Zeneiskola mint a közrend záloga

2016. 08. 31. Gordan Grlic Radman Horvát koprodukció Opera Sajtótájékoztatója. Ókovács Szilveszter

Ókovács szerint az Opera – 2/7. levélária

Drága Tatjána Néném!

Bizonyos Otto Schily egykori német belügyminiszter azt találta mondani a maga idejében, hogy „minden egyes zeneiskola megszüntetése lépés a közrend fenntarthatósága ellen". Igen, igaza van Nénémnek, azt írtam legutóbb, hogy majd a Lammermoori Lucia- meg a Don Quijote-bemutatókról mutathatnám be az Opera álláspontját, tudom, hogy Olga húga is nagyon várja, de még tart a két sorozat, még minden kritika meg sem jelent, és itt ez az idézett mondat is, amely a többi elé sorolja a zeneiskolák témáját. Meg a múlt szombat, amikor százesztendős lett az a zeneiskola, amelyikbe én is jártam: a veszprémi.

Lenne hát itt pár gondolat, talán érdekli Nénémet. Már önmagában az csodálatos, hogy az utód nélkül maradt Ferenc József halála, a destabilizálódó magyar belpolitikai helyzet és a jól láthatóan érő nagy háborús vereség közepette a veszprémi polgárok úgy gondolják, hogy nem óvóhelyeket vagy Maginot-vonalakat építenek, hanem zeneoskolát. (Utóbb kiderül, ugye, hogy ez aztán a szellemi óvóhely meg esztétikai védvonal!)

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója irodájában Forrás: MTI/Soós Lajos

Milyen jól tették! Egy városnak tartást ad a zeneiskolája. Ez a kijelentés ugyan nem vetekedhet a Schily mondásával, kevésbé puskaporos, de valahol ugyanazt próbálja leírni. Ha van zeneiskolád, vannak zenetanáraid. Ők addig is, amíg maguk ki nem nevelik a tanulók nagyobb csoportjaiból a kis szólistákat és kamaracsapatokat (utóbb meg a fúvós- és vonószenekart, azokból meg majd egyszer szimfonikus alakítható), maguk is képesek feldobni egy-egy produkcióval a város ünnepeit. És nemcsak a Kormányzó neve napját vagy a felszabadulás dátumát, de eljutnak a templomokba, ott az alkalmatlan kántor félrehúzódik, az alkalmas meg felnő a feladathoz, és minőségi egyházi zeneszolgáltatás kezdődik. És a tereken, a karácsonyi vásárokban, a tavaszi parkok zenepavilonjaiban is feltűnik a zene. A helyi színház egyszer csak kibontja a pici zenekari árkot, és legalább egy operettnyi személyzetet tud toborozni tanárokból és nagyobb tanulókból, akik már talán egy helyi zenei szakközépben komolyodnak tudásukat (is) tekintve.

A kis növendékek szerepe még ennél is fontosabb: nincs az a kezdő fuvola-, zongora- vagy gitártudás, amely már az első karácsonykor ne kápráztatná el a rokonságot, vagy ami a legjobb: a zeneórák előtti hétköznap esték is bearanyozódnak, ha odakuporodik a szülő a kis tanonc mellé, hallgatni az első skálákat, minimál-etűdöket. A zene iránt fogékonnyá vált szülőket egy-egy rátermett szolfézstanár képes lehet kamarakórusba hívni, abból meg nagyobb vegyeskarok is kinőhetnek, az iskolai énektanároknak a zenetanárokban szövetségesei lesznek, iskolai leánykarok, kórusok alakulhatnak... Nem ragozom tovább, Néném is látott már ilyet, sokat.

És mi a kiteljesedett állapot? Veszprém jól mutatja. Hatalmas, sokszáz gyerekes zeneiskola kis együttesekkel, zenei szakközép, egyházi zenei felsőoktatás, neves városi kamarazenekar (pillanatok alatt képes szimfonikussá bővülni), nem is egy, hanem két nagymúltú vegyeskar, nem is egy, hanem két zenés színház (mindkét rivalizálás nyertese is a közönség), zenei versenyek, a művelődési házban hangversenysorozatok, akár még a könnyűzene felpörgése is (a mi funkyegyüttesünk is a fúvószenekarból nőtt ki, aztán a művközpont vette szárnyai alá), számos innen elszármazott muzsikus, énekes. Utóbbiak ugyanazt köszönhetik a zeneiskolának, mint jómagam, röviden szólva: mindent.

A veszprémi Csermák Antal Zeneiskola felújított épülete Forrás: MTI/Nagy Lajos

Néném tudja, hogy Anyukám mint göthös, ex-asztmás gyereket, tüdőerősítés céljából simán be tudott íratni trombitára, méghozzá nagyhírű tanárnőhöz (!), senkinek fia-borja nem voltam pedig. Előtte szolfézs-előkészítő év is járt, kiadás meg csak annyi, hogy minden óra után (be)kaptam egy oroszkrémet a közeli Jégbüfében... A zeneiskolában, amelyet akkor egy megbecsült cigány muzsikus vezetett, adtak hangszert, és az első év után, amikorra a szájtartásomról kiderült, hogy nem egy Maurice Andréé, a vigaszágon azonnal adtak harsonát, amivel aztán évtizedes szerelembe estem, még megyei versenyt is nyerhettem. És megnyílt az út a fúvószenekarok felé, bejártuk fél Európát busszal, schillingért utcazenélve Ausztriát kocsival, de még repültünk is Finnországba, ami a magamfajta veszprémi gyereknek álmában se szerepelt. Igaz, a mi családunkban diploma sem volt, de az '56 óta a várost uraló, Véreskezű Pap János Veszprémének (ének! ének!) közepén, a megyeszékhely Séd völgyében csatorna, gáz, telefon, közvilágítás, útburkolat és tömegközlekedés se, csak szovjet katonák, ők viszont jó sokan. Mi még vizet is a szomszéd bácsitól kaptunk – nem száz éve, kedves Néném, még 30 sincs!

A zene és annak kútfeje, a zeneiskola révén viszont elindulhattam másokkal együtt én is, és a jól összehangolt magyar művészeti képzést végigjárva most innen írhatok Önnek, az Operából. És elmondhatom a veszprémi zeneiskola századik születésnapján, hogy áldozatos tanárok által a város ma ott tart, hogy az utca is zenél, szó szerint, a híres nyári fesztiválon. Én pedig csak azt mondom, hogy számolhatatlanul nevelte ki a zeneiskola a legdrágább kincset: a szépre fogékony közönség véleményvezéreit is – akik még véletlenül se fognak autót borogatni.

Ezért csak köszönet jár a száz év előtti magyaroknak, meg a huzamosság és a minőség száz éven át a vártán állott, rendületlen őreinek. Köszönöm én is, ezt is Veszprémnek, amely épp ilyen vonásaiért marad az ember igazi szülővárosa, nem a kórház címe miatt.

Erre is várom Néném válaszát, kák szálávej léto!

Szilveszter