Igaz történet: embertelen élmények a pszichiátrián

Sokan jól ismerik a Száll a kakukk fészkére c. filmet és könyvet, amely egy amerikai zárt osztály életét mutatja be. Egy fiatal angol írónő nemrégiben még ha csak egy napra is, de megtapasztalta, hogy néhol még mindig igen hasonló a helyzet. Kerry Hiatt beszámolóját pszichiátriai kezeléséről rövidítve, egyes szám első személyben adjuk közre.

"Sokáig úgy éreztem, a világ az enyém. Jó életem volt, sok baráttal és nemrégiben mentem férjhez. Joe, a férjem és én Londonban éltünk egy szép bérelt lakásban, újságírói és írói karrierem szépen alakult, mindenem megvolt. Egy hétfő reggel azonban úgy éreztem, egyszerűen nem bírok kikelni az ágyból. Ezután egyre gyakrabban hatalmasodott el rajtam az érzés, hogy értéktelen vagyok, kudarcot vallott az életem.

Gyakran láttam magam gondolataimban a fürdőkádban vérző csuklókkal, kontrollálatlanul remegtem és rémálmaim voltak - már amikor tudtam aludni. Munkámat elhanyagoltam: nem válaszoltam az emailekre, nem vettem fel a telefont, még ha a legközelebbi barátaim kerestek is, és ha a férjem megpróbált valamivel felvidítani, csak kiabálást és mocskolódást kapott válaszul.

Nem tudtam, hogy mi történik velem. Huszonkét éves koromban már kezeltek depresszióval, antidepresszánst is kaptam, és helyre is jöttem. Amit most éreztem, rosszabb volt, mit amit korábban valaha is átéltem. Nem tudtam segíteni magamon. Életemben nem változott semmi, mégis, azt kívántam, bár vége lenne.

Férjem végül egy barátnőmmel közösen - rajtam mindössze pizsama volt - elvitt a családorvoshoz, aki rövid konzultáció után azt javasolta, hogy szállítsanak be a területileg illetékes mentálhigiéniás gondozóba. Kívülről az intézmény barátságosnak tűnt, olyan volt, mint a legtöbb kórház. A felvételi elbeszélgetés során az orvos kedves volt, megállapította, hogy idegösszeroppanásom van, és öngyilkos gondolataim miatt 24 órás pszichiátriai megfigyelést javasolt. Megkönnyebbültem: tudtam, hogy az állapotom elmúlik majd, férjem és barátaim támogatnak, hamarosan rendbe jövök.

Javuló hangulatom azonban hamar letört, ahogy a felvételi irodáról az emeleti osztályra érkeztünk. Itt tapasztaltam meg, milyen ez a kórház valójában. Ahogy beléptünk, megcsapott a fülledt, meleg levegő, melyben keveredett a test- és az ételszag. Férfiak és nők sétáltak céltalanul egy nagy szoba közepén, némelyikük meg-megállt és kiabált vagy sikítozott, mások pedig csak ültek a székeken és bámultak a semmibe. Voltak ugyan normálisan felöltözött páciensek is, sokan azonban elnyűtt és elmondhatatlanul koszos ruhában sétáltak. Már ránézésre is látszott, hogy a betegek jó része nemcsak depressziótól, hanem más, súlyosabb pszichiátriai kórképtől is szenvedhet.

Őszintén bevallom, nagyon megijedtem. Le akartam csillapítani magam, ezért kimentek a rácsos erkélyre dohányozni - három férfi rögtön utánam is sietett és zaklatni kezdett. Mint kiderült, a cigarettáimat akarták, amit félelmemben gyorsan oda is adtam. Amikor elmondtam mindezt a nővérpultnál álló ápolónőnek, csak bólogatott, és nagyon lassan, mint egy gyereknek, azt ismételte: "Itt biztonságban van." Mikor a szobám iránt érdeklődtem, amit még a felvételnél ígértek meg, kiderült, hogy egyelőre nincs üres, így várnom kell a közös helyiségben.

