Az Iron Maiden megmutatta, hol lakik az atyaúristen

Vágólapra másolva!

A zenekar pár újabb dallal hangolt Sopronban, a VOLT-on, majd a régi Maiden hívei megkapták a The Number of the Beastet, a Troopert, a Powerslave-et is ezen a majdnem tökéletes, forró estén. A 41 éves zenekar hatvan felé járó tagjai kiválóan tartják magukat, a brit metál láthatóan konzervál. Dupla koncertbeszámoló, két régi maidenestől.

Pálfi Károly,

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

koncert VOLT Fesztivál zene VOLT 2016 Iron Maiden

1984-ben járt az Iron Maiden először Magyarországon, egyben a vasfüggöny mögött, de arra a koncertre nem mentem el: egyfelől gyerek voltam, és inkább KFT-t hallgattam, néha keménykedésképp a Quiet Riot Metal Health lemezét, illetve a Mötley Crüe Shout at the Devil-jét. 1986-ra megjött az eszem, és egy 16 éves fiút már a szülei is elengednek, ha nagyon határozottan lép fel: életem egyik első, így egyik legjelentősebb bulija volt az a Maiden-fellépés.

A képre kattintva galéria nyílik! Fotó: Csanádi Márton - Origo

A Somewhere on Tour a kiváló Somewhere in Time album népszerűsítésére szolgált, az együttes fellépett a volt Jugoszláviában, hat lengyel városban is. Én kiskamaszként dacosan ugráltam a hosszú hajú, szakállas, hithű metálosok között, egészen addig, míg fenn nem akadtam egy-egy szögecses műbőr dzsekin. Óriási móka volt, a Nyugat, a vegytiszta profizmus köszöntött be a romos, lepusztult MTK-pályára, és emlékeim szerint remekül szólt minden.

Nem volt kérdés, hogy 1988 nyarának végén megint elmegyek, és nem csak azért, mert a Seventh Son of a Seventh Son turnéja volt soron. Az új lemez még az igényes metálosok (brit tudósok kimutatták, van ilyen) szerint is remekül sikerült, a pesti koncert nem kevésbé, iszonyú energiák szabadultak el a színpadon. Addigra már több hard rock- és heavy metal-együttes megfordult a magyar fővárosban,

úgy éreztük, repedezik a politikai rendszer is,

izgalom volt a levegőben (ne felejtsük el, 1988. szeptember elején volt a Human Rights Now gigakoncert is a Népstadionban, és még az államszocializmusban jártunk).

Maident utána is hallgattam sokat recsegős bakelitről vagy másolt kazettáról, de le-lemaradoztam, a Blaze Bayley-időszak például teljesen kiesett, de utána is csak szórványosan találkoztam a zenéjükkel. 2008-ban természetesen kimentem a Sziget Fesztiválra, ott a Maiden remek volt, de 2010-ben bárcsak ne tettem volna: a hangosítás pocsék volt, nem a mi kedvenceinket játszották. Persze lehet, hogy sokaknak bejött: mi vagy fáradtak voltunk, vagy messze álltunk a dühöngőtől, nem tudom, nem működött ott semmi. És még halk is volt, ami metálegyüttesnél elmondhatatlanul szomorú.

Eddie lezúzta Sopront

A VOLT-ra azért elnéz az ember, ha ilyen neves és kiváló koncertzenekar jelentkezik be: csak a magyar-walesi negyeddöntő tudta volna meghiúsítani számomra a bulit, de sajnos a belgák eltanácsolták a magyarokat a folytatástól. Újra lehetőségem lett randizni egyet Bruce Dickinsonnal, Steve Harrissel, gyerekkorom bálványaival, és persze a jóképű Eddie-vel. Az első Iron Maiden-pólós emberrel péntek reggel már az M7-es budaörsi szakaszán, egy benzinkútnál találkoztam, a nap során volt lehetőség még látni pár ezret, különböző korszakokból.

Megkapó volt látni, hogy száz-százötven őszinte metálrajongó már délután négykor beállt a színpad elé, hogy öt órával később az első sorból nézhesse a zenészeket. Tűző napon, 35 fokban ott álltak fekete pólóban, kitartóan, a szervezők pedig még a Csík zenekart is felküldték a színpadra, sokak megrökönyödésére. Metálvilla és hegedű: lehet, hogy a pár órával korábban fellépő Kowalski jobb előzenekar lett volna.

