Itt a szerzői jogdíj fele az olvasóé

„Én vagyok Júlia, és én vagyok Rómeó” – mondja Légrádi Gergely, amikor az írás folyamatáról, a szereplőihez fűződő viszonyáról beszél. Ebben az esetben azonban Légrádi Gergely nemcsak Rómeó és Júlia, hanem Karinthy és Esti Kornél, gyászoló özvegyember és megszeppent kisfiú, Júdás, Sancho Panza, buszsofőr és maga a Teremtő – és a felsorolás itt még távolról sem ér véget. Szemben című novelláskötetének egyes darabjaiban ugyanis az élet – sőt, a halál – legkülönfélébb területeiről bukkannak fel hősök, hogy egészen az írás végéig ne eresszék el, és kíméletlenül el is gondolkodtassák az olvasót. A szerzővel – aki civilben ügyvéd, joghallgatókat oktat, és nem mellesleg kis híján színész lett belőle – nemrég megjelent, nagyon pozitív fogadtatású kötetéről beszélgettünk.

Légrádi Gergely Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A kötetben szereplő novellák nagyon letisztultak. Hosszú kísérletezési folyamat vezetett odáig, amíg sikerült ezt a fajta kifejezési módot, ezt a műfajt megtalálni, vagy eleve tudatos döntés volt ezen a hangon megszólalni?

Attól tartok, hogy egyik sem; de a kérdés nagyon is húsba vágó. Sok olyan szöveg született az elmúlt 10-15 évben, amellyel kapcsolatban nekem is az volt a legnagyobb problémám, hogy

úgy éreztem: túl van beszélve.

Tartalmukban érdekesek, számomra értékesek voltak, de nem volt igazán jó a ritmusuk, „maszatosnak” éreztem őket. Most már látom: nem volt elegendő írói eszköz a kezemben, és nem volt elég mély az önismeretem se.

A novellák megszületése előtt inkább hosszabb lélegzetű szövegeket írtam. Aztán körülbelül két és fél évvel ezelőtt egy kedves történet keretében elkeveredtem Háy János írásmesterség-kurzusára: a feleségem jelentette be a születésnapomon, hogy befizetett engem, ajándék gyanánt. „Na, mondom, szép” – volt az első reakcióm, idézve Presser Gábor dalszövegét. Kezdetben el sem tudtam képzelni, mi zajlik egy ehhez hasonló kurzuson – még a nevével sem tudtam mit kezdeni. Azonban maga a kurzus, köszönhetően János felkészültségének, szellemiségének és hozzáállásának, megdöbbentően tartalmas és inspiráló volt.

A kurzus során számos különböző műfajban próbálhattuk ki magunkat a publicisztikától kezdve a közösen írt családregényig. A novellaforma is egy házi feladat során került elő, és érdekes módon a kurzust követően egy jó darabig

minden, amit el akartam mondani, ebben a formában született meg.

Felismertem, hogy ezt a letisztult formát kerestem, amikor azon töprengtem, hogy hogyan tudnék az írásaimban szűkebb lenni, és pont azt elmondani, amit igazán szeretnék. Azóta többen adtak olyan visszajelzést, hogy a Szemben novelláinak formanyelve közel áll a versek tömörségéhez, sőt, hangvételük okán a lírai megközelítéshez.

Tudatosan készült arra, hogy ezzel a kötettel a nyilvánosság elé lépjen?

Próbálkoztam korábbi írásaimmal is a megjelenés irányába menni, de azokkal nem sikerült, kivéve a 2007-es Titokfá-t. Utólag azt gondolom, hál'Istennek, mert ennek megvolt az oka: nem voltak elég mélyek, nem mutattak túl önmagukon. A hangsúly azonban sem a múltban, sem ma nincs a megjelentetésen. Így most sem készültem debütálásra. Szeretek írni,

szeretem azt az állapotot, amelybe az írás közben kerülök:

alig várom azokat a pillanatokat, amikor lehetőségem nyílik rá.