Annyira kiborultam, hogy zokogni kezdtem, az is megfordult a fejemben, hogy vajon halára tudom-e sírni magam. Zsebkendő után kutatva a táskámban egy csomó gyógyszer, közte antidepresszánsom és vénynélküli fájdalomcsillapító akadt a kezembe. Azért jöttem be ide, hogy megóvjanak saját magamtól, de ha akartam volna, komoly kárt is tehettem volna magamban. Lefeküdtem egy kanapéra, és próbáltam nem arra gondolni, ami a táskámban van. Egy időre el is aludtam, majd arra riadtam fel, hogy egy férfi áll a kanapé mellett és éppen kigombolja a nadrágját. Nagyot sikítottam, mire a férfi megijedt, és szerencsére egy férfi ápoló is felfigyelt a helyzetre és kilökdöste a támadót a helyiségből. "Már készen van a szobája" - mindössze ennyit mondott, mikor visszajött.

A szoba egyszerű volt, de legalább tiszta. Miután az ápoló odavezetett, elkérte a táskám és átnézte. "El kell vennem öntől mindent, amivel kárt tehetne magában" - mondta, mire közöltem vele, hogy mindez órákon át velem volt és már bevehettem volna egy csomó gyógyszert. "És megtette?" - kérdezte a férfi, aki tagadó fejrázásomra csak ennyit tett hozzá: "Akkor minden rendben." Az már csak hab a tortán, hogy miután lefeküdtem az ágyamra pihenni, egy nő rontott be és ordítozni kezdett: "Mit keres ez a ribanc a szobámban?"

Közben a közösségi helyiségben az ápoltak már étkezéshez készülődtek, én is csatlakoztam. Sorbanállás közben derült ki, hogy van, aki már 9 hónapja tengeti itt napjait - egy olyan helyen, ahol a rácsos erkélyt leszámítva nincs lehetőség a szabad levegőre menni. Tésztát adtak enni, leöntve valamilyen vizes sajtszósszal, és hozzá 4 szem babot. Műanyag tányérokból kellett enni, de bármit tehettünk volna az evőeszközökkel, az ápolók magunkra hagytak minket. Ők is ebédeltek - pizzát rendeltek maguknak.

Szinte megváltás volt, amikor a férjem megérkezett. Eleinte ugyan nem engedték, hogy beszéljek vele, de mikor sikerült, remegve mondtam el neki, hogy mi mindenen mentem át az elmúlt 12 órában. Joe azonnal intézkedett és orvost követelt számomra. Kezelőorvos nagyon együttérző és segítőkész volt, és mentegetőzött és egyúttal elmagyarázta, hogy a közösségi helyiség, ahol voltam, egyfajta területileg illetékes mentálhigiénés gyűjtő, ahol a depressziós betegek és súlyosabb páciensek is sajnos együtt vannak. Repestem az örömtől, mikor felajánlotta, hogy próbálkozzunk meg az otthoni kezeléssel. Ennek lényege, hogy a szaksegítség 24 órában telefonon át rendelkezésemre áll, valamint bármikor meglátogathatnak otthonomban, ellenőrzésképpen valamint a gyógyszeres kezelés optimalizálására.

Az otthoni kezelés nagyszerű volt, gyakran meglátogattak, olykor naponta többször is. Kaptam új antidepresszánst és négy hónappal később képes voltam újra munkába állni. De tudom, hogy a szerencsések közé tartozom. Joe mindig ott állt mellettem, nélküle talán még mindig közösen "ápolnának" a többiekkel. Egy év telt el, de még mindig nem tudom elfelejteni azt az élményt, ami ott ért. Egy dologban azonban biztos vagyok: a pszichiátriai osztály nem megfelelő hely azok számára, akik depressziójuk miatt fordulnak segítségért."