BUSH: ukrán világmegváltókra és lengyel varázslatra bólogattunk

Brunettes shoot Blondes a Bush fesztiválon az A38 hajón 2016 november 17-én

Lengyel Portishead-utánérzést, szédelgős nyolcvanas évekbeli New York-i hangulatot, ukrán porba tiport szerelmet és vidáman pattogó rock'n'rollt köszönhetünk a Budapest Showcase Hub (BUSH) első bulijának. A BUSH azzal a nemes céllal csábított Budapestre 24 zenekart és 14 ország 250 könnyűzenei szakemberét, hogy együtt dolgozzák ki a közép-kelet európai együttesek fejlődésének és világpiacra lépésének know-how-ját. Nos, az első buli alapján jó az irány.

Budapest Showcase Hub (BUSH) Fotó: Szabó Gábor - Origo

Fontos már a legelején leszögezni, hogy a BUSH-nak az is a célja, hogy lehetőséget teremtsen a környező országokból származó zenekarok számára, hogy külföldi közönség előtt is megmérettessenek. Nyilván nem stadionrockról van szó, de ha már egy klubban is be tudják indítani az emberekben a kémiát, akkor jó eséllyel van némi keresnivalójuk kis hazájukon kívül is.

Nos, az első csapat, akit az igen kritikus magyar közönség elé eresztettek, egy ukrán világmegváltó csapat, a Brunettes Shoot Blondes volt. Szemlátomást arról van szó, hogy valahol a ködös Kárpátalja vonulatain túl (vagy éppen ott), két óriási fenyő között néhány fiatal rájött arra, hogy ők nagyon érzik Amerikát. Ami ugye némi paradoxon, viszont kétségkívül izgalmas kiindulási alap. Szóval ezek a srácok (akiknek bizisten nem tudni az életkorát, még a Wikipédia sem segít ebben) nagyon elkapta az amerikai és angliai indie-érzést. Értem, hogy ma már nagyon megy a globalizáció meg minden, de azért még mindig elképesztő időnként rácsodálkozni arra, hogyan lehetünk mindannyian ennyire a Nagy Közös Vérkeringés részei. Jelen esetben zeneileg.

Brunettes Shoot Blondes Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ezzel csak arra utalok, hogy a srácok annyira kellemesen frissek és bátrak voltak, hangzásban annyira nagyvilágiak, hogy jöhettek volna bárhonnan. Pont olyan muzsikájuk van, amit még

képes lettem volna megvenni kazettán, aztán betolni a kopott, de nagyon amerikai verdám még kopottabb lejátszójába, kicsapom a könyököt az ablakon, aztán hadd szóljon az ó-ó-ó-óóó.

Szóval nagyon énekelte a srác ezt a 66-os úton végigtekerő, arcba nyomott Wayfarer hangulatot. Két sör között esküszöm, hogy köhögni támadt kedve az út porától. Az egész világot éreztem a hajó gyomrában (az A38-éban).

Aztán persze jöttek az olyan sorok, mint a "let me get away", és én együtt éreztem a fiúval, sirattam a lányt, a szerelmet, bólogattam, meg ittam a sört. Egyébként végig olyan érzésem volt, hogy baromira hallottam már ezeket a dalokat valahol. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valami nagyon a nyelvemen van, mindjárt ki tudom mondani, már köhögök is, ott mozog az agyamban, izzad a halántékon, de mégsem ugrik be.

Természetesen nincsen indie-feeling "broke my heart" sorok nélkül, amely egy gyönyörű himnusz az összetört szívű férfiakért.

Ballada is van, lötyögünk is, én nagyon örültem ezeknek a gyerekeknek. Mondjuk az kétségtelen, hogy a hely nem robbant fel tőlük, de nem azért, mert nem voltak jók, hanem akkor még nem voltak ehhez elegen.