A Szemben című kötetbe került novellák kezdetben csak születtek sorra, majd elkezdtek mocorogni, mígnem megtalálták saját tematikájukat. Csak akkor ötlött fel bennem, hogy esetleg lehetne kezdeni valamit az elkészült anyaggal, amikor összeállt, amit mindezzel el akartam mondani. Addigra már közölték néhány írásomat irodalmi folyóiratok, illetve egy novellaantológia pályázatára is elküldtem öt novellát, amelyek közül három is a válogatásba került. Mindez azt mutatta, hogy ezekkel az írásokkal talán tudok valamit adni. De akár taktikus bevallani, akár nem: magát a formanyelvet nem találtam ki magamnak, csupán faragtam, csiszoltam azokon a szövegeken, amelyek megfogalmazódtak és kikívánkoztak belőlem.

Korábban, amikor megmutattam másoknak az írásaimat, többen mondták, hogy nem rossz a tartalom, de kell egyfajta nyelv, nyelviség, amely egyedivé teszi azokat. Szívesen mondanám, hogy ezek után elvonultam, és csak ezen dolgoztam, de ez nem felelne meg a valóságnak. Semmi ilyesmi nem történt; pusztán annyi, hogy tudatosan odafigyeltem:

valóban azt és csak azt mondjam el a szövegekben, amit át szeretnék adni.

Légrádi Gergely Szemben című kötete Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ebből adódóan amennyire letehetetlenek és gördülékenyen olvashatóak a novellák, éppen olyan komoly koncentrációt is kívánnak az olvasóktól, balladisztikus kihagyásosságuk miatt. Írás közben már számol egy elképzelt olvasó reakcióival?

Az olvasó szemszöge nem ott jön számításba, hogy mit szól majd vajon az elkészült szöveghez, hanem egy másik szempontból lényeges: nevezetesen, hogy érthető-e az írás? Követhető-e a gondolatmenet? Ehhez sokszor segítséget kell igénybe vennem. Kisfaludi tanár úr az egyetemen azt mondta a Szemben elolvasása után, hogy:

Kérem szépen, itt a szerzői jogdíj fele az olvasóé!”

Ez zseniális megfogalmazása egy jogászprofesszor részéről annak, amit Jankovics Marcell úgy látott, hogy már-már alkotótársnak tekintem az olvasót.

Ha én kifejezetten fogyasztóbarát, mondhatnánk „olvasóbarátabb” írásokat szerettem volna, akkor nem így néznének ki ezek a novellák. Ott húzódik egy fontos választóvonal, hogy

nem egy elefántcsonttoronyból akartam valamit kidobni az olvasónak,

hanem figyeltem arra, hogy aki elkapja, azzal együtt tudjanak továbbmenni, továbbélni ezek a szövegek.

Egy példát hadd mondjak el itt. Megjelent a kötetben egy Soha, semmit című novella, amelyben egy sportoló válaszait halljuk a doppingbizottság kérdéseire. A kérdések nem hallhatóak, csak a válaszok. Eredetileg úgy született meg az írás, hogy miközben a kérdések hiányoztak, még fordítva is volt a szöveg: az utolsó válasszal kezdődött, és úgy haladt időben visszafelé. Amikor megmutattam a szöveget azoknak, akiknek szoktam, azt mondták, bocsássak meg, de ezt nem értik. Bedobtam a mondatokat a ventilátor propellerei közé, és úgy írtam le őket, ahogy kiestek? – kérdezték. Akkor kiderült számomra, hogy ez egy olyan dupla csavar, ami már kontraproduktív, tehát nem fogja elérni a kívánt hatást, sőt.

Fontos, hogy az olvasó számára érthető legyen az írás, követhető legyen a gondolatmenet Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Számomra egyébként nagyon izgalmas folyamat az írás, mert megteremtek egy teret, egy időt, megfogom a szereplőim kezét, és valóban ott vagyok velük az adott térben és időben. Ott vagyok Rómeó és Júlia között, sőt, továbbmegyek:

én vagyok Júlia, és én vagyok Rómeó.

Ez részben azt is eredményezi, hogy amikor néhány órát írok egyhuzamban, utána úgy érzem, mintha egy úthenger ment volna át rajtam. Egyébként ez is magyarázata annak, hogy ilyenkor fel sem vetődik, mit szól majd az olvasó a leírtakhoz. Amikor viszont utólag ránézek a szövegre, és szűkítem, javítgatom, akkor már figyelembe veszem, hogy vajon érthető, befogadható, továbbgondolható lesz-e a végeredmény. Mert ha nem, akkor egy l'art pour l'art dolgot hoztam létre, amely nem fog túlmutatni önmagán, nem fog tudni útjára indulni az olvasóval. Különösen, mert ezek a történetek valóban kicsit „elemeltek”, amire a kérdés a balladisztikus jelzővel utalt.

