ORIGO24 órakomment.huvidea[freemail]

Mindenki azt hiszi, hogy h?ly?n n?z ki. A Melt! fesztiv?l m?sodik napja

Inkei Bence | 2009.07.22. 17:02|

A szombati felhozatal annyira nem er?s ugyan, mint a p?nteki volt, m?gis kora est?t?l m?snap hajnalig v?ltj?k egym?st a koncertek, ahol az indie-legenda ?s a kanadai elektro-hiphop a nyer?, m?g a nagy nevek, mint az Animal Collective vagy a Bloc Party nem tal?lj?k a hely?ket a nagysz?npadon.

Fot?: Thomas Victor, gdchill

A fesztivál második napja jóval óvatosabban kezd?dik, hiába indul a program számunkra csak fél 7-kor. Vélhet?en a tegnapi ítéletid? hatására lassan gyülekeznek az emberek, és nemcsak, hogy óriási pocsolyák emlékeztetnek az el?z? éjszakai diszgrészre, de újra indigószín? felh?k fenyegetnek azzal, hogy a fejünkre szakadnak rövidesen. Ilyen körülmények között pokoli nehéz dolga van a nagyszínpadon fellép? Amazing Babynek, amely egy holland fesztiválon már megmutatta állítólag, hogy mennyire jó is lehet a rockzene 2009-ben, bár ezt a nemrég megjelent els? lemez még nem igazolja vissza, de megmutatta, hogy reményteljes zenekar ez. Most viszont hozzávet?leg ötvenen ácsorgunk a színpad el?tt, és így kellene meghódítania a fesztivált az Amazing Babynek, ami majdhogynem lehetetlen feladat. F?leg, hogy az els? számok még kicsit bátortalanul szólnak, de aztán a Bayonet és f?leg a Kankra cím? számok már helyükre rakják a dolgokat.

Az öttagú zenekar derekasan rockol, de a tömeg nemigen akar növekedni, viszont így kényelmesen lehet álldogálni közvetlenül a színpad el?tt, és nézni az indián dobost, ahogy tollszárfogással dobol, meg a hippis gitáros Simon O'Connort, aki láthatóan az új generáció John Frusciantéja szerepre pályázik. Arról viszont továbbra sem vagyok meggy?zve, hogy az Amazing Baby lenne korunk nagybet?s Rockzenekara: a rockos-glames-pszichedelikus massza, amit játszanak, teljesen rendben van, de valami hiányzik bel?lük ahhoz, hogy istenigazából meggy?zzenek, és lehet, hogy ez a valami ez az egyediség. Persze ne feledjük, hogy világosban játszani a lassan gyülekez? közönségnek korántsem az a felemel? élmény, és már most több jó számuk van, mint amennyit a Kings Of Leon a teljes karrierje alatt kitermelt, úgyhogy én sok sikert kívánok nekik ezúton is. (B)

Következik egy patinás név a Soundwave sátorban, méghozzá a nyolcvanas-kilencvenes évek brit független rockzenéjének egyik nagyágyúja, a Wedding Present. A zenekartól az els? albumot (George Best) és néhány single-t ismertem, és igazából azt se tudtam, hogy még léteznek. Mondjuk az egyetlen eredeti tag már csak David Gedge, énekes-dalszerz?-gitáros maradt, ?t csupa fiatalabb zenész veszi körül. A 49 éves Gedge fekete pólóban, kezdetben szigorú tekintettel méregette a közönséget, de aztán hamar kiderült róla, hogy egy nagyon kedves ember. Rögtön a bemutatkozása zseniális volt ("Mi vagyunk a legendás Wedding Present!"), van egy n?i basszusgitárosa, és ami a legjobb, hogy a zenekar roadja is egy fiatal sz?ke lány, aki szorgalmasan szaladgált cserélni a gitárokat.

