ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Mindenki azt hiszi, hogy hülyén néz ki. A Melt! fesztivál második napja

Inkei Bence | 2009.07.22. 17:02|

A szombati felhozatal annyira nem erős ugyan, mint a pénteki volt, mégis kora estétől másnap hajnalig váltják egymást a koncertek, ahol az indie-legenda és a kanadai elektro-hiphop a nyerő, míg a nagy nevek, mint az Animal Collective vagy a Bloc Party nem találják a helyüket a nagyszínpadon.

Fotó: Thomas Victor, gdchill

A fesztivál második napja jóval óvatosabban kezdődik, hiába indul a program számunkra csak fél 7-kor. Vélhetően a tegnapi ítéletidő hatására lassan gyülekeznek az emberek, és nemcsak, hogy óriási pocsolyák emlékeztetnek az előző éjszakai diszgrészre, de újra indigószínű felhők fenyegetnek azzal, hogy a fejünkre szakadnak rövidesen. Ilyen körülmények között pokoli nehéz dolga van a nagyszínpadon fellépő Amazing Babynek, amely egy holland fesztiválon már megmutatta állítólag, hogy mennyire jó is lehet a rockzene 2009-ben, bár ezt a nemrég megjelent első lemez még nem igazolja vissza, de megmutatta, hogy reményteljes zenekar ez. Most viszont hozzávetőleg ötvenen ácsorgunk a színpad előtt, és így kellene meghódítania a fesztivált az Amazing Babynek, ami majdhogynem lehetetlen feladat. Főleg, hogy az első számok még kicsit bátortalanul szólnak, de aztán a Bayonet és főleg a Kankra című számok már helyükre rakják a dolgokat.

Az öttagú zenekar derekasan rockol, de a tömeg nemigen akar növekedni, viszont így kényelmesen lehet álldogálni közvetlenül a színpad előtt, és nézni az indián dobost, ahogy tollszárfogással dobol, meg a hippis gitáros Simon O'Connort, aki láthatóan az új generáció John Frusciantéja szerepre pályázik. Arról viszont továbbra sem vagyok meggyőzve, hogy az Amazing Baby lenne korunk nagybetűs Rockzenekara: a rockos-glames-pszichedelikus massza, amit játszanak, teljesen rendben van, de valami hiányzik belőlük ahhoz, hogy istenigazából meggyőzzenek, és lehet, hogy ez a valami ez az egyediség. Persze ne feledjük, hogy világosban játszani a lassan gyülekező közönségnek korántsem az a felemelő élmény, és már most több jó számuk van, mint amennyit a Kings Of Leon a teljes karrierje alatt kitermelt, úgyhogy én sok sikert kívánok nekik ezúton is. (B)

Következik egy patinás név a Soundwave sátorban, méghozzá a nyolcvanas-kilencvenes évek brit független rockzenéjének egyik nagyágyúja, a Wedding Present. A zenekartól az első albumot (George Best) és néhány single-t ismertem, és igazából azt se tudtam, hogy még léteznek. Mondjuk az egyetlen eredeti tag már csak David Gedge, énekes-dalszerző-gitáros maradt, őt csupa fiatalabb zenész veszi körül. A 49 éves Gedge fekete pólóban, kezdetben szigorú tekintettel méregette a közönséget, de aztán hamar kiderült róla, hogy egy nagyon kedves ember. Rögtön a bemutatkozása zseniális volt ("Mi vagyunk a legendás Wedding Present!"), van egy női basszusgitárosa, és ami a legjobb, hogy a zenekar roadja is egy fiatal szőke lány, aki szorgalmasan szaladgált cserélni a gitárokat.

