Négyezer műtárgya van, de egytől sem válna meg

Antal Péter arckép, portré Antal-Lusztig gyűjtemény tulajdonosa
Debrecen, 2010. október 23. Antal Péter, az Antal-Lusztig gyűjtemény tulajdonosa áll Jakob Gasteiger alkotása előtt, a gyűjteményből összeállított kiállításon, a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban. A Melankólia a modern művészetben és A kartuson kívül című tárlat anyaga 2011. február 13-ig tekinthető meg. MTI Fotó: Oláh Tibor
Vágólapra másolva!
Antal Péter 13 éves kora óta gyűjt műalkotásokat, de azt mondja, soha nem a haszonszerzés, hanem a képek iránti szeretet motiválta ebben. Ma már az övé az egyik legjelentősebb hazai magángyűjtemény, amely reprezentatív képet ad a 20. századi magyar művészet fejlődéséről. A Debrecenben élő ügyvéd és műgyűjtő kollekciója körülbelül négyezer darab műtárgyból áll, amit ő maga túl soknak tart, még sem adna el egyet sem közülük. A gyűjtemény nélkül a múlt hétvégén tízéves születésnapját ünneplő MODEM, a debreceni Modern és Kortárs Művészei Központ sem jött volna létre. Antal Pétert erről, illetve az egyedülálló Antal-Lusztig-gyűjteményről kérdeztük.
Vágólapra másolva!

A gyűjteményt nagyapja, Lusztig Sámuel alapította, aki az 1920-as évektől vásárolt képeket. A kollekció a második világháború áldozatául esett, de Lusztig Sámuel egyből újrakezdte a gyűjtést. Hogyan indult a saját életében a műgyűjtés? Egyenesen következett nagyapja szenvedélyéből?

Nem egyenesen következik. Vannak például olyan műgyűjtemények, ahol nincs a tradíció mellett folytatás. Úgy gondolom, hogy az én gyűjteményképzésemnek sem lesz folytatása a gyerekeim részéről, mert nem igazán érdekli őket. De nekem valahogy ez egy természetes dolog volt, és nem csak azért, mert a nagyapámhoz nagyon ragaszkodtam. Már nagyon korán kezdtem gyűjteni ugyanazokat a dolgokat, amit minden gyerek. Maga a gyűjtés genetikailag kódolt, és majd lehet, hogy valamelyik gyerekemnek a gyereke, vagy az ő gyerekük örökli ezt az indíttatást. A másik, hogy beleszületettem egy gyűjteménybe: körülöttem műtárgyak voltak és rengetek könyv, melyeknek nagy része képzőművészeti kiadvány volt. Sokszor a szabadidőmben semmi mást nem csináltam, csak lapozgattam ezeket, és ahogy lapozgattam őket, tulajdonképpen kollekciókat állítottam össze. 1968-ban vált ez realitássá, akkor 13 éves voltam, és a nyári szünetben a nagyapámmal elmentem Veres Géza műtermébe. Volt ott egy kisméretű kép, egy falusi utca. Kérdezte, hogy melyik tetszik, és mondtam, hogy ez nekem nagyon tetszik, és azt válaszolta, hogy akkor azt neked adom. Ez az a mozzanat, meg a gének - meg az otthoni indíttatás - ami valahogy arra ösztökélt, hogy van lehetőség egy gyűjteményt építeni. Onnantól kezdve először a szűk lakókörnyezetemben kerestem meg művészeket, akik nagyon szívesen fogadtak, annak ellenére, hogy gyerek voltam. Nagyapám mondta, hogy válasszak, amit gondolok, és ő finanszírozza. Ezek párszáz forintok voltak - ami persze nem ugyanazt jelentette akkor, mint most, de nagyon sok mindent kaptam ajándékba is. Ott volt egy csodabogár, egy kisfiú, és nem tudtak igazán mit kezdeni velem. Így kezdett a saját kollekcióm kialakulni.

Melyik kép volt az, amelyet először pénzért vásárolt? Arra emlékszik?