A Wedding Present tényleg indierockot játszik, a szó múlt századi értelmében: reszel?s, egyszer? gitárzene, a korai számok kicsit csilingel?sek, a kés?bbiek kicsit zúzósak, de mindnek igazából Gedge dühös, személyes és durcás éneke és szövegei jelentik a savát-borsát. ? még azt a fajta, kivesz?ben lev? fajtát képviseli, amelyik sosem tör?dött azzal, hogy mennyire kúl vagy nem az, hanem csak írta a számait és eljátszotta ?ket, és ezt csinálja a mai napig (1992-ben például minden hónapban kiadott egy kislemezt!). A dalok pedig m?ködnek: én az Everyone Thinks He Looks Daftnak örülök a legjobban ("Ugye milyen furcsa, hogy ezt már 22 éve írtam?" – kérdezi a közönséget Gedge), és ugyan van egy-két túl hosszú szám a szett közepén, de ett?l még ez tipikusan az a koncert volt, hogy széles mosoly jelent meg mindenkin, aki végigállta. És ezt még az sem tudta letörölni rólam, hogy a mellettem álló lány a végén valamiért úgy érezte, hogy rá kell öntenie a sörét a vállamra. (B+)

Közben megúszunk egy záport, de most már irány a Gemini, ahol már egy ideje a szemétlerakó-elektróban utazó Filthy Dukes játszik. Valamiért meg akarják mutatni, hogy ?k igenis él? zenekar, ezért van egy kicsit fölösleges dobos, és van egy totálisan funkciótlan szakállas pasi, aki ilyen elektronikus dobokat csépel néha, amib?l semmi nem hallatszik. Az énekes meg az a tenyérbemászó fajta, aki annyira modorosan, er?ltetetten, affektálósan énekel, hogy hiába a táncolható elektropop alapok, ez az egészt?l elveszi a kedvem. Egyébként meg táncolnak az emberek, és nem is csinál rossz bulit a Filthy Dukes, de semmi nem szól amellett, hogy ezt valaha is hallgatni kéne otthon. (B-)

Ezután a Soundwave sátorban jön Caribou, vagyis Dan Snaith, aki volt már korábban Manitoba is. Három kísér?zenésszel lép színpadra, ? az ének mellett hol dobol, hol pedig valami gépet buzerál, ráadásul már er?sen kopaszodik, és így együtt az összkép kicsit unalmas. Az Up In Flames cím? lemez, ami még Manitobaként jelent meg, illetve a két évvel ezel?tti Andorra is végigment párszor a lejátszómban korábban, és utóbbiról a Melody Day egy kisebbfajta modern klasszikus, úgyhogy ezt örömmel ismertem fel, de él?ben annyira nem sikerült visszaadni ennek az álomszer?ségét. Korábban azt regélték, hogy a Caribou-koncertek hatalmas élményt jelentenek, de ez sajnos nem volt az, kicsit szétfolyós, absztrakt dzsemmelgetés lett bel?le, Snaith pedig inkább t?nik magának való szobatudósnak, sem mint frontembernek és ugyan lehet, hogyha behatóan ismerem a munkásságát, akkor jobban le tudna kötni, így viszont már meg sem várom a végét, bocsánat. (C+)

Lent, közvetlenül a tóparton is található egy színpad ám, idilli környezetben, ami gyakorlatilag partiszínhelyként üzemel, ahol a fellép?k túlnyomó többsége abszolút nem érdekel, ezért ritkán látogatok ide, a kanadai Thunderheistre viszont kíváncsi vagyok, és ennek a kíváncsiságnak meg is lesz a jutalma. A Thunderheistet egy fekete rapperlány (MC Isis) és az alapokért felel?s Grahm Zilla alkotják, de ?k is kerítenek egy dobost az él? verzióhoz, és ez nekik speciel bejött. MC Isis pedig nem tudom, kinek ne jönne be: igazi hibbant csaj, aki egyfolytában hülyeségeket beszél, néha egy nagy Ballantines-üvegb?l kortyolgatva közben, és nagyon jó hangulatot csinál. A Thunderheist elektro-hiphopja lemezen néhány tracket leszámítva annyira nem lebilincsel?, itt viszont a nap talán legjobb fellépése az övék, és amikor elérkezünk a m?sort záró slágerszámhoz, a Jerk Ithez, addigra már teljesen megtelik a tér a színpad el?tt, és nekem akkor t?nik fel, hogy nagy árat fizetek ezért: a sarat megel?zend? fehér leplekkel takarták le a homokos talajt, ami azonban kezd átereszteni, és a cip?m át is ázik a végére, de ezzel együtt is azt mondom, hogy megérte. (A-)