A Wedding Present tényleg indierockot játszik, a szó múlt századi értelmében: reszelős, egyszerű gitárzene, a korai számok kicsit csilingelősek, a későbbiek kicsit zúzósak, de mindnek igazából Gedge dühös, személyes és durcás éneke és szövegei jelentik a savát-borsát. Ő még azt a fajta, kiveszőben levő fajtát képviseli, amelyik sosem törődött azzal, hogy mennyire kúl vagy nem az, hanem csak írta a számait és eljátszotta őket, és ezt csinálja a mai napig (1992-ben például minden hónapban kiadott egy kislemezt!). A dalok pedig működnek: én az Everyone Thinks He Looks Daftnak örülök a legjobban ("Ugye milyen furcsa, hogy ezt már 22 éve írtam?" – kérdezi a közönséget Gedge), és ugyan van egy-két túl hosszú szám a szett közepén, de ettől még ez tipikusan az a koncert volt, hogy széles mosoly jelent meg mindenkin, aki végigállta. És ezt még az sem tudta letörölni rólam, hogy a mellettem álló lány a végén valamiért úgy érezte, hogy rá kell öntenie a sörét a vállamra. (B+)

Közben megúszunk egy záport, de most már irány a Gemini, ahol már egy ideje a szemétlerakó-elektróban utazó Filthy Dukes játszik. Valamiért meg akarják mutatni, hogy ők igenis élő zenekar, ezért van egy kicsit fölösleges dobos, és van egy totálisan funkciótlan szakállas pasi, aki ilyen elektronikus dobokat csépel néha, amiből semmi nem hallatszik. Az énekes meg az a tenyérbemászó fajta, aki annyira modorosan, erőltetetten, affektálósan énekel, hogy hiába a táncolható elektropop alapok, ez az egésztől elveszi a kedvem. Egyébként meg táncolnak az emberek, és nem is csinál rossz bulit a Filthy Dukes, de semmi nem szól amellett, hogy ezt valaha is hallgatni kéne otthon. (B-)

Ezután a Soundwave sátorban jön Caribou, vagyis Dan Snaith, aki volt már korábban Manitoba is. Három kísérőzenésszel lép színpadra, ő az ének mellett hol dobol, hol pedig valami gépet buzerál, ráadásul már erősen kopaszodik, és így együtt az összkép kicsit unalmas. Az Up In Flames című lemez, ami még Manitobaként jelent meg, illetve a két évvel ezelőtti Andorra is végigment párszor a lejátszómban korábban, és utóbbiról a Melody Day egy kisebbfajta modern klasszikus, úgyhogy ezt örömmel ismertem fel, de élőben annyira nem sikerült visszaadni ennek az álomszerűségét. Korábban azt regélték, hogy a Caribou-koncertek hatalmas élményt jelentenek, de ez sajnos nem volt az, kicsit szétfolyós, absztrakt dzsemmelgetés lett belőle, Snaith pedig inkább tűnik magának való szobatudósnak, sem mint frontembernek és ugyan lehet, hogyha behatóan ismerem a munkásságát, akkor jobban le tudna kötni, így viszont már meg sem várom a végét, bocsánat. (C+)

Lent, közvetlenül a tóparton is található egy színpad ám, idilli környezetben, ami gyakorlatilag partiszínhelyként üzemel, ahol a fellépők túlnyomó többsége abszolút nem érdekel, ezért ritkán látogatok ide, a kanadai Thunderheistre viszont kíváncsi vagyok, és ennek a kíváncsiságnak meg is lesz a jutalma. A Thunderheistet egy fekete rapperlány (MC Isis) és az alapokért felelős Grahm Zilla alkotják, de ők is kerítenek egy dobost az élő verzióhoz, és ez nekik speciel bejött. MC Isis pedig nem tudom, kinek ne jönne be: igazi hibbant csaj, aki egyfolytában hülyeségeket beszél, néha egy nagy Ballantines-üvegből kortyolgatva közben, és nagyon jó hangulatot csinál. A Thunderheist elektro-hiphopja lemezen néhány tracket leszámítva annyira nem lebilincselő, itt viszont a nap talán legjobb fellépése az övék, és amikor elérkezünk a műsort záró slágerszámhoz, a Jerk Ithez, addigra már teljesen megtelik a tér a színpad előtt, és nekem akkor tűnik fel, hogy nagy árat fizetek ezért: a sarat megelőzendő fehér leplekkel takarták le a homokos talajt, ami azonban kezd átereszteni, és a cipőm át is ázik a végére, de ezzel együtt is azt mondom, hogy megérte. (A-)

