehetősen régóta szervezi az Európa felé irányuló tömeges illegális migrációt, pontosan olyan hibrid támadás alatt tartva az EU déli határain elhelyezkedő országokat, így Magyarországot is, mint teszi azt Lengyelország és Litvánia esetében a belorusz diktátor. Sőt, minden bizonnyal elmondható, hogy Lukasenka behatóan tanulmányozhatta Soros módszereit, és azok „sikerét" látva dönthetett éppen a migránskártya kijátszása mellett.
Innen nézve talán már az is érthető, miért ennyire felemásak az EU-s reakciók.
Az uniós intézmények ugyanis folyamatosan a „menedékkérők" jogait hangsúlyozzák, még akkor is, ha mélyen elítélik a belorusz vezető hibrid támadását. Lengyelország pedig semmilyen gyakorlati segítséget sem kap a válság elhárításában, még a Minszk ellen beharangozott szankciók is erőtlennek tűnnek. A tagállami vezetők már sokkal élesebben fogalmaztak, mint brüsszeli kollégáik, de kézzel fogható támogatásnak szintén kevés jele mutatkozik, és ami érkezik is, azt Varsó hagyományos szövetségesei nyújtják.
Különösen fontosnak tekinthető Angela Merkel szerepe az ügyben. A távozó német kancellár ugyanis lengyel szövetségesei bevonása nélkül tárgyalt telefonon először Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, majd Alekszandr Lukasenkával.
A Varsó megkerülésével folytatott német-orosz, illetve német-fehérorosz tárgyalások minden bizonnyal kellemetlen emlékeket ébresztenek a lengyelekben, akiknek évszázadokra visszanyúló negatív tapasztalataik vannak ezen a téren. Nem csupán a Molotov-Ribbentrop-paktum kísért a múltban, de Lengyelország XVIII. századi felosztása is. Merkelt azonban nyilvánvalóan sürgeti az idő: egyrészt Németországnak hamarosan új kormányfője lesz, másrészt az európai status quo bevándorláspárti képviselői nagy nyomás alatt tartják Berlint, hogy oldja meg a számukra igen kedvezőtlen válságot, még mielőtt az európai közvélemény menthetetlenül a migráció szervezői ellen fordulna.
Azt sajnálatos módon le kell szögezni, hogy ami a geopolitikai játszmát illeti, a Merkel-Lukasenka telefonbeszélgetés önmagában felér egy belorusz győzelemmel. Mint azt sokan megjegyezték már, a fehérorosz elnök célja az volt, hogy megtorolja a tavalyi elnökválasztásokat követő európai beavatkozást országa belügyeibe. Az EU ugyanis nem volt hajlandó elismerni Lukasenka „győzelmét" az igencsak megkérdőjelezhető tisztaságú választás után, határozottan kiállt az ellenzék mellett, és több EU-s ország Szvetlana Tyihanovszkaját ismerte el a választások nyertesének hivatalos szinten is.
A jelenlegi válság kezdetén Varsó éppen a belorusz ellenzék vezetőjéhez fordult, hogy Tyihanovszkaja tegyen valamit a helyzet rendezésének érdekében.
Ezek után az, hogy a távozó német kancellár tárgyalni kényszerült Lukasenkával, azzal a beismeréssel ér fel, hogy az EU vezető tagállama őt tekinti Fehéroroszország valós urának, ami már önmagában egy részsiker a fehérorosz elnök szempontjából.
Talán ma már kijelenthető, hogy a válság biztosan nem fog nyílt katonai összecsapásokig fajulni. Az is látszik, hogy Minszk sikeresen demonstrálta, hogy komoly fejfájást tud okozni az Európai Uniónak. Ebből pedig az következik, hogy az uniós országok, illetve intézmények a jövőben háromszor is meggondolják, mielőtt beavatkoznának a fehérorosz belügyekbe, de azt is jelenti, hogy Lukasenka minden nyugatra vezető hidat felégetett maga után, és ez által országa menthetetlenül a Kreml irányítása alá kerülhet. (Érdemes megjegyezni, hogy a közelmúltig Putyin befolyása nem érte el azt a szintet, melyről a nyugati sajtó cikkezett, és belorusz kollégája jelentős mozgástérrel bírt. Ennek azonban immár vége.)
Bár sokkal nehezebb lesz ez után a migrációt szervező és irányító NGO-k tevékenységét "jóemberkedésnek" beállítani a közvélemény szemében, nem lehet arra számítani, hogy a valóságtól elrugaszkodott brüsszeli és strasbourgi intézmények meghallják a józan ész szavát.
Végezetül: az európai határvédelem kiszervezésének politikája tarthatatlanná vált, hiszen világos, hogy az ilyen háttéralkuban részt vevő külső államok olyan zsarolási potenciálra tesznek szert, mely által az EU teljes egészében kiszolgáltatottá válik nekik. Fehéroroszország immár a harmadik olyan állam, mely ezzel az ütőkártyával visszaélt Törökország és Marokkó után. Várható tehát, hogy a közeljövőben a hivatalos brüsszeli politika a Frontex - az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség – megerősítésének irányában fog elmozdulni, míg az EU-s határokat védő tagállamok saját határvédelmüket fogják fejleszteni. Megkésve bár, de elindulunk az „Európa-erőd" koncepciójának megvalósítása irányába.
Koskovics Zoltán, az Alapjogokért Központ elemzőjének írása