Brunettes Shoot Blondes Fotó: Szabó Gábor - Origo

Na nem így a következő versenyzőnknél, a lengyel Brodkánál, aki egyébként a negyvenmilliós országban már igen komoly sztár. Arany- és platinalemezek, megnyert tehetségkutató. Minden van már. Most éppen igyekszik a nemzetközi színtérre kilépni. Úgyhogy legutóbbi lemezét már Los Angelesben vették fel. Angolul.

Amúgy Brodkáról az első, ami eszünkbe jut, hogy van benne kraft, van benne mélység. Meg

az egész egy elvarázsolt szürreális valami, amit nehéz meghatározni, hiszen inkább az ember lelkével rezonál, mint az agyával.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a zenekari tagok közül a legszimpatikusabb a gitáros fickó volt, akire bár nem mondom jó szívvel, hogy öregúr (hiszen engem is megrendít, ha csókolommal köszön egy kissrác), de azért kétségkívül és szemlátomást ő a csapat doyen-je. Egy vagány nagypapa, na! Cibálja a húrt, mint aki életében most kapott először a kezébe hathúrost.

A zenében, legalábbis az elején tényleg van egy kis Portishead, meg Björk hangulat. Azért mondom, hogy tényleg, mert Brodka szerint nagyjából tőlük ered az inspiráció. Szóval az indulás elég dark, döng a hajó, reszket a lélek, túlvilágiak a hangok, megbánom minden bűnömet. Meg iszom közben egy kortyot a sörből.

Brodka Fotó: Szabó Gábor - Origo

Sokáig nem nagyon tudtam beazonosítani, hogy ki énekel, tekintettel arra, hogy hiába interjúztunk vele, felkapott egy parókát és ezzel engem máris kibillentett. Úgy nézett ki, mint egy kevésbé szemérmes Sia. Szerencsére Gábor, a fotós harcostársam lélekjelenléténél volt és ő felismerte, hogy ez a Beatles gombafrizurát viselő hölgy valóban az a hosszú göndörhajú kislány, akivel csevegtünk. A blúzáról végig egy hatalmas szem figyelt minket, amíg ezt megvitattuk. A harmadik számnál aztán végre feloldozzák az egyre csak hízó és majdnem teltházat produkáló közönséget. Lazul a zenei helyzet, de azért továbbra is súlyosak az ütemek, de már nem annyira elektronikusan varázsolnak, mint inkább lépegetünk a rock felé.

Abszolút hipnotikus dolgok történnek a színpadon, egyáltalán nem egy kaptafára mennek a dalok, még azok felépítése sem. Némelyiknél tényleg nem találom a verse-refrén-verse-refrén-vége-a-számnak szerkezetet.

Olyan, mintha menne a maga útján, de nem úgy, hogy szétesik, csupán szabadon él.

Igen, ez egy dal. A közönség meg csak hízik. Fogalmam sincs, hogy kicsodák. Talán egyetemisták, de az az igazság, ahogyan öregszem, úgy tévedek el egyre jobban, ha be kell lőnöm az utánam jövő generációk életkorát. Az egyetemistákat rendre középiskolásnak, a középiskolásokat általános iskolásnak nézem és így tovább. Egyezzünk ki abba, hogy korai huszasok bólogattak a lengyel díva dallamaira.

Brodka Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mindenesetre van még reménye ennek a világnak, ha ilyen sok fiatal képes végighallgatni egy ilyen kifinomult koncertet, ahol sorra záporoznak az óvatos, finom zajok, lágy hangok, patikamérlegen mért finomságok. A már említett fotósunk, Gábor megállapította, hogy ennek az egész színpadi képnek (de főleg maga Brodka miatt) van egy olyan hangulata, mintha a Lány az űrből című filmet néznénk a nyolcvanas évekből. Szerintem időnként eléggé Red Hot Chili Peppers-be hajlott a produkció, de ez tényleg ízlés és viszonyítás kérdése.

Aztán jött még egy gyönyörű végjáték és egy visszataps. Nem csak azért, mert különösen erős volt az első sorban a lengyel kontingens, hanem azért is, mert nagyon megkedvelte Brodkáékat a Volkova Sistersre várakozó magyar ifjúság.