Betegre hazudják magukat a Münchausen-szindrómások

A kórházi környezet biztonságosnak tűnő zártsága, az ápoló személyzet gondoskodása, a gyógyszerekbe vetett hit - ezek azok a körülmények, melyek egy Münchausen-szindrómában szenvedő beteg számára megnyugtatóak. Az ilyen pszichés zavarral küzdő személy úgy érzi, csupán így kaphatja meg azt a szeretetet, amiért még önmagát megbetegíteni is hajlandó.

Ilona elvált férjétől és nincsenek gyerekei. Egyedül él, ezért gyakran beugrik a szomszédasszonyához, akinek folyton fejfájásáról panaszkodik. Azt ismételgeti senkinek sem fáj annyira a feje, mint neki. Mindezzel szomszédasszonya idegeire megy, az mégsem tudja teljes sajnálatát kifejezni Ilona iránt. Egy napon Ilona kórházba kerül, amitől megijednek a szomszédok és sorra látogatják őt. Ilona ilyenkor valósággal kivirul.

Később veszélyes tünetekről számol be: szerinte vizelete véres. Az orvosok azonban többszörös vizsgálatok után sem találnak semmiféle belgyógyászati betegséget, és a "Szed-e Ön valamilyen gyógyszert?" kérdésre is "Nem!" volt Ilona válasza. Végül az orvosokban felmerült a Münchausen-szindróma esetének lehetősége. Közben az egyik ápolónő véletlenül 4 doboz véralvadásgátló gyógyszert talált Ilona kórtermében.

A magyarázat elég kézenfekvő: Ilona magányos, és mivel szomszédasszonya sem sajnálja eléggé fejfájása miatt, úgy érzi, sokkal drámaibb tüneteket kell produkálnia. El is érte, amit akart: gondoskodtak róla. Csakhogy ez az állapot nem tarthat örökké, így Ilona egyre drasztikusabb lépésekre szánja majd el magát, hogy megkapja a figyelmet, amire vágyik.

A Münchausen-szindrómát 1951-ben diagnosztizálták először, de már 1843-ban is említik a betegség hasonszőrű változatait. A betegség nevét Münchausen báróról kapta, akit hazudozásai kapcsán szoktak emlegetni, melyeket ő is elhitt önmagának. A beteg esetében is effajta hazugságokról van szó, de az út itt a sivár kórházi folyosókig vezet.

A beteg rendszerint létrehoz vagy hazudik olyan tünetekről, melyek miatt kórházba kerülhet. Teszi ezt leginkább azért, hogy törődjenek vele és ápolják. A motivációk minden esetben patológiásak.


A leggyakoribb tünetek

Az ilyen beteg rendszerint akkor igyekszik felvetetni magát a kórházba, amikor vélhetően kevesebb bent a szakember, tehát hétvégenként vagy ügyeleti időszakban.

Többnyire a legkönnyebben hamisítható tünetekkel jelentkeznek, mint hasfájás, vérzéses tünetek - nem ritkán állati vérrel kenik be testüket -, de próbálkozhatnak akár légzőszervi nehézségek színlelésével is, vagy a bőrön szándékosan ejtett sebbel. Bármivel, ami a fájdalmat láthatóvá és érzékelhetővé teszi a szemlélő számára.

A szindrómát meg kell különböztetni a színleléstől. Mindkét esetben szándékosan hoznak létre fájdalomra és betegségre utaló tüneteket, ám a színlelés esetében tudatos a motiváció (pl. színlelem, hogy fáj a fejem, hogy ne kelljen dolgozatot írnom), míg a Münchausen-szindrómánál a motiváció nem tudatos, nincs mögötte más racionálisan indokolható cél, csak a figyelemfelkeltés és gondoskodás kiváltása.


Honnan ismerhető fel a szindróma?

Ez a pszichés zavar nagyon nehezen diagnosztizálható, ám az már gyanúra adhat okot, ha a beteg az orvosi szakzsargont meglepően jól ismeri, látszik, hogy tisztában van egyes betegségek tüneteivel és lefolyásával, esetleg vágásnyomok, hegek találhatóak a testén (utalhat ez arra is, hogy már nem először kísérli meg egy betegség színlelését).

Gyanúra adhat okot az is, ha a tünetek csak zavarosan körülírhatóak vagy nem az adott betegség velejárói - vagyis a beteg valószínűleg nem volt elég felkészült vagy tehetséges a tervezett "színdarab" előadásához -, illetve a páciens drámai történeteket mesél betegségeiről, kórlapján pedig meglehetősen sok kórház és kezelés neve szerepel. A Münchausen-szindrómás személyen látszik, hogy örömmel tölti el egy-egy vizsgálat vagy műtét lehetősége, sőt akár egy-egy gyógyszer felírása is, illetve élvezi, hogy sok a látogatója.


Létezik gyógymód?

Ijesztő adat, hogy mindössze 1978-ban számolnak be a szakemberek egy Münchausen-szindrómás gyógyulásáról. A kezelést megnehezíti, hogy gyógyszerekkel nem befolyásolható a tudatnak ez a fajta állapota, mely a beteg szerep átélésére készteti az egyént.

A betegeket általában nem is lehet bevonni semmilyen terápiás folyamatba, nem beszélve arról, hogy ha egyik kórházról a másikra vándorolnak, állapotuk sem nyomon követhető.

A szakemberek részéről a leglényegesebb, hogy minél hamarabb felismerjék a szindróma jelenlétét és ne vessék alá a beteget a különféle kezeléseknek, elhazudott tünetei enyhítésére.

Bevált módszer a feketelista készítése, melyen feltüntetik az egy kórházban már hazugságon kapott személy nevét. Ha már terápiáról kerül sor, az ún. szupportív kezelések jöhetnek szóba, melyek során leginkább az agressziót és a viszontáttételes érzéseket kezelik.

A behelyettesítő típus

Aki olvasta Jonathan Kellerman Mefisztó-keringőjét, az tudja, hogy a Münchausen-szindrómának van egy behelyettesítő típusa, amikor a beteg lelkületű szülő nem a saját maga számára, hanem gyermekét bevonva hoz létre tüneteke, hogy utána gondoskodhasson róla. Ezek a szülők arra vágynak, hogy egy éjszakát az intenzív osztályon tölthessék, szenvedve, aggódva gyermekükért, miközben a csöppség hozzájuk bújik és várja féltő karjaik ölelését...

Eközben az orvosok mindhiába keresik a tünetek okát. Mindhiába. A gyermek szenved, pedig a szülő a beteg. Az ilyen szülő többnyire korábban szenvedett már Münchausen-szindróma azon válfajában, amikor saját magán produkál tüneteket az illető.

A behelyettesítő Münchausen-szindróma áldozatai nagyon fiatal gyermekek, átlagéletkoruk a statisztikák szerint 39, 8 hónap. Általában epilepsziára, szívbetegségre, mérgezésre, lázra, véres vizeletre, légúti megbetegedésekre utaló tüneteket hoznak létre vagy hazudnak el a szülők.

Többnyire anyák szenvednek ilyen betegségben, ami mellé gyakran társul hisztrionikus személyiségzavar vagy borderline depresszió. Az ilyen anyák mellett gyakran rideg érzelemvilágú vagy túlságosan zárkózott apák élnek. Gyakran gyermekgondozók vagy nővérek közül kerülnek ki ezek a betegek, hiszen ők jártasabbak a gyermekbetegségek lefolyásának ismeretében. A betegség beigazolódása után a szülő ellen eljárás indulhat, az igazán célravezető megoldás azonban a családterápia és pszichoterápia lenne.

Bukovenszki Emőke