Kik azok, akik megjelenés előtt elolvassák és véleményezik az írásait? Esetleg a írásmesterség-kurzuson megismert írótársainak is kikéri a véleményét?

Senkinek nem mutatom meg az írást, amíg úgy nem érzem, hogy már elért egy bizonyos készültségi szintre, hiszen addig még csupán a megszülés folyamatában van. Amikor tehát már letisztult a szöveg, akkor mutatom meg egy belső körnek: a családom egyes tagjainak, illetve valakinek a írásmesterség-kurzuson megismert társaságból. Egyébként nem feltétlenül az a legalkalmasabb személy arra, hogy véleményezze az írásaimat, aki maga is ír, de ilyen is akad az „előolvasóim” között. Amikor pedig még mindig nem kiadói szintről, de már egy szerkesztés előtti stádiumról beszélhetünk, akkor jönnek azok a számomra nagyon fontos személyek, akiknek kíváncsi vagyok a szövegértő véleményére: ilyen például Radnóti Zsuzsa dramaturg vagy a Vígszínház egykori igazgatója és mostani főrendezője, Marton László, vagy éppen Deres Péter fordító, dramaturg.

A Szemben szerencsésen eljutott a kiadói szintig. Mennyire volt rögös az oda vezető út?

A kéziratnak nem volt egyenes útja a kiadóhoz. A piac erősen centralizált, és úgy látom, hogy a kiadandó könyv alapvetően egy termék.

A kiadók azt is nézik, hogy a majdani könyvet mint terméket el lehet-e adni.

Ha pedig adott egy ma még különösebben nem ismert szerző, ráadásul kortárs, és még (szép)irodalomszerűségről beszélhetünk, akkor nem elég, ha ez pusztán tetszik egy kiadónak: komolyan kell hinniük benne, és szerencsés csillagállásra is szükség van.

A Szemben a szerző második megjelent kötete Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Nekem óriási szerencsém volt azzal, hogy Marton tanár úr odaadta a kéziratot Radnóti Zsuzsának. Zsuzsa pedig elolvasta, majd üzent, hogy üljünk le beszélni. Soha nem felejtem: ott ültem Zsuzsa mellett, aki addigra már ceruzával jeleket írt a kötetbe. A felkiáltójel arra vonatkozott, hogy az adott szöveg maradhat, a kérdőjel pedig azt jelentette, esetleg fontoljam meg, hogy kell-e az a bizonyos szöveg a kötetbe. Tízből kilenc novellánál azt mondta, hogy maradhat, én pedig csipkedtem magam, mert el sem mertem hinni, hogy ezt valóban nekem mondja Radnóti Zsuzsa...

A kötet összeállítása milyen elven működött? A Szemben négy ciklusra tagolódik. Bár néha azt éreztem, volna köztük átjárhatóság, gondolom, nagyon tudatosan alakult ki ez a szerkezet.

Valóban tudatos volt. Megpróbáltam négy olyan alcím szerint tematizálni a novellákat, amelyek négy helyzetet, négy alapállást határoznak meg, így az írások ezekhez a „felvezetésekhez” erősen kötődnek.

„Ez nem egy könnyű olvasmány” Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Az is fontos szempont volt, amit Radnóti Zsuzsa mondott: „Gergely, ez nem egy egyszerű olvasmány. Néha adjon egy kis időt szusszanni az olvasóknak.” Ezért – ahol lehetett – úgy szerkesztettük meg a kötetet, hogy azok után a novellák után, amelyek adott esetben egy picit „meggyomrozhatják” az olvasót, van lehetőség arra, hogy az ember levegőt vegyen, és kicsit kihúzza magát, mielőtt az újabb ütésre odatartja a hasát.

Valóban fajsúlyos témák jelennek meg a kötetben: élet és halál viszonya, az elmúláshoz való hozzáállásunk, a halál megközelítései. Hogy látja, jelen pillanatban mennyire kezeljük ezeket a kérdéseket az őket megillető helyen?

Több oka van annak, hogy ezek a témák a kötet gerincét adják: egyrészről természetesen vannak önéletrajzi vonatkozásai, hiszen

mindenkit érint valamiképpen az elmúlás.