Megyünk tovább a Gemini színpadra, ahol a dán Who Made Who játszik, amely néhány éve a Benny Benassi-féle Satisfaction feldolgozásával szerzett magának nemzetközi hírnevet. A gitár, basszus, dob felállású trió tagjai testhez simuló, gyorskorcsolya-dressznek tűnő cuccban lépnek a színpadra, és folyton azt akarják bizonygatni, hogy teljesen őrültek, ami az esetek többségében sikerül is nekik. A zene abszolút táncolható, tempós, diszkópunkos alapok és néha tökre nem odaillő, de épp ezért vicces énektémák egészítik ki egymást, a bajszos gitáros-énekes Jeppe Kjellberg pedig néha egy kis elektronikát is csempész a számokba a földön matatva. A Who Made Who igazán felpörgeti a tempót, ügyelve arra, hogy a show-elemek is meglegyenek, majd jön a Satisfaction, amihez még két nő is betársul az előadásba, csak ezt egy kicsit túl sokáig húzzák, és még miután elköszöntek, percekig a színpadon maradva belevágnak még egy új számba is – ez a végére már kicsit sok volt, ezért csak B.

A nagyszínpadon közben már az Animal Collective játszik, ugyebár övéké az év egyik legnagyobb hype-ot kapó lemeze, és róluk szólt minden 2009 első negyedévében, jogos hát, hogy ilyen kiemelt helyen játsszanak, mondatja velem a józan ész. Ezzel szemben a színpadon három srác fehér lepellel letakart asztalok fölött görnyed, és mindehhez kicsit botladozós, ütemtelen technoalapok társulnak, rájuk úsznak lassan a lemezről ismert dallamok. Ebben egyfelől kellemesen lehet veszni, másrészt viszont képtelen arra, hogy tartósan fenntartsa a figyelmet, amely ha máskor nem, akkor a két szám közötti ütemtelen átvezetésekkor biztosan elveszik. Az Animal Collective már önálló koncerten sem hengerelt annyira Pozsonyban, egy fesztivál nagyszínpadán pedig ez tényleg kevés, és ugyan jó számokkal értek a szett végére (My Girls, Brother Sport), mégis szinte észrevétlenül tűntek el a színről, olyan nagyon nem marasztalta őket a közönség. Nem tudom, mi a terve az Animal Collective-nek (nekem amúgy az a tippem, hogy egyáltalán nincs nekik olyan), de ha esetleg mégis komplett világuralomra törnek, akkor ráfekhetnének egy kicsit összeszedettebb és feszesebb élő műsorra, az alapanyag megvan hozzá. Bár erre biztos az mondják a puristák, hogy pont a zenekar lelke veszne el. (C+)

A !!! zenekart eddig kétszer is lett volna alkalmam megnézni (Sziget, ATP), de mindkétszer kihagytam, úgyhogy három a magyar igazság alapon most is így teszek, és maradok a nagyszínpad előtt, ahol a Phoenix következik. Róluk már megírtam, hogy nem a kedvenceim, de az új lemez nem rossz, és kíváncsi voltam, mit tudnak élőben. Nos, hiába bohókás franciák, a Phoenix a fesztivál legprofibb koncertjét adta: nemcsak, hogy fokozhatatlanul tisztán és cd-minőségben szólt minden, de az egész performance milliméterre kiszámítottnak tűnt. Éppen ezért volt egy kicsit steril jellege, meg Thomas Mars énekes (képünkön) se tett azért sokat, hogy ne így legyen, de ettől még ez a koncertre hattagúvá bővülő zenekar abszolút ver élőben egy csomó olyan zenekart, melyeket amúgy én jobban szeretek. A Phoenix leginkább olyan, mint a basszusgitárosuk/szintisük piros bőrdzsekije: a kirakatban látva biztosan eszembe nem jutna ilyen ízléstelenséget magamra húzni, viszont Deck D'Arcy-n annyira királyul nézett ki, hogy most már én is akarok egy ilyet, bár rajtam biztos rosszabbuk állna. Még akkor is jó ez, ha kimaradt pár sláger (Everything Is Everything, Too Young), meg kicsit unatkoztam közben néha, de ezekből a finomkodó, szoftrockkal kacérkodó piperkőcökből nem néztem volna ki, hogy olyan rockosan szólaljanak meg, mint ahogy a koncerten az Amazing Babynek ajánlott Sometimes In The Fall szólt. (B+)