Józsa Jánostól vettem egy akvarellt, úgy emlékszem, hogy 200 forintért. A következő nyáron elmentem dolgozni az Aranybikába londinernek, ott kemény négyszáz forint volt a fizetésem, de volt borravaló a vendégektől. Azon a nyáron 900 forintot szedtem össze, és akkor azzal mentem Holló Lászlóhoz. Mondta, hogy neki ennyi pénzért nincsen képe, de festett nekem egyet. A következő lépés 1972 májusa, akkor voltam először művészeti árverésen, Pesten. Műtermekbe jártam, ahova abban az időszakba kevesen, és

de utána ők lettek a magyar képzőművészet meghatározó, nemzetközi színtéren is jelentős alakjai.

Gondolom, a már kanonizált életművek esetében egyértelműbb, hogy mit vásárol az ember, de kortárs alkotók, adott esetben a fiatalok közül kinek a munkáit emeli be a gyűjteménybe?

Ez nálam mindig érzelmi alapon ment. Ezekkel az emberekkel nagyon szoros kapcsolatban voltam, szerettem őket és nagyon szívesen voltam a társaságukban. Úgy gondolom, hogy ők is elfogadtak, és talán többet is. Egyszer Anna Margittal beszélgettünk arról, hogy mit jelent számomra a művész és a művészete. Ez egyébként az élő művészekkel nem volt probléma: találkoztunk, beszélgettünk, ha szimpatikusak voltunk egymásnak, kapcsolatban maradtunk, és akkor a művek is szóltak, ha nem volt szimpatikus a művész - vagy én nem voltam neki -, akkor nem. Margit nénivel Ámos Imréről volt szó, és mondtam neki, ha Ámos még élne, engem valószínűleg ő is szeretne. Mondta, hogy ez szerinte is így van. Ennek az érzelmi kapocsnak a révén került hozzám a hagyaték jelentős része, mert ő azt akarta, hogy nálam legyen.

Antal Péter 2011-ben A kartuson kívül című tárlaton a MODEM-ben, amely az Antal-Lusztig-gyűjtemény gyarapításának legújabb irányát, a monokróm festészetet mutatta be Forrás: MTI/Oláh Tibor

Most mik a gyűjtemény bővítésének a fő szempontjai?

A gyűjtemény gerince dominánsan a 20. századi magyar festészet. Természetesen a nagyapámtól maradtak 19. századi munkák is, és azok között próbáltam bizonyos foghíjakat betömni, hogy kontinuitás legyen a gyűjteményben, de nagyrészt 20. századi.

Akik a kor elvárásaitól eltérően, a divatirányzatokkal szemben alkottak. Nyolcak, aktivisták, a Gresham, az áttörés az Európai Iskola, mert annak a képviselőit már ismertem, és onnantól kezdve a kortárs. Ez nem csak festményeket és grafikákat jelent, hanem jelentős plasztikai anyagot is. Különösen azért, mert néhány hagyatékot sikerült megszereznem azzal a céllal, hogy egyben lehessen tartani, kiállítani, feldolgozni. Tíz évvel ezelőtt gondoltam azt, hogy a magyar gyűjtemény kerek és egész - ami persze biztos, hogy nem így van, mert mindig lehetne hozzátenni és elvenni - és akkor kezdtem külföldi műveket gyűjteni. Ez nagyon ingoványos talaj, és ugyanabba a csapdába estem, amibe 13 éves koromban: hogy mindent akarok. De nem lehet mindent akarni, mert aki mindent akar, semmit nem talál, vagy olyan káosz keletkezik a gyűjteményben, amit utána nehéz kezelni. A váltás azért következett be, mert a lakásomban - mint minden gyűjtőnek - nagyon sok műtárgyam volt a padlótól a plafonig, és mikor esténként hazamentem, ahelyett, hogy nyugalom vett volna körül, a narratív képek gondolatokat, érzelmeket sugároztak, és ideges lettem tőlük. Így jött a monokróm festészet, amely nagyon érdekes, mert látszólag csak szín, de sokkal több. Most ez adja a külföldi anyag karakterét.

Ha jól tudom, összesen több mint négyezer darabból áll a gyűjtemény.