A Doctor Doctor után robbant be a Maiden, jött az If Eternity Should Fail, a Speed of Light, majd sorra a régiek is: Trooper, Powerslave, Hallowed Be Thy Name. Bruce Dickinson energikus és fitt volt, 40-nek tűnt, holott már 58 éves (az együttes tavaly ünnepelte 40. évét), a legjobban Adrian Smith tartja magát, de a többiek is letagadhatnak egy tízest: láthatóan a brit metál konzervál, ráadásul a hírek szerint

igazi angol urakról van szó,

akik nem randalíroznak a szállodában, rendesen alszanak, tiszta szobát hagynak maguk után. Bruce még a 3-4 méter magas Eddie-vel is megküzdött, show-t is kaptunk a muzsika mellé.

Az Iron Maiden című dallal lett vége az első, hosszú menetnek, a ráadásban olyan dalok kerültek elő, mint a The Number of the Beast vagy a Wasted Years. Időközben megpróbáltunk előrehatolni, miután az első félórát 30-40 méterről néztük. Az egyre sűrűsödő tömegben egy darabig hatásos fegyvernek tűnt a „bocsánat, gyerekkel vagyunk" felkiáltás, mert tényleg vittünk egy 12 éves legénykét, de egy százkilós, talpig feketében lévő metálos asszony olyan dühösen mordult ránk, cifra káromkodásokat hallatva, hogy törekvésünk csak részsikerrel zárult.

A koncert viszont remekül zárult, vélhetően a sokaság is jól szórakozott a bő másfél óra alatt, és a zenekar is remekül érezte magát, ez látszott a vigyorokból. A végén persze repültek a dobverők, a gitárpengetők, kisebb ereklyék, a banda tagjai pedig elégedetten nézték a tapsoló tömeget – biztos visszajönnek még. Dickinson pár embernek elrontotta a késő éjszakáját: bemondta a Belgium-Wales végeredményét, így aki felvételről nézte volna, az moroghatott egy sort. De ez legyen a legnagyobb bajunk.
(K. Cs.)

--------------------

De hogyan látta másik szerzőnk?

Scream for me, Szopron!

A szájrákból kigyógyult Bruce Dickinson már jó ideje nem a régi, de a szavatossága azért még nem járt le. Az Iron Maiden énekese fel-alá rohangált, pattogott, mint egy kosárlabda, váltogatta a maskaráit, és végig a markában tartotta a közönséget, és tolta a szokásos feltüzelő dumáit („Scream for me, Szopron!"). Frontemberként tehát megállta a helyét. Viszont az énekkel nem volt minden rendben: Bruce már pár éve bajban van a magasabb részeknél, a tavalyelőtti Budapest Aréná-s koncerten végigalibizte az Aces Hight.

Most két-három dalban konkrétan elcsuklott a hangja. Ez van, ő se lesz már fiatalabb. Azért a legtöbb dalnál persze rendben volt az ének, de elég illúzióromboló, amikor a Trooperben nem azt halljuk, amit várunk.

A repertoár sem volt teljesen rendben. Az Iron Maidenről tudni kell, hogy a 80-as évekbeli galoppozós metállal indultak, és a zenéjük albumról albumra bonyolódott. A legutóbbi három lemezen alig van 8 percesnél rövidebb szám, tele vannak tempóváltásokkal, kiállásokkal. Ezek jó zenék, de nem annyira bulizósak, mint például a Number Of The Beast (amit azért lenyomtak).

A soproni koncerten egész egyszerűen túltolták az új dalokat. A repertoár felét ezek adták, és a közönség nagy része nem is tudott mit kezdeni velük a hatodik perc után, leszámítva az első pár sort. Azért ügyesen játszottak a sorrenddel, minden punnyadós után bedobtak egy Powerslave-et, egy Fear of the Darkot, vagy egy Troopert. De nem értem, hogy egy fesztiválon miért kell ezt?

És ezt úgy mondom, hogy tökre szeretem az újkori Maiden dalait. Még egy stadionkoncerten el is menne belőlük pár, de pont egy fesztiválon, ahol nemcsak a hardcore fanok vannak ott, és ahol tényleg a bulifaktor lenne a lényeg, igazán illene eldurrantani az összes klasszikust.

A fentiek alapján bárki azt gondolhatná, hogy nem tetszett a koncert, de ez nem igaz. Marha jó buli volt, Dickinson nyomta a show-t, a banda zúzta a metált, és a közönség összességében elég jól szórakozott. A hangzás horzsolt, és a show is látványos volt, tűzzel, füsttel, kitépett szívű négyméteres Eddie bábuval. Hangosan szólt a metál, és rendesen ugráltak rá az emberek. Soha rosszabbat! (P. K.)