Mindenkinek igyekeznek megfelelni, csak nem ugyanazon az estén

Shakespeare 400+ Fesztivált rendez az Opera.  Ókovács Szilveszter - Magyar Állami Operaház főigazgatója 2016.05.11.
Vágólapra másolva!
Ókovács Szilveszterrel, a Magyar Állami Operaház főigazgatójával a most zajló Shakespeare 400+ fesztivál kapcsán beszélgettünk az Opera most záruló és következő évadairól, elvárásokról és kockázatokról.
Vágólapra másolva!

A most zajló Shakespeare 400+ fesztivált beharangozó sajtótájékoztatón azt mondta: Ön már egészen más évadokban jár, de jó visszatekinteni arra, ami most történik éppen. Milyen más évadokban jár pontosan?

2019/20-ban járok éppen, egy meglepő, de igen fontos tematikájú szezonban.

Egy operaházi szezon tervezésének muszáj évekkel előre járnia,

három-néggyel biztosan, ahhoz, hogy le tudja kötni a legjobb külföldi énekeseket, rendezőket, kitárgyalhassa a nagybalettek jogait és verzióit, és hogy a saját feladataira méretezve futhasson rá például egy Strauss- vagy Wagner-repertoár, de akár Faust- vagy Shakespeare-tematika létrehozására. Ezek bővítése, illetve cseréje is éveket vesz igénybe. Idő kell ahhoz is, hogy saját utunkról gondolkodhassunk – ahhoz pedig pláne, hogy az idejekorán elhatározottaktól a köztes idő érdekmúlásai vagy vis maiorjai miatt miként térünk majd el? A következő évadot természetesen a magyarországi színházak közül elsőként, március elején hirdettük meg, tehát a féltéglányi Kalendáriumból praktikusan 2017 júliusáig mindenki tudhatja, mit játszunk, hol és mikor. Teljesen kész van az eggyel későbbi évad is, persze, hivatalossá jövő tavasszal válik. Most az a feladat, hogy ősszel a 2018/19-et és december végéig a 2019/20-at is véglegesíthessük, ezek egyelőre csak az én gépemen léteznek. Mindez az alkotók és a szereposztások visszaigazoltatását, valamint a logisztikai és próbaterv elkészítését jelenti, azután már elég lesz 2017 folyamán a 2020/21-es szezont kidolgozni. Meredeknek tűnik, pláne, hogy jelen vezetésünk megbízása 2018 tavaszán lejár, de az opera nemzetközi első osztályának világa ilyen, és a folytonosságot három előre kidolgozott évad jelentheti, bárki is folytatná a munkánkat. De

egy dátumot már 2020 őszén is látok: tudom, november 20-án milyen premiernek és kikkel kellene következnie.

Nagyon messze van, úgy hisszük, aztán hirtelen majd itt terem...

Ezek szerint 5 évet kell visszaugranunk az időben, hogy a most záruló évad elejéhez érjünk. Hogyan értékeli: a kockázatosabb vállalások, mint például a Lear című kortárs opera műsorra tűzése, hogyan alakultak, hogyan sikerültek?

A Lear nem várt siker volt. Korábban is úgy gondoltam, nagy tett lesz, amelyet azért érdemes meglépni, mert az opera megírásának idején, 1978-ban nem volt arra mód, hogy Nyugat-Európából bármiféle kortárs darab, főleg egy reimanni szeriális mű elérjen ide. Nem is jött szinte semmi: Hindemith, Britten, Henze és a többiek csak mutatóba, vagy abba se. Egyfajta zárt, kádárista légkörben éltek a szüleink, ugyan már nem kellett kötelességből szovjet darabokat bemutogatni, mint huszonöt évvel korábban, de a Nyugat zenéje gyanús volt, főképp pedig a merész színháza. Reméltem, hogy a szakma majd értékeli a vállalásunkat.

