Amikor Donald Trump tavaly novemberben bejelentette, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért, még
senki nem vette komolyan.
Elemzők egyenesen kizárták, hogy a dúsgazdag, de politikailag tapasztalatlan milliárdos, aki nyilatkozataival szinte minden amerikai társadalmi csoportot megsértett már, eséllyel induljon a pozícióért. Azóta kevesebb mint egy év telt el, és szerdán biztossá vált: republikánus színekben Trump indul a Fehér Házért.
Miközben Trump támogatói ünnepelnek, az Egyesült Államok másik fele azt próbálja kideríteni, hogyan történhetett meg mindez. Mára már senkinek sem meglepetés, hogy a jelölt a végletekig megosztja az országot: Trump, akit egy televíziós valóságshow tette híressé, beszélt már arról, hogy minden mexikói bevándorló potenciális nemi erőszakoló, kitiltaná a muszlimokat az Egyesült Államok területéről, rendezvényein rendszeresek az erőszakos incidensek, sosem volt katona, sőt még a hadsereget sem túlzottan tiszteli.
Mindemellett Dwight D. Eisenhower óta ő lesz az első, akit
egy párt úgy választ meg elnökjelöltnek, hogy korábban egyáltalán nem viselt választott tisztséget,
sőt – ahogy arra a The New York Times is emlékeztetett – 2012 áprilisáig még regisztrált republikánus sem volt. A milliárdos üzletember élete különböző szakaszaiban a republikánusokétól élesen eltérő álláspontot képviselt egy sor fontos kérdésben; így az abortusz, a kereskedelem vagy éppenséggel a fegyvertartás és -viselés engedélyezésének, ellenőrzésének ügyében.
A kérdés, amit most sokan feltesznek, egyszerű: mégis hogyan csinálta? Trump esetében azonban sokan azt felejtik el, hogy éppen azokat szólította meg, akiket az amerikai politikai rendszer régóta elfelejtett:
a munkásosztályt.
Azokat, akik hosszú évek óta szenvednek az növekvő munkanélküliségtől, az alacsony fizetésektől, miközben elszalad mellettük a globalizáció. Akik nem szeretik a bevándorlókat, a szabadkereskedelmet, akik úgy érzik, velük senki nem törődik, egy emberként álltak be Trump mögé.
Trump is jól tudta, hogy a félelmekre kell játszania. Sok amerikait például egyre jobban aggaszt, hogy néhány államban már többen beszélnek spanyolul, mint angolul. Amikor Trump arról beszélt, hogy a mexikóiak nemi erőszakolókat küldenek át a határon, hozzájuk szólt. Amikor pedig a muszlimok kitiltását szorgalmazta, a szeptember 11-i terrortámadás miatt kialakult iszlámellenességre gyúrt. Azoknak, akik félnek, a nacionalista, bevándorló- és globalizáció-ellenes jelölt valóságos ajándék.
Trump támogatóinak többsége emellett nem azért szavaz majd az ingatlanmágnásra, mert úgy gondolja, hogy ő a lehető legjobb jelölt, hanem azért, mert semmilyen más alternatívát nem lát. Különösen igaz ez a munkásosztálybeli, fehér férfiakra, akik egész egyszerűen
így kívánják kifejezni elégedetlenségüket a rendszerrel szemben.
Kiábrándultak, csalódottak, és olyan elnököt akarnak, aki végre „csak Amerikával” és az amerikaiak problémáival foglalkozik. Trump pedig a szemükben pont ez a jelölt.
Mindettől függetlenül egyelőre kérdéses, elég lesz-e az ő támogatásuk Trumpnak ahhoz, hogy november 8-án a végső győzelmet is begyűjtse, és ő legyen az Egyesült Államok következő elnöke. Trump ellen ugyanis még a saját pártján belül is alakul az ellenállás. Vannak olyanok, akik támogatják, de sokan már most kategorikusan kijelentették:
inkább Hillary Clintonra szavaznak majd a választásokon, mint hogy Trump költözzön a Fehér Házba.
Sőt, olyanok is akadnak, akik azt javasolják, inkább keressenek a semmiből egy harmadik jelöltet, és támogassák őt a milliárdossal szemben.
Elemzők szerint a novemberi választásokon pont ezért nemcsak a Fehér Ház, hanem a Republikánus Párt sora is el fog dőlni. Ha a párt tagjai addig nem sorakoznak fel Trump mögött, könnyen lehet, hogy a milliárdos elnökségével – vagy már az odavezető úton – teljesen szétesik a párt. Ha ezt el akarják kerülni, akkor sok tagnak azzal kell szembenéznie, hogy egy számára teljesen elfogadhatatlan jelöltet támogat.
„Azt hiszem, mindenkinek magának kell eldöntenie, Trumpot választja-e, vagy a saját lelkiismeretét” – mondta Stuart Stevens, Mitt Romney 2012-es kampányának egyik vezetője, aki. felháborítónak tartotta már az ötletet is, hogy a párt érdekében kell támogatnia olyan jelöltet, akivel egyáltalán nem tud azonosulni.
Ezt az érvet a kommunisták használták.
Én nem fogok a brezsnyevi logikához alkalmazkodni” – jelentette ki.
Fontos azonban, hogy az elemző véleményét főleg az amerikai fővárosban osztják, a többi államban inkább a megegyezésre hajlik a republikánusok többsége.
„Ne felejtsük, a cél az, hogy legyőzzük a demokraták jelöltjét” – mondta erről Fred Zeidman, houstoni republikánus politikus.
Az biztos, hogy a republikánusok most egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben, hiszen bárhogy döntenek, annak negatív és pozitív következményei is lehetnek. Egy nappal a nagy győzelem után egyelőre úgy tűnik,
a hatalom és az összetartás győz a lelkiismeret felett.
Még ha lesznek is olyanok, akik nem vállalják Trump támogatását, a többség – ha nem is nyíltan –, de Trump mellé fog állni. Jó bizonyíték erre az eddig kritikus hangvételű Wall Street Journal véleménycikke, amely arra kérte a republikánusokat, „tegyék félre büszkeségüket, és szálljanak fel Trump vonatára”.
Ha nem teszik, akkor viszont könnyen bekövetkezhet az, amit Henry Olsen választási elemző megpendített a The New York Times hasábjain: „egy 160 éves párt most követ el politikai öngyilkosságot”.