Nem tudom, hogy hány darab, fogalmam sincs. Az elkövetkező években lesz számba véve, és a várossal kötött megállapodás értelmében bizonyos kötetek is meg fognak jelenni. De körülbelül mondjuk négyezer.

És mennyire becsülik az értékét?

Nem tudom. Az ilyen gyűjtemények értéke rengeteget változik, a gazdasági válság idején például azt mondanám, hogy legalább 30 százalékkal esett az értéke. Most nagyon jó a piac. Úgy gondolom, hogy olyan 15 és 20 milliárd forint körül lehet, de nem tudom. Nem is érdekelt soha. Azt tudom, hogy van olyan mű a gyűjteményemben, amit 700 ezer forintért vettem, és 250 milliót már ajánlottak érte.

Melyik alkotást volt a legnehezebb megszerezni?

Nagyon sok olyan volt, amelyet nehéz volt megszerezni, és ami szinte hihetetlen, hogy sikerült, de én úgy gondolom, hogy nem is én kerestem a képeket, hanem a képek kerestek engem.

Lovas Ilona textil- és képzőművész és Antal Péter a MODEM születésnapja alkalmából szervezett egyik beszélgetésen Forrás: MODEM / Sáfrán Máté

Mennyire szívesen kölcsönöz kiállításokra?

Úgy gondolom, hogy a képeknek az a sorsa, hogy szerepeljenek. Azért készültek. A gyűjtők általában olyanok, mint a hörcsögök - összegyűjtik és nézik, vagy elrakják, és ők sem nézik. Minden gyűjtő önző, én is nagyon önző vagyok, de az önzésem abban nyilvánul meg, hogy meg kell mutatni az életműveket, vagy azokat a darabjait, amelyek a gyűjteményben vannak. Ez abszolút nem kockázatmentes. Ennek ellenére én mindig odaadom őket. Összesen egy alkalommal tagadtam meg, a japán földrengés idején, amikor három múzeumban csináltak volna Moholy-Nagy életműkiállítást, és öt művet kértek. Mikor arra került volna a sor, hogy kiküldjem a képeket, azt mondtam, hogy most nem adom, mert nem tudom, hogy a földrengés milyen kockázatot jelent. Nagyon kedvesek voltak, mert visszaírtak, hogy megértik, és a katalógusban azért mind az öt kép szerepelt.

Miért döntött úgy 2006-ban, hogy a gyűjtemény egy részét letétbe adja a debreceni önkormányzatnak?

Ugyanezért, de ennek van egy érdekes előzménye. Azt tudni kell, hogy

Nekem már hosszú évek óta problémát okozott, hogy mi lesz a gyűjteménnyel, hogyan lehetne bemutatni, és a rendszerváltás után írtam is az önkormányzatnak egy levelet, de semmiféle reakció nem volt rá. Majd egy barátom, Várkonyi György, aki a pécsi modern művészeti múzeumnak volt a vezetője, különböző kiállításokat kezdett csinálni a gyűjteményből. Ezek kapcsán keresett meg Toller László, aki akkor Pécs polgármestere volt, hogy szeretnének ebből egy állandó kiállítást, amihez adnak megfelelő épületet. Nagyon örültem neki, és meg is állapodtunk. Mikor Kósa Lajos meghallotta, hogy van Debrecenben egy jelentős képzőművészeti gyűjtemény, amelyet Pécsett akarnak kiállítani, kaptam az önkormányzattól egy levelet személyes találkozóra. Elmondta, hogy azt hallotta, hogy Pécs el akarja vinni a gyűjteményt, és kérdezte, hogy "hány négyzetmétert ad Pécs?". Mondtam, hogy 1200-at, erre azt mondta, hogy én adok ötezret. Akkor még nem volt MODEM, de kitalálták, hogy az épülő Kölcsey Központnak azt a szárnyát, ahol most van, átalakítják kiállítótérnek, ha kötök a várossal egy szerződést, és biztosítom ennek a megtöltését.

A várossal kötött megállapodás része az is, hogy kiállításokat rendeznek a kollekcióból. Mennyi beleszólása van ezekbe?