Utána belenéznék a Gemini sátorban izzító Fever Raybe, de egy csomót csúszik, és amikor végül megjelennek, az egész színpad sötét fényekbe van burkolva, Karin Dreijer pedig valami hengerszerű maskarában énekel, és nem látszik belőle a világon semmi, pedig leginkább rá lennék kíváncsi. A Fever Ray viszont hiába kezd a slágerével (If I Had A Heart), egyszerűen nem lehet ezt hajnali fél kettőkor a bealvás veszélye nélkül végignézni, úgyhogy inkább keresünk jó helyet a Bloc Party koncertjére. Utóbbi zenekar ugyebár egy reményteljes első lemez után úgy pofán vágta magát a másodikkal, hogy abból a pofonból a teljesen zavarodott harmadik albumra se tudott magához térni. Ettől még van jó pár számuk, amiket élőben akár jól meg is lehetne szólaltatni, ez viszont már ott megbukik, hogy még nekem, az abszolút anti-hifi-sznobnak is feltűnik, hogy a Bloc Party klasszisokkal rosszabbul szól, mint a Phoenix.

Az együttes általam nagyra tartott ritmusszekciója most vékony és a háttérben szerénykedik, Kele Okereke pedig egyszerűen nem tudja betölteni a teret, a legrosszabbul pedig az áll neki, amikor viccelődni próbál a számok között. Azt sem igazán érteni, hogy ha már elmennek elektronikus irányba olyan számokkal, mint az amúgy nem rossz Mercury, akkor azt miért akarják hagyományos eszközökkel megszólaltatni: Matt Tong hiába remek dobos, ez a szám élőben szétesik apró darabokra, és nem jár sokkal jobban az új kislemezdal, a One More Chance sem. Itt, ennél a pontnál kezd el zavarni, hogy bár nem esik, mégis baromi hideg van, és nem a vérszegény Bloc Party fog felmelegíteni, úgyhogy a Banquetet már meg se várjuk, inkább annak örülünk, hogy most jóval közelebb parkolunk. (C)

Igen, ez a második nap érezhetően gyengébb volt az elsőnél, de még hátra van a harmadik, egy csomó STÁRzenekarral, úgyhogy bizakodjunk.

 

Kingucika | 2009.07.23. 16:14 1
egyszer elmegyek erre
Guido | 2009.07.23. 18:41 2
Érdemes eljönnöd tényleg minden forintot megért. Caribou pedig legalább B- volt, pedig nekem sem a kedvenc zenekarom. Bloc Party kemény csalódás, mert ennél sokkal jobb koncertjüket is láttam már.
D1 | 2009.07.24. 17:35 3
A Bloc Party Mercury-ja azért esett darabjaira, mert nem kaptak eleget a kontroll ládákra, gyakorlatilag tök süketen nyomták végig. Ebből aztán persze hatalmas feszkó is lett, mert pro körökben ez így is úgy is nagyon kellemetlen, tök mindegy, kinek a hibája. Kele alig bírta egyben tartani az idegrendszerét a buli végéig
bigchange | 2009.07.27. 11:51 4
Fever Ray volt szinte az egyetlen kihagyhatatlannak ígérkező koncert a Melten, de neked sikerült pár perces részvétellel és két mondattal elintézni. Gratulálok! Fever Ray helyett Bloc Partyt választani? El sem hiszem...
Inkei Bence | 2009.07.27. 11:52 5
#4 Azt majd én tudom, hogy mit akarok kihagyni és mit nem, oké?
bigchange | 2009.07.27. 17:17 6
Persze, hogy oké. Bár abból, hogy az általad favorizált koncertet - számomra egyáltalán nem meglepő módon - C-re osztályoztad, arra következtetek, hogy ugyan minden bizonnyal tudod, mit akarsz, de nem mindig tudod, mit érdemes kihagyni :D
Impresszum Médiaajánlat Adatkezelési Szabályzat Az ORIGO kiadója az Origo Zrt. © Minden jog fenntartva.