Másrészről viszont ezek olyan feszítő pillanatai mindannyiunk életének, amelyek alkalmasak arra, hogy megállítsuk a filmet, és körülnézzük, elgondolkozzunk.. Mai világunk annak ellenében hat, hogy feldolgozzuk a fontos pillanatokat, legyen az egy találkozás, egy szakítás vagy éppen az elmúlás. (Nem is beszélve géntechnológiáról és a szépségiparról, amelyek azon munkálkodnak, hogy egyáltalán el se múljunk.)

A hagyomány, hogy elsirassák a halottat, és megadják a módját a gyásznak, az urbánus környezetben már aligha létezik. Bizonyos vallások próbálnak válaszokat találni, és keretet adni az elmúlás feldolgozásának, de sokszor a saját gyerekeinknek sem tanítjuk meg, hogyan viszonyuljanak a halálhoz. Azt látom, hogy a legtöbb ember megpróbál tudomást sem venni az elmúlásról.

Nekem még gyerekkoromban meghalt az egyik nagybátyám, akit ritkán láttam. Emlékszem, akkor úgy döntöttem, hogy ő valójában nem halt meg, csak éppen azt a periódust éljük, amikor nem találkozom vele – ez volt a gyerek válasza az adott helyzetre. A kötet címadó novellája, a Szemben is az elmúlás egy hasonló feldolgozását mutatja be. A főszereplő öregúr lehunyja a szemét, amikor megtudja a felesége halálhírét, és csukott szeme mögött lelakatolva a közös életük pereg tovább. Nem engedi el.

„Az engem igazán foglalkoztató témák óhatatlanul előkerülnek az írás során” Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Az engem igazán foglalkoztató témák óhatatlanul előkerülnek az írás során, még akkor is, ha néha az út nem is törvényszerűen abba az irányba visz tovább, mint amelyen eredetileg elindultam. Az Appassionata címet viselő írás például egy zongorista életének négy pillanatát mutatja meg. A novellát az a kép indította el, hogy otthon a fiam ül a pianínó előtt egy reggel, és nem üti le a billentyűket, hanem a kis kezével, az ujjbegyével, a kis körmeivel kocogtatja azokat. Ez, mint egy némafilm, megragadt bennem. Több hét elteltével született ebből egy írás, amelyben ez a nyitókép, aztán a második etapban egy koncerten látjuk viszont a főszereplőt, később egy füstös kocsmában, a negyedik részben pedig... de ez már derüljön ki akkor, amikor az olvasó kezébe veszi a kötetet.

Említette a címadó novellát. A Szemben mint kötetcím, a novellától függetlenül, már egészen más asszociációkra is lehetőséget ad. Nem akarnám beszűkíteni az értelmezéseket, de ha önnek kellene megválaszolnia, akkor mégis kivel, mivel szemben?

Magammal szemben, és az olvasónak saját magával szemben. Szemeinkben.

Említette, hogy az elmúlt 15 évben is sokféle műve született. Hogyhogy nem az írást választotta fő hivatásának?

Ez soha nem volt egy egyértelmű döntés eredménye. Még olvasni is éppen hogy megtanultam, amikor hatéves koromban, 1981-ben jelentkeztem és felvettek a Magyar Rádió Gyerekstúdiójába, ahol rendezők és színészek kisgyerekeket tanítottak a gyerekszínészet fortélyaira. Rengeteg rádiójáték készült akkoriban, és én több mint tíz évet töltöttem el a rádióban. Helyzetgyakorlatokat csináltunk, mikrofonkezelést és beszédtechnikát tanultunk, és sokan színészek lettek a társaságból, mint például Csöre Gábor, Láng Balázs vagy Papp Dániel. Nálam is rezgett a léc. Egyszerre jelentkeztem a jogi egyetemre és a Színművészetire: onnan a harmadik rostán estem ki, ahol már húszan sem voltunk.. A jogra viszont felvettek.

Így sem hagytam magam a színháztól eltéríteni:

az egyetemi színpadon végestelen-végig játszottunk. Előfordult, hogy mi írtuk vagy éppen átírtuk a darabokat. Egyszer egy Mrozek-művet kezdtünk előadni, majd épp hogy lement tíz perc a klasszikus darabból, kiderült, hogy az általunk beépített egyik nézőnél bomba van, majd egy csapat elfoglalta a színpadot és a nézőteret, és attól kezdve egy egészen másik darab ment le. Aztán kacérkodtam a rendezői szakkal: ott is az utolsó fordulóban estem ki. Tehát többször is voltak „kiszerződési próbálkozásaim”, és ezalatt mindvégig megvolt a szövegekhez, az íráshoz fűződő szoros kapcsolatom. Már az egyetemi évek alatt is írogattam, például színházkritikákat az egyetemi lapba.