Értékelte is, de az meglepett, hogy a közönség is lelkesedett! Azt hittem, nehéz lesz látogatókat szerezni rá, értetlenség lesz, a szünetben elmennek a nézők.

Pedig Anger Ferenc, aki művészeti igazgatóként az ősprodukciót halott videoszalagokról életre magnetizálta, egyre határozottabban sugdosta, hogy készüljek, mert most valami nagyon erős, ma is érvényes előadás születik, a képzőművészetnek is hatásos Ponnelle-tablók belsejében szédítő mélységek nyílnak, és már az énekesek is szokatlanul lelkesek a megfejtések közben. És lőn: azért a híre is elment az előadásnak, tehát a napokban, a Shakespeare400+ fesztiválos két este is nagyobb gond nélkül telik be.

Shakespeare 400+ Fesztivált rendez az Opera. Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. Fotó: Marton Szilvia - Origo


Nyilván nem minden kockázatos húzás jön be, azonban a bukásokról nem szoktunk interjút adni, biztos megérti. E tekintetben is az elmúlt 5 évet illik néznem, mert ennyi már egy fejezete a színháznak. Közel 60 nagytermi, egész estés opera- és balettbemutatót tartottunk, kamaraműből is vagy húszat. Van 3-4, de lehet, hogy 5 cím is, amelyek sikere véleményes: szerintem ugyan nem lettek jók, de minket olyan széles közönség látogat, hogy az összes esetben találkoztam vehemens rajongókkal is. Néhány produkció pedig nekem személyesen is sűrű szívdobogást okozott. Az egyik ilyen épp a Lear, és nagyon remélem, hogy A vihar is hasonló karriert fut be nálunk, mert úgy a műnek, mint a zenei megvalósításnak és a rendezésnek is megvan rá minden esélye. De nagy kedvencem még Az árnyék nélküli asszony, a Háry, A bolygó hollandi, az Ariadné Naxoszban, a Sába királynője és a Faust-produkció is, a Parázsfuvolácskáról és jó néhány balettről nem is szólva.

Hiányérzete van esetleg az évaddal kapcsolatban?

Folyamatos gondolkodásban kell lennünk, miként lehetséges úgy változtatni, hogy a közönség irántunk táplált bizalma ne vesszen el, sőt, nőjön. Van egy komoly távlatokat rejtő bismarcki mondás:

Ha a vakmerő Trubadúr-, Aida- vagy Bűvös vadász-bemutatók kapcsán hallható, kiérezhető nézői értetlenség, akkor az engem soha nem arra indít, hogy levegyem a darabot – mert szerintem mindhárom alapállása helyes volt, a művek létező összefüggéseit kutatta, csak távol esett az oldschool Erkel színházi operajátszástól. Amely egyébként nagyon látványos, szívmelengető és szép is lehet, és kiragadhatja az embert a hétköznapok közegéből: képes normális pulzusúra lelassítani, ha tetszik, megnyugtatni is a nézőt. Kérdés, hogy mennyire lehet ezt művelni, és mennyire kell mellétenni, amit egyébként most elég gyakran megteszünk: hogy igenis gondolkodásra késztető, szimbólumokban, színházi jelekben az olvasatot felfedő, új típusú, hatásosabb rendezésekkel cseréljük le a régieket. Beszédes tény, hogy míg a miskolci Bartók+ Operafesztiválon az említettek közül kettőnek az előbemutatója kifejezetten nagy sikert érdemelt, az Erkel színpadán pár hónap múlva sokkal konzervatívabb közegben kellett játszani Verdi két nagy címét.

Miben áll tehát a hiányérzet?

Ha hiányérzetről van szó, akkor nekem ez a megújuló problémám van, hogy

a balansz még nem moccanatlan, és nem vigasztal, hogy szerte a világon gond ez egy olyan sokat játszó repertoárházban, mint a miénk.

