Még mindig úgy köszönnek rá: Szia, Feri!

Nemcsák Károly színész igazgató József Attila színház
Vágólapra másolva!
Nemcsák Károly egyáltalán nem bánja, hogy sokan így köszönnek neki. Jó szívvel gondol vissza a Szomszédokra, amelyben Vágási Ferit játszotta. A sorozat szerinte nemcsak azért volt jó, mert az ország megismerte a színészeket, hanem azért is, mert hiába voltak a legnépszerűbbek, nem kellett „celebnek” lenniük. Nemcsák Károly egy nagyon kicsi faluban, Mocsolyástelepen született. Petróleumlámpa fényénél tanult meg olvasni. Gyerekként  lidérceket, árnyakat, mesevilágot látott, amikor a holdfénynél elindultak karácsonykor kántálni. Öt éve a József Attila Színház igazgatója. Azt vallja: szórakoztatni szeretne a színház, de úgy, hogy a néző nevessen, könnyezzen, és gondolkodjon. Szerinte nagy szükség lenne televíziós színházi közvetítésekre, hogy az emberek újra megismerjék a színészeket – és ne csak a főzőműsorokban vagy realitykben lássák őket. 
Vágólapra másolva!
Nemcsák Károly, színész, a József Attila Színház igazgatója Forrás: Origo

Amikor először megpályázta a József Attila Színház igazgatói posztját, hogyan képzelte el a színházat? Milyen típusú színházat szeretett volna létrehozni?

Amikor az ember pályázik az igazgatói posztra, valamiféle koncepciót fel kell állítania, és persze a darabokat is ki kell választani, amelyeket színpadra vinne. Ezekből kiderül, hogy milyen színházat szeretne az ember: bulvárszínházat vagy rétegszínházat. És az is kiderül, ha olyan színházat akar, ahol több műfaj jelen van. A József Attila Színház olyan, mint egy jó értelemben vett vidéki színház. Minden műfajban választunk darabot. Szeretnénk szórakoztatni. De nem szűkítjük le a szórakoztatást vígjáték és bulvárelőadás szintjére. Azt gondolom, hogy a szórakoztatás és a szórakozás az egy jó drámai művel ugyanolyan, sőt, talán még erőteljesebb is lehet. A dráma nem feltétlenül arról szól, hogy az ember este héttől tízig sír, és csak komoly, magvas gondolatokkal foglalkozik.

A József Attila Színház a szórakoztatáson belül is felállított egy szintet, amely alá nem szeretne menni. De a darabok kiválasztása mellett az is fontos számunkra, hogy a közönséggel tartsuk a kapcsolatot. Foglalkozunk a fiatalokkal, ugyanis feladatunknak érezzük, hogy kineveljünk egy olyan értő közönséget, amely tíz év múlva is színházba jár majd. Külön gyerekdarabokat állítunk színpadra, de külön foglalkozunk a középiskolásokkal is. A felnőtt nézőinket pedig meg szeretnénk tartani – úgy próbáljuk az évadokat összeállítani. De meg szeretnénk szólítani új embereket is, akik eddig nem jártak színházba, vagy nem ide jártak.

Az új évadban milyen darabokat láthatnak a nézők?

A gyerekeknek bemutatjuk a Füttyös kalandjai című darabot. Ősszel lesz a premierje, de már zajlanak a próbák. Az előadás magyar népmesékre épül. A kamara-előadásunkat is próbáljuk már. Két egyfelvonásos darabból áll. A címe az egész estének: Írók, gyilkosok, lúzerek. Ebben Dürrenmatt Késő őszi esti órán című egyfelvonásosát és Jókai Mór A jószívű ember című egyfelvonásos művét mutatjuk be. Verebes István rendezi, és játszik is mindkét darabban. Készül kimondottan fiataloknak egy előadás, amely színész kollégánk, Zöld Csaba első rendezése, Mrożektől A nyílt tengeren. Az első nagyszínházi bemutatónk a La Mancha lovagja lesz. Augusztus közepén kezdjük a próbákat Nagy Viktor irányításával, Zöld Csabával a címszerepben. Ez lesz egyébként az első bemutató ősszel, októberben. Aztán novemberben bemutatjuk Kollár Béla Veszek egy éjszakát című polgári vígjátékát Verebes István rendezésében. Decemberben új bemutatóra készülünk, Hrabal Sörgyári capriccióját állítja színpadra Hargitai Iván. A negyedik bemutató pedig februárban lesz, Molnár Ferenc Üvegcipő című darabja, Huszti Péter állítja színpadra.

Ezeken kívül természetesen rengeteg más program is lesz a József Attila Színházban.