Megyünk tovább a Gemini színpadra, ahol a dán Who Made Who játszik, amely néhány éve a Benny Benassi-féle Satisfaction feldolgozásával szerzett magának nemzetközi hírnevet. A gitár, basszus, dob felállású trió tagjai testhez simuló, gyorskorcsolya-dressznek t?n? cuccban lépnek a színpadra, és folyton azt akarják bizonygatni, hogy teljesen ?rültek, ami az esetek többségében sikerül is nekik. A zene abszolút táncolható, tempós, diszkópunkos alapok és néha tökre nem odaill?, de épp ezért vicces énektémák egészítik ki egymást, a bajszos gitáros-énekes Jeppe Kjellberg pedig néha egy kis elektronikát is csempész a számokba a földön matatva. A Who Made Who igazán felpörgeti a tempót, ügyelve arra, hogy a show-elemek is meglegyenek, majd jön a Satisfaction, amihez még két n? is betársul az el?adásba, csak ezt egy kicsit túl sokáig húzzák, és még miután elköszöntek, percekig a színpadon maradva belevágnak még egy új számba is – ez a végére már kicsit sok volt, ezért csak B.

A nagyszínpadon közben már az Animal Collective játszik, ugyebár övéké az év egyik legnagyobb hype-ot kapó lemeze, és róluk szólt minden 2009 els? negyedévében, jogos hát, hogy ilyen kiemelt helyen játsszanak, mondatja velem a józan ész. Ezzel szemben a színpadon három srác fehér lepellel letakart asztalok fölött görnyed, és mindehhez kicsit botladozós, ütemtelen technoalapok társulnak, rájuk úsznak lassan a lemezr?l ismert dallamok. Ebben egyfel?l kellemesen lehet veszni, másrészt viszont képtelen arra, hogy tartósan fenntartsa a figyelmet, amely ha máskor nem, akkor a két szám közötti ütemtelen átvezetésekkor biztosan elveszik. Az Animal Collective már önálló koncerten sem hengerelt annyira Pozsonyban, egy fesztivál nagyszínpadán pedig ez tényleg kevés, és ugyan jó számokkal értek a szett végére (My Girls, Brother Sport), mégis szinte észrevétlenül t?ntek el a színr?l, olyan nagyon nem marasztalta ?ket a közönség. Nem tudom, mi a terve az Animal Collective-nek (nekem amúgy az a tippem, hogy egyáltalán nincs nekik olyan), de ha esetleg mégis komplett világuralomra törnek, akkor ráfekhetnének egy kicsit összeszedettebb és feszesebb él? m?sorra, az alapanyag megvan hozzá. Bár erre biztos az mondják a puristák, hogy pont a zenekar lelke veszne el. (C+)

A !!! zenekart eddig kétszer is lett volna alkalmam megnézni (Sziget, ATP), de mindkétszer kihagytam, úgyhogy három a magyar igazság alapon most is így teszek, és maradok a nagyszínpad el?tt, ahol a Phoenix következik. Róluk már megírtam, hogy nem a kedvenceim, de az új lemez nem rossz, és kíváncsi voltam, mit tudnak él?ben. Nos, hiába bohókás franciák, a Phoenix a fesztivál legprofibb koncertjét adta: nemcsak, hogy fokozhatatlanul tisztán és cd-min?ségben szólt minden, de az egész performance milliméterre kiszámítottnak t?nt. Éppen ezért volt egy kicsit steril jellege, meg Thomas Mars énekes (képünkön) se tett azért sokat, hogy ne így legyen, de ett?l még ez a koncertre hattagúvá b?vül? zenekar abszolút ver él?ben egy csomó olyan zenekart, melyeket amúgy én jobban szeretek. A Phoenix leginkább olyan, mint a basszusgitárosuk/szintisük piros b?rdzsekije: a kirakatban látva biztosan eszembe nem jutna ilyen ízléstelenséget magamra húzni, viszont Deck D'Arcy-n annyira királyul nézett ki, hogy most már én is akarok egy ilyet, bár rajtam biztos rosszabbuk állna. Még akkor is jó ez, ha kimaradt pár sláger (Everything Is Everything, Too Young), meg kicsit unatkoztam közben néha, de ezekb?l a finomkodó, szoftrockkal kacérkodó piperk?cökb?l nem néztem volna ki, hogy olyan rockosan szólaljanak meg, mint ahogy a koncerten az Amazing Babynek ajánlott Sometimes In The Fall szólt. (B+)