„Nem hagytam magam a színháztól eltéríteni” Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Miután elvégeztem az egyetemet, elkezdtem a jog területén dolgozni, ami mellett kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de folyamatosan írtam. Így csörgedezett az elmúlt időszak. Miközben elsősorban

családapa vagyok, egy vezető magyar iroda egyik alapító partnereként pedig egy klassz csapatot irányíthatok, idővel azt vettem észre magamon, hogy egyre többet írok.

Nem hagytak nyugodni témák, pillanatok, és egyre-másra születtek a szövegek. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor egy geotextíliával leterítesz egy földdarabot, és bizonyos helyeken

így is, úgy is feltör egy-egy buzgár.

Állandóan a számítógép előtt ültem, és írtam és írtam. Azt tapasztalom, hogy az írás egyre több teret követel magának az életemben: már az is nagyjából kirajzolódott, hogy melyik lehet az a következő kézirat, amely napvilágot láthat.

Ezt el is szabad már elárulni?

Ezúttal nem novellákról, hanem egy olyan kisregényről van szó, amely a mai modern, felgyorsult, pillanatokat nem megélő világunkra reflektál, és emberi sorsokon keresztül igyekszik bemutatni életünk törékenységét. Erre a törékenységre hosszú éveken, évtizedeken át nem döbbenünk rá, mert elsodor minket a napi rutin és a kötelezettségeink. Ez a problémakör természetesen részben a saját életemből, az engem foglalkoztató kérdésekből is fakad. Vajon mikor állunk meg, miért állunk meg, és

vajon csak mobiltelefonunk van, vagy vannak valódi emlékeink is?

Remélem, hogy nem is olyan sokára ez a kisregény is megtalálja az utat az olvasókhoz.

Visszakanyarodva az előző kérdéshez, bizonyára nagyon kell a jogot szeretni ahhoz, hogy valaki, aki eljut a Színművészeti harmadik rostájáig, és az irodalom szeretete minden pillanatban megnyilvánul az életében, a több kínálkozó út közül mégis ezt a pályát válassza. Az ELTE-n már hosszabb ideje oktat is joghallgatókat. Nekik próbál a szemléletéből valamit átadni, a jogtudományba a színházat és az irodalmat belefűzni?

Igen, igyekszem a hallgatóiknak megmutatni, hogy a jog nem „szigetüzem” a világban, hanem idomulni próbál, még akkor is, ha az egyik legridegebb tudományágról van szó. Ez alatt azt értem, hogy talán ez az a tudományág, amely a leglassabban és a legzárkózottabban fordítja le a világ eseményeit, fejlődését a saját „nyelvére”. Ha az órákon akár gyakorlati, akár irodalmi vagy színházi példákkal tudok egy helyzetet megvilágítani, akkor úgy látom, hogy sokkal nagyobb részükről a fogékonyság.

Mivel magamat adom az óráimon, sokat nevetgélnek a hallgatók.

Mármint rajtam és a történeteimen. Tekintve, hogy nagyon intelligensek, szerintem a legtöbben észreveszik, hogy valójában görbe tükröt tartok eléjük, és megpróbálom őket bevonni a jog megértésébe, a jog logikájába.

„Úgy tartok órát, mint amilyen novellákat írok” Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Azt hiszem, hogy

úgy tartok órát, mint amilyen novellákat írok:

igyekszem elérni, hogy jöjjenek velem, és együtt alkossunk meg valamit. Például, amikor jogesetmegoldást tanítok, akkor nem azt mondom el, hogy konkrétan mi a jogeset megoldása, és mi a tanulság, hanem azt próbálom meg átadni a hallgatóknak, hogyan kell megoldani a jogesetet. Ennek a képlete bizonyos szempontból nem áll messze a novellaszerkesztéstől.

A színházi múlt pedig ott is visszaköszön, hogy a Szemben-hez készült egy trailer. De nem csak itt kapcsolódik több másik művészeti ág is a kötethez: az illusztrációknak is komoly szerep jut a könyvben.