Kimondottan a középiskolásoknak szervezünk minden évben egy „beavató” színházat. Az idén ez a Bánk bán lesz. Ezek a délutáni előadások interaktívak. Együtt játszanak a színészekkel, a rendező megszakítja az előadást, beszélgetnek a gyerekekkel a darabról – szóval, ez mindig nagyon izgalmas, nemcsak a gyerekeknek, de a színészeknek, rendezőnek is. Általános és középiskolások számára az idén is megrendezzük az Ádámok és Évák ünnepét. Ez most már a harmadik évad lesz. Az első évben Madách Imre Az ember tragédiáját állították színpadra a diákok. A 15 színt 15 színjátszó csoport játszotta. A színház profi körülményeket biztosít a gyerekeknek. Az első évben 186 fiatal volt a színpadon. A következő évben a kicsiknek magyar népmeséket ajánlottunk, ekkor 308 fiatal játszott. A középiskolásoknak pedig bibliai történeteket ajánlottunk, akkor több mint 200 gyerek szerepelt a színpadon.

Forrás: Origo

Szórakoztató, könnyed darabokat is színpadra állítanak, és komolyabb műveket is. Mennyire fontos az arány ön szerint?

Nagyon nehéz megtalálni az arányt, mert az a gond, hogy például egy Othellót nem tudunk huszonötször eljátszani. Az emberek igényszintje talán kicsit alacsonyabb. Úgy érzem, kötelességünk mindenkire gondolni, amikor összeállítjuk az évadot. Fontos a szórakoztatás, ahogy már mondtam is, ugyanakkor nagyon lényeges olyan darabokat is bemutatni, amelyek a „vájtfülűbbeknek” szólnak. Ezért vannak például a stúdiószínházas előadások. De ebbe a sorba tartoznak a határon túli magyar színházak programjai is. Minden hónapban fogadunk egy-egy határon túli magyar színházat, amely bemutatkozhat. Ők választják meg, hogy milyen darabot hoznak.

Hangsúlyozom, hogy nem ítélem el azokat a színházakat, amelyek erőteljesebben kimozdulnak a szórakoztatás felé, mert azt gondolom, hogy minden színház jó előadást akar bemutatni, és nem is szeretném megítélni más színház programját.

Én csak azt szeretném, hogy a mi színházunk olyan produkciókat hozzon létre, még a vígjátékon belül is, ami igazi izgalmat és kihívást jelent a színészek számára, és tartalmas szórakozást a nézők számára.

Azon gondolkodtam, hogy az ön gyerekkora számomra olyan, mint egy népmese…

Néha én is így gondolom, megmondom őszintén. Mocsolyástelepen nőttem fel. Tízéves voltam, amikor a villanyt bevezették. Addig petróleumlámpával világítottunk, annak a fényénél tanultam meg olvasni. Karácsonykor, amikor elindultunk kántálni, a rokonokhoz, a holdvilágnál tettük meg a utat. Hihetetlen, sejtelmes világ volt. Lidérceket véltünk látni a holdfénynél, árnyakat, elképesztő mesevilág jelent meg előttünk. Mocsolyástelep zsákfalu volt, úgyhogy nagyon el voltunk zárva a világtól. Néha úgy érzem, hogy én nem a 20. században születtem, hanem a 18. században.

Forrás: Origo

Ebben az elzárt világban hogyan talált rá színészetre? Egyáltalán, gyerekkorában gondolt arra, hogy színész legyen?

Nem, egyáltalán nem. Először is kőműves szerettem volna lenni, mint az édesapám. Aztán pincér. Mert olyan szép egyenruhákban voltak, és volt tartásuk. Aztán hős akartam lenni. Olyan, mint a Tenkes kapitánya. Kardokat faragtam magamnak, és elképzelt történeteket játszottam el. Aztán óriási szerencse ért. Amellett, hogy bizonyára hordoz az ember magában valami tehetséget, képességet, amit lehet irányítani, a falunkba érkezett egy budapesti házaspár. Ők tanítottak minket az osztatlan iskolában. Tanító bácsi egyetemet végzett, Ottlik Géza jó barátja volt, a második világháborúban hadnagyi rangban szolgált. Tanító néni középnemesi családból származott, hét gyerekük volt. A hatvanas években kerültek a falunkba. Mégis olyan életet hoztak a 200 fős kistelepülésre, mintha Budapest valamelyik belső kerülete lett volna. Elképesztő szellemi központot varázsoltak az iskolából. A falu apraja-nagyja az iskolába járt tévézni. Minden hónapban egyszer Miskolcról filmeket is hoztak, vetítőgéppel együtt. Tanító néni pedig rendszeresen tanított nekünk előadásokat, kisebb műsorokat. Nekem persze minden alkalommal verset kellett mondanom. Hatodik után kollégiumba kerültem Tiszakeszire. Az is csodavilág volt. Egy régi kastélyban volt a kollégium. Másodikos gimnazista voltam Mezőcsáton, amikor egy szavalóversenyen elindultam. Ezek után minden iskolai ünnepségen, városi ünnepségen verset mondtam.