Debrecen tekintetében két felvonásról kell beszélni. Volt egy, amely tíz évvel ezelőtt kezdődött, és tartott gyakorlatilag addig a szerencsétlen műtárgyeltűnési históriáig. Most van egy új felvonás, ami a károk rendezését követően a MODEM újraélesztéséhez vezetett. Az első időszakban, ami körülbelül nyolc évig tartott, a nyitókiállítást követően minden évben egy-két jelentősebb kiállítás volt a gyűjteményből, de nagyrészt a mindenkori ügyvezető elképzelése szerint hozott kiállításokat az intézmény. Az új érában, ami megint egy nagy kiállítással kezdődött, született egy új együttműködés. Ennek értelmében a földszinti kiállítóteret teljesen megkapta a gyűjtemény, azzal, hogy évente két kiállítást rendezünk, fél éves váltásban. Ebből most látható az első, az a bizonyos GÉM/GAMEkapocs.

Melyik volt a kedvenc kiállítása?

Mind. Az az igazság, hogy minden kiállítás lázba hoz, mert amikor az ember meg tudja mutatni a tulajdonában álló munkák egy részét, az nagyon jó érzés. Az tulajdonképpen egy vizsga, van vizsgadrukk, és amikor jó kritikát kap a kiállítás, az a sikeres vizsga, az elismerés. Meg kell mondanom, hogy eddig mindig nagyon pozitív volt a visszajelzés.

Kanyarodjunk egy kicsit vissza a MODEM korszakváltáshoz, amelyet említett. Ez nyilván ahhoz is kapcsolódik, hogy az intézmény önálló irányítása megszűnt.

Ez egy nagyon furcsa szituáció. Nem feltétlenül a műtárgyak eltűnése és az ezt követő eljárás váltotta ki ezt a helyzete, mint amiben ma van a MODEM. Több minden járult hozzá, köztük ez is. Azt gondolom, hogy elsődlegesen financiális okok voltak, amelyek arra ösztönözték a várost, hogy a MODEM szervezeti önállóságát megszüntesse. És így aztán az épületet betagosították a Déri Múzeumhoz. Most úgy tekintem, hogy maga az épület, mint kiállítási tér, a Déri Múzeumnak valamiféle leánykája, aminek nincs szervezi önállósága. Ez önmagában nem baj, de ami nagyon fontos, hogy ennek a kiállítótérnek kell, hogy legyen saját karaktere és szabadsága. Mert

És én azon is vagyok, hogy ez folytatódjon, de nem lesz egyszerű.

Az eddig eltelt időszak alapján hogyan értékeli ezt a döntést?

Nekem nem feladatom, hogy ezt értékeljem, én csak reménykedni tudok abban, hogy az elkövetkező években a MODEM ugyanazt a szellemi progressziót fogja tudni képviselni, mint amit az elmúlt tíz évben.

És most hogy látszik?

Szerintem a MODEM az ország egyik legkorszerűbb kiállítóhelye, ezt a kiállítóteret másra használni, mint amire szánták, nem szabad. Viszont ahhoz, hogy a MODEM-ben ugyanaz a szellemiség megmaradjon, mint amit korábban képviselt, sok pénz kell. Mert kiállításokat rendezni, kiállításokat idehozni, az rengeteg pénzbe kerül. Még ha a kiállítást ingyen adják is, a biztosítás és szállítás horribilis összegekbe kerül, a munkák installálása is költséges, tehát mindenhol pénzt vár a működés. Ez az egyik probléma. A másik probléma az, hogy ahhoz, hogy olyan kiállítások legyenek, amelyek nemzetközileg is jegyzettek, nagyon jó kapcsolatrendszer kell. Nem tudom, hogy ez hogy fog működni az elkövetkező években.

A MODEM épülete a GÉM/GAMEkapocs kiállítás molinójával. A tárlaton az Antal-Lusztig-gyűjtemény darabjait képzőművészeti, irodalmi és zenei vendégművek egészítik ki, amelyek az adott alkotásokra reflektálnak Forrás: Kónya Ábel (MODEM archívum)

Gondolom azért sincs könnyű helyzetben a múzeum, mert vidéken van.