Nagyon jó kis csapat, valódi alkotóközösség alakult ki a könyv mellett. Ordódi Tamás képzőművész személyében pedig egy olyan művészre találtam, aki „jött velem” . Nem ismertem őt korábban, a kézirat hozott össze minket. Meg is lepődött – akárcsak a könyvhöz készült kisfilm alkotói –, amikor azzal adtam át a kéziratot, hogy olvassa el, és mondja meg, hogy ő engem választ-e. Furán nézett rám, mire elmondtam, hogy nem csupán felkérni akarom egy munkára, fizetség ellenében. Arra van szükségem, hogy tudjam: a többi, velem együtt majdan alkotó művésznek érdekes-e a téma, megmozgatja-e őket, tudnak és akarnak-e dolgozni vele.

Itt hadd mondjak el egy számomra érdekes történetet, amiből látszik, hogy bár közel kerültünk egymáshoz Ordódi Tamással és a Farkas Györggyel (a kisfilm rendezőjével), még számomra is tartogatnak meglepetéseket. Egerben az Érseki Palota dísztermében voltunk könyvbemutatón, és ott, a pódiumon, közel ötven ember előtt tudtam meg én is, hogy a Dallam című íráshoz készült illusztráción – ahol egy dallam egyik része a földön reked, és eljön érte egy angyal –

nem egy egyszerű kotta szerepel,

hanem Ordódi Tamás kedvenc komolyzeneszámának a kottája, precízen lejegyezve. Ennyire megmozgatta és beszippantotta őt is a történet. Farkas György pedig néhány percre rá azt kezdte el ecsetelni, hogy a fények hogyan jelennek meg az írásaimban. Mintha egy esztétikai tanulmányt írt volna arról, filmrendezői szemmel, hogy milyenek ezek az írások a fény szemszögéből.

Az elmúlt években a civil foglalkozása mellett, a szabadidejében írt. A Szemben-nek viszont sokkal nagyobb a visszhangja, mint az előző kötetének: sorra kapja a pozitív visszajelzéseket. Magára az írásra, az alkotásra visszahat, hogy íróként sikereket ér el, és feltehetően a további írásai is megjelennek majd?

Azt hiszem, nincs rám hatással, és remélem, nem is lesz. Bizonyára álszerénynek hat, de én minden alkalommal meglepődöm azon, ha valahol egy pozitív recenzió jelenik meg a kötetről. Sokszor pedig még

olyan dolgokat is észrevesznek a kritikusok és az olvasók, amelyekről fogalmam sem volt,

hogy ott vannak a szövegekben, a kötetben. Tehát elmondható, sokat tanulok a visszhangokból, a kritikákból.

Mit szűrt le a visszajelzésekből: mitől működnek vajon ezek a novellák?

A novella az egyik legnehezebb prózai műfaj, hiszen mindössze néhány oldal áll a rendelkezésre ahhoz, hogy megszülessen egy történet, a hozzá tartozó ívvel. Az olvasó pedig érzékeny: ha nincsenek helyükön a mondatok, a szavak, vagy megtörik a ritmus, akkor megbicsaklik az olvasás, a megértés és a befogadás, így akár el is veszíthetem az olvasót. Lehet, hogy maga az olvasó ezt ennyire direkten nem is észleli, csak akkor, amikor már elolvasta az írást, úgy megy tovább, hogy nem fogta meg a szöveg.

Abban bízom, hogy ezeknek az írásoknak talán éppen azért sikerül bevonzaniuk és elgondolkodásra késztetniük az olvasót, mert elég szűkek és feszültséggel teltek ahhoz, hogy megteremtsék azokat a pillanatokat, ahová az olvasó be tud lépni, és tovább tudja vinni magában, magával a történetet. Többen mondták, hogy elolvastak egy-egy írást, majd néhány nap múlva újra visszatértek a kötethez, mert az adott novella nem hagyta nyugodni őket. Mások arról számoltak be, hogy az utcán, jártukban-keltükben eszükbe jutott, valósággal eléjük ugrott egy írás, egy kép, és mint egy ismeretlen ismerős szólította meg őket. Ma már látom, ezek az írásoknak nem a szokványos módon van szükségük az olvasóra:

ezeknek a szövegeknek élet-halál kérdés az olvasókkal való találkozás,

a velük való interakció, a közös gondolkodás.