Emlékszem, az első „nagy fellépésem” március 15-én volt, amikor a Nemzeti dalt kellett elszavalnom. Előtte az igazgatóhelyettes mondott beszédet – de ő 190 centi magas, sudár ember volt. Én pedig egy nyeszlett kisfiú. Az ünnepi beszéde után felmentem a színpadra… és a mikrofon fél méterrel e fejem fölött volt. Képzelje el, amikor a gimnazistatársai ott ülnek és nevetnek...

Forrás: Origo

Mikor mondta ki először, hogy színész akar lenni?

Harmadikos gimnazista voltam, amikor elhatároztam, hogy színész leszek.

Mit szóltak a szülei?

Édesanyámnak mondtam el először, aki közvetített édesapám felé. A szüleim egyébként soha nem akartak irányítani, nyitottak voltak, meghallgattak, segítettek mindenben. Ez ellen sem volt semmi ellenvetésük. Mindaddig, amíg kiderült, hogy nem vettek fel a főiskolára elsőre. A második nekirugaszkodásnál nem nagyon értették, hogy miért ragaszkodom ehhez. De elfogadták. Édesapám örült volna, ha valami polgári foglalkozást választok inkább. Aztán harmadszorra felvettek a főiskolára. Azt mondom: szerencse, hogy csak harmadszorra. Mert úgy érzem, addigra értem meg a feladatra. Addigra erősödtem meg, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is. A mi szakmánk megfoghatatlan, pláne egy vidéki ember számára – így a nekem is az volt az elején. Nem tudtam én sem, hogy mi vár rám – pláne a szüleim. A színészi világ egészen kicsi része – a fényes oldala – jutott el hozzánk.

Arra emlékszik, hogy a szülei mikor látták először színpadon?

Egy szentendrei nyári játékon láttak először másodéves főiskolás koromban, és akkor meg is nyugodtak, hogy jó helyen vagyok. Látták, hogy szeretnek a kollégáim, és Békés András tanár úr személye is elvarázsolta őket. Ez belső nyugalmat jelentett a számukra is.

Miután elvégezte a főiskolát, mindjárt nagyon nagy szerepeket kapott több színházban is. Rögtön bedobták a mély vízbe. Játszott Szegeden, Zalaegerszegen, Budapesten a Radnóti Színpadon, és mindenhol megtalálták a nagy szerepek – amelyekre mások esetleg több évet is várnak. Miért alakult ez így ön szerint?

Jól szerződtem. Az élet jó rendező volt. Olyan emberekkel hozott össze, akikkel csodálatos volt együtt dolgozni. Például Ruszt Józseffel Szegeden is, és Zalaegerszegen is együtt dolgozhattam. Sokat segített nekem – lényegében olyan volt vele dolgozni, mintha a főiskolát kicsit meghosszabbította volna. Valószínűleg egyébként én is nyitott voltam minden újra, ami segítette is a munkámat. Nagyon sok szeretetet, segítséget kaptam nemcsak Ruszt Józseftől, hanem a színészektől is. A mai napig példaképem például Barta Mária, Máriáss József, Király Levente, Mentes József. Tudja, az volt a jó abban az időszakban, hogy soha senkiben nem volt féltékenység.

Volt szerepálma?

Nem, semmilyen szerepálmom nem volt soha. Olyan sokat játszottam abban az időben, hogy nem is tudtam arra figyelni, hogy elmegy-e egy hőn áhított szerep mellettem, vagy sem.

Ráadásul mindig úgy voltam ezzel, hogy ha nem kapok meg egy szerepet, akkor kapok egy másikat, ami talán még jobb is.

Zalaegerszegen 10-15 bemutató volt egy évben, és ha csak a felében játszott az ember, milyen hiányérzete lehetett? Semmilyen. Ezenkívül én nagyon sok színházban játszottam, és ha bárhol elkezdtem kicsit rosszul érezni magam, azonnal eljöttem. Nem volt bennem az, hogy mindenáron státuszban kell maradnom. Azt gondolom, hogy nagyon jó döntés volt, amikor a Radnótiból átmentem a Nemzetibe, és még jobb döntés volt, amikor eljöttem a Nemzetiből. Kerestem mást. mert nem akartam csak azért ott maradni, hogy elmondhassam: én a Nemzetihez tartozom. Akkor indult a Budapesti Kamaraszínház, új csapattal, új társulattal, és nagyon jó volt ebben részt venni. Mindig új és megint új impulzus éri az embert. Ezekből lehet tanulni, ezeket lehet hasznosítani, feldolgozni – izgalmas kaland ez. Mint maga a színjátszás.

Forrás: Origo

Három éve elindult az m3 tévécsatorna, ahol ismételték a Szomszédokat. Nézte?