Melyik rendezőtől milyen hozzáállást kérjünk? Egyáltalán: milyen rendezőt válasszunk, akinek jól fog állni ez a típusú színrevitel? Magyar legyen-e? Blockbustereknél vagy ínyencműveknél érdemes-e újszerű megközelítéssel próbálkozni? Sorolhatnám hosszan. Nálunk most fele-fele ez a bizonyos arány, de az is hosszú ideig tart, mire a nézőket rábeszéljük, hogy olvassák el a honlapot vagy a kalendáriumunkat. Ott vannak cselekményleírások, amelyek már a produkcióhoz tartoznak, tehát azokból lehet sejteni, hogy milyen az előadás. Vannak fotógalériák, ajánlószövegek, amelyekben hangsúlyozzuk, milyen típusú előadásra lehet számítani, korhatárkarika, sőt, filmek is vannak minden darabról! Próbáljuk az emberekkel elfogadtatni a friss kalendáriumunk tételmondatát:

az Opera dolgának tekinti minden nézői réteg igényének a kielégítését, de nem ugyanazon az estén!

Ez nagyon fontos. Rettenetesen különbözőek a nézők, mások az elvárások, és egy-egy darab nem tud mindnek megfelelni. Viszont, ha körülnézne, mindenki találna nálunk olyan előadást, amely neki tetsző eszközökkel viszi színre a partitúrát – mert ahhoz kétség se férjen, hogy a mű, a zeneszerzői opusz maga a meghatározott kotta, és aki ehhez meghatározott látványt, rendezést vár, netán saját gyermekkora idejéből, az szükségképpen csalódni fog. Mintha azt mondanánk, hogy a Nessun dorma kezdetű áriát már csak Pavarotti hangján, frazeálásával lehet énekelni, miközben Puccini adott háromoldalas kottarészletét máshogy is előadhatják helyesen, arról nem is beszélve, hogy sok esetben az etalonná vált hagyományos forma (pl. fortissimo zárómagasság a Radames-románc végén) épp ellentétes magával a szerzői szándékkal.

"Az Opera dolgának tekinti minden nézői réteg igényének a kielégítését, de nem ugyanazon az estén!" Fotó: Marton Szilvia - Origo

A közönség megszólítását célozzák az olyan rendezvények is, mint például a nemrégiben rendezett Éjszaka az Operában?

A European Opera Days létezett korábban is, volt pár év, amíg nem vettünk részt a programban. Kasper Holten, a londoni Royal Opera casting directora mesélte egy konferencián, hogy bevittek egy csoport vállalkozó kedvű nézőt az épületbe, és valamelyik képtelen helyiségben, talán a padláson, hálózsákban megaltatták őket – lám, mekkora élmény volt nekik! Én ebből gondoltam tovább, hogy

nem aludni kellene, hanem egy teljes éjszakán át végigűzni a bátrakat, a sajtó munkatársait és civileket az Operaház különböző szegletein.

Legyen előadásélményük, de ők maguk is legyenek rászorítva arra, hogy elfáradjanak, mert belekóstoltak ebbe-abba. De ugyanolyan örömmel szemléltem azt is, ami épp eközben az Erkel Színházban zajlott. Szombaton és vasárnap odahívtunk amatőr kórusokat, és 1500 ember hallgatta egymást. Erkel Ferenc, a színház névadója volt az elnöke az első Magyar Daláregyesületnek, így ez is kötődik a nevéhez. Évről évre szeretnénk, hogy amatőr kórusok eljöjjenek, a jókedven és a finom nedűkön túl valamiféle szakmai munka is folyjon, este pedig kapjanak egy előadást. Most a Parasztbecsület volt soron, és annak a Húsvéti kórusa ki volt adva, hogy tanulják meg. Amikor pedig zajlott az előadás, ezt a részletet nemcsak az Operaház kórusa énekelte a színpadon, hanem a nézőtéren 1500 dalostárs is. Akkora élményt adott nekik, amelyet most először volt módjuk megtapasztalni. Biztos vagyok abban, hogy sok kis operanagykövetet küldtünk el most haza, akik fognak járni operába családdal, vagy legalább hallgatnak majd operát.