Utána belenéznék a Gemini sátorban izzító Fever Raybe, de egy csomót csúszik, és amikor végül megjelennek, az egész színpad sötét fényekbe van burkolva, Karin Dreijer pedig valami hengerszer? maskarában énekel, és nem látszik bel?le a világon semmi, pedig leginkább rá lennék kíváncsi. A Fever Ray viszont hiába kezd a slágerével (If I Had A Heart), egyszer?en nem lehet ezt hajnali fél kett?kor a bealvás veszélye nélkül végignézni, úgyhogy inkább keresünk jó helyet a Bloc Party koncertjére. Utóbbi zenekar ugyebár egy reményteljes els? lemez után úgy pofán vágta magát a másodikkal, hogy abból a pofonból a teljesen zavarodott harmadik albumra se tudott magához térni. Ett?l még van jó pár számuk, amiket él?ben akár jól meg is lehetne szólaltatni, ez viszont már ott megbukik, hogy még nekem, az abszolút anti-hifi-sznobnak is felt?nik, hogy a Bloc Party klasszisokkal rosszabbul szól, mint a Phoenix.

Az együttes általam nagyra tartott ritmusszekciója most vékony és a háttérben szerénykedik, Kele Okereke pedig egyszer?en nem tudja betölteni a teret, a legrosszabbul pedig az áll neki, amikor viccel?dni próbál a számok között. Azt sem igazán érteni, hogy ha már elmennek elektronikus irányba olyan számokkal, mint az amúgy nem rossz Mercury, akkor azt miért akarják hagyományos eszközökkel megszólaltatni: Matt Tong hiába remek dobos, ez a szám él?ben szétesik apró darabokra, és nem jár sokkal jobban az új kislemezdal, a One More Chance sem. Itt, ennél a pontnál kezd el zavarni, hogy bár nem esik, mégis baromi hideg van, és nem a vérszegény Bloc Party fog felmelegíteni, úgyhogy a Banquetet már meg se várjuk, inkább annak örülünk, hogy most jóval közelebb parkolunk. (C)

Igen, ez a második nap érezhet?en gyengébb volt az els?nél, de még hátra van a harmadik, egy csomó STÁRzenekarral, úgyhogy bizakodjunk.

 

Kingucika | 2009.07.23. 16:14 1
egyszer elmegyek erre
Guido | 2009.07.23. 18:41 2
?rdemes elj?nn?d t?nyleg minden forintot meg?rt. Caribou pedig legal?bb B- volt, pedig nekem sem a kedvenc zenekarom. Bloc Party kem?ny csal?d?s, mert enn?l sokkal jobb koncertj?ket is l?ttam m?r.
D1 | 2009.07.24. 17:35 3
A Bloc Party Mercury-ja az?rt esett darabjaira, mert nem kaptak eleget a kontroll l?d?kra, gyakorlatilag t?k s?keten nyomt?k v?gig. Ebb?l azt?n persze hatalmas feszk? is lett, mert pro k?r?kben ez ?gy is ?gy is nagyon kellemetlen, t?k mindegy, kinek a hib?ja. Kele alig b?rta egyben tartani az idegrendszer?t a buli v?g?ig
bigchange | 2009.07.27. 11:51 4
Fever Ray volt szinte az egyetlen kihagyhatatlannak ?g?rkez? koncert a Melten, de neked siker?lt p?r perces r?szv?tellel ?s k?t mondattal elint?zni. Gratul?lok! Fever Ray helyett Bloc Partyt v?lasztani? El sem hiszem...
Inkei Bence | 2009.07.27. 11:52 5
#4 Azt majd ?n tudom, hogy mit akarok kihagyni ?s mit nem, ok??
bigchange | 2009.07.27. 17:17 6
Persze, hogy ok?. B?r abb?l, hogy az ?ltalad favoriz?lt koncertet - sz?momra egy?ltal?n nem meglep? m?don - C-re oszt?lyoztad, arra k?vetkeztetek, hogy ugyan minden bizonnyal tudod, mit akarsz, de nem mindig tudod, mit ?rdemes kihagyni :D