Néha belenéztem, igen, és nagyon szomorú voltam. Sok kolléga már nincs köztünk.

Akkoriban teljesen más lehetett a népszerűség, mint ma – hiszen volt egyetlen televízió, és mindenki azt nézte. Szerette a sorozatot? Szerette a szerepét a sorozatban? És szerette az ezzel járó rendkívüli népszerűséget?

A legtöbb főszereplőt imádták az emberek. De nemcsak a Szomszédok miatt. Akkoriban sok tévéjáték volt,ráadásul a Szomszédok szereplői mind színészek voltak, akik színházban játszottak. Így azon túl, hogy kéthetente láttak minket a képernyőn a Szomszédokban, esténként különböző színházakban játszottunk. Horváth Ádám egyszer összeszámolta, hogy 13 év alatt több mint 2000 színész játszott a sorozatban.

Hogyan lehetett összeegyeztetni a forgatásokat a színházi próbákkal, premierekkel?

Mindig úgy alakították a forgatásokat, hogy azok soha ne gátolják, ne zavarják a színházi munkákat, a bemutatókat. Emlékszem, Kulka János például akkor Kaposváron játszott, és onnan járt Budapestre forgatni. Horváth Ádám – aki a rendezője volt, és lényegében meghonosította Magyarországon a teleregényt – zseniálisan fogta össze a csapatot. Sokszor, sokan megkapjuk, akik játszottunk a sorozatban, hogy az epizódok végén, amikor mindenki mondott egy-egy mondatot, az didaktikus volt, újságcikkízű. De én azt gondolom, hogy ezek azért értékesek, mert például Zenthe Ferenc szájából hangzottak el.

Egyébként bele lehetett szólni, ha nem tetszett a végén a szöveg?

Mindenbe beleszólhattunk. Nem ragaszkodott Horváth Ádám ahhoz, hogy szó szerint mondjuk a szövegeket.

Forrás: Origo

Nagyon népszerű lehetett, gondolom, imádták az emberek. Milyen volt akkoriban „celebnek” lenni?

Az volt a legjobb, hogy nem kényszerítettek minket abba, hogy „celebbé” váljunk. Nem kellett vörös szőnyeges, limuzinos felvonulásokon részt venni. Nem kellett nyilatkozni. Ha akartunk, nyilatkoztunk, ha nem akartunk, akkor nem.

Nem az volt, mint ami most, hogy szinte kötelező szerepelni minden újságban. Hogy ha betömik valaki fogát, azt azonnal megírja az egyik bulvárújság. Nekem édes teher volt a Szomszédok.

Tudok olyan színészről, aki nem szereti már, de én nagyon szerettem, és most is szeretem. Még ma is rám köszönnek az utcán, hogy „szia, Feri”, és látom, hogy utána döbben rá, hogy én nem a szomszédból, hanem a Szomszédokból vagyok a Vágási Feri.

Forrás: Origo

Bánja, hogy ennyire önre ragadt ez a szerep?

Egyáltalán nem. Néhány kollégám azt mondja, hogy azért nem kap jelentős filmszerepeket, mert egy-egy sorozatbéli szerepe beskatulyázza. Én ezzel nem értek egyet. Azt gondolom, hogy ha kell, megtalál majd egy filmszerep is. Ha ilyen karakterre van szükség, mint én. Ráadásul vannak jó példák is: itt van Kulka János, aki ugyanúgy főszerepet játszott a Szomszédokban, és nagyon sok mozifilmben is szerepet kapott azóta.

Említette, hogy akkoriban sok játékfilm volt, sőt, 20 évvel ezelőtt még rendszeresek voltak a színházi közvetítések is. Ön szerint ma lenne ezekre igény?

Mindenképpen. Azt gondolom, hogy van egy közönségigény, amely nincs kielégítve. Sokan szívesen néznének színházi közvetítéseket a tévében. Sőt, az m3-n néha vannak is, és tudom, hogy azokat sokan nézik. Óriási gond egyébként az, hogy az elmúlt 20 év nincs dokumentálva a magyar színjátszásban. Felnő egy generáció, amelyik nem ismer színészeket. Bárkivel beszélek, mindenki azt mondja, hogy „hát, igen, a régi, nagy színészek…”, közben pedig olyan csillogó tehetségű színészeink vannak a fiatal generációból, és a középkorúak között is. Csak nem ismerik őket az emberek, mert nem látják őket a tévében.

Abban is biztos vagyok, hogy ha lennének színházi tévéközvetítések, az nem feltétlenül lenne gazdasági szempontból nyereséges. Ennek ellenére a közszolgálati csatornák vállalhatnának egy-egy ilyen műsort. Itt a József Attila színházban minden előadást dokumentáltunk eddig. A szekrényben ott van öt év termése, DVD-n, öt kamerával, HD-minőségben felvéve. Bármikor leadható.