A Valuska-világpremier, avagy Eötvös Péter hazatalál

Meghajlás a Valuska végén

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 278. LEVÉL   Drága Néném,   ha Ön azt kérdi, miért is kell kortárs kriksz-krakszokkal foglalkoznia egy ún./gemütliche/zógennante „operaháznak", sőt, bizonyos – szűkítőleg megfogalmazott értelemben és csupa demonstratív nagybetűvel – OPERAHÁZNAK, akkor arra többféle válaszom is van.

Rámutathatok legelőször is a Magyar Állami Operaház statutumára, a mi sajátos alaptörvényünkre, amely csak annyiban „alkotmány", amennyiben a feladatainkat nagy csomópontokban – és egy nagy csomó pontban, szám szerint 26-ban, tehát a latin abc összes betűjét elhasználva – rögzíti, jogainkról nem szól. Bár, ha jobban belegondolok, a feladatok végrehajtásának kötelméből fakadnak a jogok: jogunk van a kötelességeinket végrehajtani, ahhoz pedig együtt kell állnia az intézmény teljes eszközrendszerének. Márpedig abban ott áll, hogy „új művek létrejöttének elősegítése és bemutatása" (g).

Amikor 2017-ben a román sztárrendező, Silviu Purcarete produkciójában bemutattuk az Andrássy úton A szerelemről és más démonokról című alkotást, Eötvös Péter már a világ legtöbbet játszott kortárs operaszerzője volt. Nagy szó ez akkor is, ha az epitheton ornansban benne foglaltatik a „kortárs" jelző: Philip Glasst, John Adamset, Thomas Adést kell megelőzni ebben a rangsorban. Illetve, nem is rangsor ez, természetesen ez az elit liga maga, ahol nem a pillanatnyi helyezés számít, hanem leginkább az, hogy a komponista művészetét elismerik és játsszák is a világ több kontinensének több országában. A Marquez-operát maga a maestro dirigálta, hisz párhuzamosan futtatta zeneszerzői karrierjével a karmesterit: nem klasszikus repertoárt vezényelt, inkább a legújabb korok zenéit (de örök dialógusban áll Mozarttal is), természetesen azt, ami őt igazán érdekelte.

Kattintson a képre a galériáért!

Emlékszem, a zenekar nagyon szerette a csendes, mosolygós, egyértelmű mozdulatokkal és a kortárs zenében különösen lényeges, kibillenthetetlen ritmusérzékkel megáldott művészt. Készítettünk tévéinterjút is vele a bezárás előtti utolsó hónapjait töltő Operaház nézőterén. Kérdés helyett megállapítottam: tapasztalható, hogy a jelen szerzői az énekhangot kivinnék a normalitás határára vagy azon túl is, olyan mély és magas tartományokba kényszerítik, amely tényleg csak hangszerek sajátja. Eötvös felettébb érdekes választ adott. Mert az extremitás vonzó, a lehetőségek határainak feszegetése izgalmas, és igen, az instrumentalitás, akár a konkrét szöveg nélküli, éteri vagy infraéneklés olyan hangszeres hatásokat kelt, amelyeket igazi hangszerek pont' nem képesek, hisz nem emberi testben képződnek azok a hullámok. (Emlékszem arra is, hogy A szerelemről és más démonokról c. Eötvös-partitúrához képesti egy évvel korábbi bemutatónk, nevezett Adés Vihar-operájának Arielje ugyanebbe a vonzó csapdába lépett. Akkoriban talán két-három énekesnő volt képes megszólaltatni a világon, és e denevér-fekvésben villogó művésznők mint valamiféle jogosítványt hordozták e tulajdonságukat, miközben magának a műnek az előadhatóságát épp ez a szólamvezetés rettenetesen beszűkítette – arról nem is szólva, hogy ilyen terhelést az a két, a gégében keresztben fekvő másfél centis rózsaszín izompár, magyarán a hangszalag aligha képes huzamosan, akár csak pl. egy évtizeden át minőségi módon bírni...)