Ezekben a napokban éppen a Shakespeare 400+ fesztivál zajlik, amely május 18-án Nádasdy Ádám előadásával kezdődött.

Itt arról van szó, hogy nagyon szeretnénk, ha a diákság és a tanáraik is felfedeznék ezt a lehetőséget. A következő évadban, a MagyarFeszten is lesz ilyen edukációs program. A diákokat – döntően egyetemistákat, leginkább bölcsészeket – próbáljuk meg végighajtani ezen a nagy artisztikus akadályversenyen. A fesztivált úgy szerkesztettük, hogy meg lehet nézni akár mindent egymás után, de ahhoz persze mindennap el kell menni egy előadásra!

A fesztivál alatti bemutatóik is a Learhez hasonlóan kockázatosak - mint például a Sly?

Hogyne, ahogy A vihar is, de ezek vállaltan a Shakespeare-adaptációk periferiális érdekességei, értékei. Ermanno Wolf-Ferrari neve talán keveseknek mond valamit, pedig a Sly is műsoron volt itt a 30-as években. A darabot könnyű befogadni, dallamos, indulattal teli itáliai muzsika, anno a premieren Pertile, utóbb Carreras és Domingo is énekelte színpadon. Operaházi ötletre, alkotógárdával és pénzből készült, de a Szegedi Nemzeti Színház társulata tanulta meg, gyártotta le és játssza el Budapesten is – ezt hívják win-win szituációnak...

De természetesen a Sly is a fölvállalt érdekesség kategóriába tartozik.

A vihar viszont egy most beérő klasszikus ígéretével kecsegtet a távolabbi jövőben, hisz a világon sok helyen játsszák, ám majd az utókor mondja meg, mennyire lesz tényleg klasszikus. Most kurrens darab, az biztos. De a Purcell-mű, a Tündérkirálynő, amelyet dzsesszes elemekkel fűszerezve mutatunk be, éppen ilyen, va banque. Ezeket nem lehet a Toscához vagy a Don Giovannihoz hasonlítani, nem azért, mert mi nem játszanánk őket szeretettel, vagy ne lennének egyébként értékes művek.

Csakhogy a közönséget rettenetesen nehéz megváltoztatni, rávenni egy újabb darab megismerésére, hogy azt is fogadja be.

Itt van Az árnyék nélküli asszony példája. Most harmadik éve tartjuk műsoron, és ez egy misszió, hogy ezt a címet az emberek fejébe ültessük. Nemcsak Salome van, nemcsak A rózsalovag: van az Árnyék nélküli asszony is, a legjobb, a főmű Strauss operai ouvre-ében. Aztán néha lasszóval fogjuk rá az embereket. Akik viszont eljönnek, tombolnak: „Úristen, ez létezik? Van ilyen darab? Ilyen érzéki és ilyen hihetetlen apparátussal, ekkora és ilyen zenekarral, énekesekkel, kulisszával ekkorát tud ez ütni?" De ahhoz nagyon sok félháznak induló este kell a mi hatalmas tereinkben, amíg az ember egy ilyen címet megismertet, és ezt nem mindig lehet vállalni egy nagy repertoárszínházban.

S hogy rossz úton mégsem járunk, amikor nehezebben eladható különlegességek és nagyszabású sikerdarabok ölelik egymást, azt a számok igazolják: a gigantikus felhozatalú Shakespeare400+ fesztivál felénél már látható, hogy 17-féle produkció 25 nagyszínházi és 9 kamaraelőadásának látogatottsága 30 000 fizető néző feletti, miközben több ingyenes is volt köztük, amely csak rontja a statisztikát, ám melengeti a szíveket. Tudom, unalmas hangoztatni, hogy „ilyen se volt még", de rosszabb dolgunk sose legyen. Meg hát: igaz.