Hogyne. Mindig elmondom, hogy ez egy nagyon furcsa szituáció. Egy nyugat-európai országban természetes dolog, hogy a gyerekek a szülőkkel mennek múzeumba. És az is természetes dolog, hogy amikor a gyerek iskolába kerül, akkor a múzeum számára nem egy idegen közeg, hanem egy olyan hely, ahol otthon érzi magát. Egy nyugat-európai embernek, függetlenül a lakóhelyétől, fiatal korától megvan az igénye arra, hogy a kultúra részeként kiállításokra járjon. Nem kell messzire menni, mondjuk Bécsig.

Azért abban is van különbség, hogy milyen kiállításokat rendeznek Bécsben.

Az sehol sincs megírva, hogy nem lehet a debreceni MODEM-ben egy Gustav Klimt-kiállítás, mert maga az épület alkalmas rá. Az más kérdés, hogyha a MODEM csinálna egy Gustav Klimt-kiállítást, nyilván kiemelkedő lenne a látogatottsága, de az a kiemelkedő látogatottság még mindig jóval kevesebb lenne, mintha Bécsben lenne ugyanaz a kiállítás. Tudomásul kell venni, hogy Debrecen Budapesthez vagy Bécshez sokkal közelebb van, mint Bécs Debrecenhez vagy Budapest Debrecenhez, mert onnan nem jönnek ide. Ez egy nagyon sajnálatos dolog, különösen úgy, hogy Debrecen egyetemváros, ahol van 30 ezer egyetemista, olyan fiatalok, akik értelmiségiek, még sem jönnek el MODEM-be. Sokan azt sem tudják, hogy van. De azért sem, mert a MODEM sem megy el hozzájuk. Nincs érdeklődés, nincs affinitás, de csak azért nincs, mert az magától nem alakul ki, azt ki kell alakítani. Ugyanazt mondtam a város vezetésének is, hogy ahhoz, hogy legyen közönség, programokkal és marketinggel meg kell nyerni azt. Meg kell mutatni, hogy érdemes ide bejönni.

Még egy kicsit térjünk vissza a műgyűjtésre. Mit gondol, milyen a műgyűjtők helyzete ma Magyarországon?

A mai gyűjtési attitűd az nem a gyűjtés, hanem a befektetés. A befektetést szolgáló felhalmozás azzal az igénnyel, hogy ebből valamikor jó haszon legyen. Emlékszem arra, hogy amikor én kezdtem gyűjteni, milyen gyűjtőkkel voltam kapcsolatban: főleg pedagógusok, mérnökök, orvosok, ügyvédek. Ma a gyűjtői kör az a pénzügyi szférában működő társadalom. Nem is értenek hozzá, általában művészeti tanácsadókkal konzultálva vásárolnak műveket. Nem a műtárgy szeretete az, ami dominál. Persze vannak kivételek, amelyek ötvözik a befektetési igényt és a szeretetet. De olyan gyűjtemények nincsenek, ahol a szeretet dominál, mert azok az emberek nem tudják megfizetni a műtárgyat. A 60-as, 70-es években jó műtárgyat lehetett venni mondjuk kéthavi fizetésért. Ma már ez nincs így. Ilyen gigagyűjtemények ma már nem tudnak kialakulni, de nem is szabad egyébként. A műtárgy az örömet sugároz, annyit kell belőle venni, amivel lehet kapcsolatot tartani. Én is sajnálom, hogy az én kollekcióm ekkora. Ez egy másik oldala a gyűjtői életnek. Hihetetlen nagy felelősség, ami engem nap mint nap nagyon nyomaszt.

Már csak az elhelyezése is nagyon nehéz, mert olyan körülményeket kell biztosítani, hogy ne menjenek tönkre a művek. Egy ilyen gyűjteménynek a kezelése nem egy embert kíván, hanem egy stábot feltételez. De az én gyűjtésem az egyszemélyes színház: én írom a darabot, én rendezem, én játszom, és én vagyok a közönség.

Ha jól tudom, még sem merült fel, hogy eladjon belőle.

Nem, nem. Számomra ez egy egyirányú utca. Egyszer mentem bele egy cserébe, de azt is megbántam. Ezek az én részeim. Ha eladok belőle bármit, egy darabomat adom el.