De ez a múlt. Amikor a Marquez-adaptáció jó fogadtatásán fellelkesülve helyet adtunk a harmadik Eötvös-operának is intézményünk műsorán (a legelső A három nővér volt, ez pedig a Vértelenül, az Erkel színpadán), érlelődött a gondolat, hogy a sok ilyen-olyan nyelven írott darab után írjon a Mester végre magyarul is – ehhez azonban egy direkt magyar megrendelésnek kellett elvezetnie. 2018 őszén tehát megegyeztünk a magyar operában: Eötvös Péter minimális gondolkodási idő után mondott igent. Tartott a magyar parlandótól, amely kétségkívül megnehezíti a prozódiailag és zeneileg is egyszerre optimális szólamformálást, de ha Bartóknak sikerült száz évvel korábban... – épp a Kékszakállú bemutatásának centenáriumán ültünk előtte együtt. Többször találkoztunk, a kulcsszerepet Almási-Tóth András frissen kinevezett művészeti igazgatónk, az Eötvös házaspár jóbarátja játszotta, aki Mezei Marival, az alkotótárs-feleséggel mindig rövid úton tudta intézni az OPERA megrendelésének stációit. Mert csodálatos és félelmetes is volt ám látni, hogy a Maestro rábólint, a szerződés megköttetik, de évek telnek majd el, és 2023 decemberében kerül majd a premierre sor. Úgy tűnik, mintha eleve Eötvös 80. születésnapja elé időzítettük volna (január 2-án ünnepelheti), de nem ez volt a fő ok, hanem mint a repülőtéren, a különböző fázisban, de ugyanúgy a felszállásra várakozó gépek sora.

Jelenet a Valuska című darabból Forrás: Operaház/Nagy Attila

A gépek itt: operák. Meg mindenféle más Eötvös-művek, közötte az akkor már alkotói fázisban lévő Sleepless, egy ballada-opera a berlini és a genfi operaházak közös megrendelésére, és karmesteri, zeneszerzés-professzori és kurzus-projektek. A Magyar Állami Operaházzal kötött szerződésben külön évek rendelkeztek az irodalmi alapanyag majdani egyeztetéséről, a címről, a hangszerelésről, és minden rettenetesen távolinak tűnt még akkor is, ha – mint pár hete egy másik levélből emlékezhet rá – közben kiderült, hogy a készülő darab német nyelvű változatát közben már a regensburgi színház is lekötötte, és két hónap múlva a friss operát már egy másik országban, másik nyelven is játsszák.

Azután, kedves Néném, múlt szombaton csak' elérkezett a dátum. Az ősbemutató napja, mert azt kikötöttük, hogy annak nálunk kell lennie. Sajnos, Eötvös Péter már betegen tudott csak részt venni 13. operájának világpremierjén, de a partitúrát még rendben, év elején elkészítette és leadta. Habár nagyon szerette volna, végül nem a mi nagyszerű Szennai Kálmánunkkal a karmesteri feladatokat megosztva mutatták be a Valuskát, az új darabot: a Maestro a nézőtér sarkáról szurkolhatott csak a produkciónak. Sajátos munkamódszert választott, hisz a rendezőnek általunk felkért ifjú Varga Bencével másfél éven át rengeteget egyeztetve, a szereplőket alakító művészekkel jó előre megismerkedve születtek a szólamok – finoman szólva sem szokványos attitűd ez, amely bájosan mutat fügét a sérülékeny énekesi lét óhatatlan változásainak, amikor egy nátha megváltoztatja a fél szereposztást. De igaza lett: semmi nem állt a világbemutató útjába, és ahogy a berlini legutóbbi opera után maga Eötvös is mondta, a tonális(abb) fogalmazás sokkal érthetőbb, követhetőbb, ebből fakadóan pedig hatásosabb művet adott ki.

Meghajlás a Valuska végén Forrás: Operaház/Nagy Attila

Nekem nem lehet célom az általunk rendelt, szervezett és bemutatott alkotást elemezni, ekkora elfogultsági faktor mellett ilyet nem szabad. Annyit viszont hadd szabadjon mégis észrevételeznem, hogy míg Eötvös Péter valóban, tényleg és szó szerint világhírű, és bizony, a legtöbbet játszott kortárs operaszerző, addig legújabb operájának ősbemutatóját az a fény és figyelem az első este biztosan nem követte, amely pedig kijárna neki idehaza. A Magyar Állami Operaház sajnos, nincs abban az anyagi helyzetben – és ízlésproblémái is volnának vele –, hogy a körúti villamosokat egy kortárs magyar opera kreatívjával matricázza tele, de minden fontos és látogatott oldalon, portálon közzétettük ezt a kiemelt bemutatót: olyannyira kiemelt, hogy az évad kezdete óta az első és egyetlen... A Nobel-díjjal már többször is hírbe hozott író, Krasznahorkai László alapművéből kinőtt Valuska emlékezetes és szívbe markoló alkotás, amelynek hátralévő előadásai nagyon megérdemelnék, hogy a közönség teleülje őket az OPERA Eiffel Műhelyházában.

Eötvös Péter, az egyik legnagyobb élő magyar zeneművész nagy terhet tett le válláról szombaton legújabb színpadi műve bemutatásával. De míg e sorokat írom, Ön pedig olvassa, még nagyobb teherrel birkózik, és csak remélhetjük, de reméljük is, hogy miként végre magyarul megírt új operájával, úgy egész lényével is, egészségben hazatalál.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. november 24.