Kodály, aki nekünk (se) fontos, avagy miért nem érezzük a lényeget?

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 276. LEVÉL Kodály, aki nekünk (se) fontos, avagy miért nem érezzük a lényeget?   Drága Néném, megtartottuk hát azt a hangversenyünket, amely Kodály Zoltán életművének kívánt emléket állítani a Psalmus Hungaricus ősbemutatójának centenáriumán. És tényleg az az igaz, hogy nagyon nehéz volt eladni. Menjünk kissé a mélyére, miért lehetséges ez a mi intézményünkben, ott tehát, ahol magyar árakon a legmagasabban, mégis igen jó nézőtéri telítettséggel dolgozunk?

Mielőtt azonban ezt a kérdést feltesszük, meg kell vizsgálnunk a koncert fókuszába állított személyiséget. Ha nem szigorúan politikai értelemben szemléljük a befejezett századokat, hanem mondjuk, azon a kossuthi nézőpont szerint, amely – hogy épp akkor taktikailag kellő pillanatban-e vagy sem, tehát őszintén – gróf Széchenyi Istvánt mondotta „a legnagyobb magyarnak", akkor

számomra egyértelmű, hogy a XX. század ugyanilyen/másmilyen legnagyobbja nem lehet más, mint Kodály Zoltán.

Kodály zeneszerzői, népdalgyűjtői, kórusmozgalmi, színpadi (!), tudósi és pedagógusi, valamint közéleti munkássága mind egy-egy élet, amelyből számára 7 aktív évtizedében tehát hétféle is adatott. Amikor az OPERA Eiffel Műhelyházába kitűztük a múlt szerdai koncertet, mind a „hét élet" felmutatása szemem előtt lebegett. Azért énekelt gyermekkarunk Angyalok és pásztorok karművet, hogy megidézzük a kórusmozgalmárt.

Azért zengett 150 felnőtt karművészünk éneket Szent István királyhoz, hogy lássuk és halljuk a közéleti Kodályt, aki a történelmi példát hívja segítségül a bajban. Azért játszottuk ritkán hallható utolsó nagy opuszát, a Laudes organit, hogy érzékeljük az idős zenetudóst, aki legkedvesebb szféráit, a görög-latin örökség, a középkori liturgia és a keresztény humanitás szcénáját, a templomi orgona dicséretét elegyíti örök szerelmével, a vokalitással.

Azért szólaltak meg a Galántai táncok, hogy abból a népzene pompás feldolgozása domborodjon ki: európai forma, hangszerelés, de csalhatatlanul és elhallgattathatatlanul magyar, belénk kódolt muzsika. És végül, mintegy koronaként azért játszottuk a Psalmust (eredeti nevén: Magyar zsoltár), hogy megmutassuk a színpadi dramaturgia, az opera és az OPERA Kodályát, aki nemcsak tanít a történelmi párhuzamok és példázatok szemlélésére, de a zsoltáros tenorjában mintha a klasszikus koncertáriát, az operamű nélküli operajelenetet és a régi kantátaformát dolgozná össze. Méghozzá oly erővel, amely színpadért kiált, és amely bár keletkezésének alkalmául a főváros részei egyesülésének 50. évfordulóját aknázta ki, valójában Trianont siratja hol tombolva, hol pedig – a lírai, lecsendesülő zárásban mindenképp – a nemzet határok feletti egyesítésének, együvé tartozásának örök tényét és feladatát jelölve.

Néném, ez a program, ha innen nézem: érdekes, ha onnan: népszerű, ha eminnen: nagyszabású, ha amonnan: nem hosszú. És azt még hozzáteszem: nem is drága, mert az OPERA Eiffel Műhelyházában nagyon nem operaházi árakkal dolgozunk, csak azok töredékével. És centenárium ide vagy oda, a szűk 700 jegy alig ment el – ettől előbb ideges lettem, mert már elszoktam ettől, később szomorú. Ha kiírom a műsortáblára, hogy Nabucco, illetve a Don Quijote-balett címét teszem oda, vagy a Rajna kincsét, A walkürt vagy Spartacust írjuk ki, a Toscát vagy nagyjából bármit, ami a repertoárunkon van. A jegyeket bizony, elkapkodják nem csak a nemzetközi turisták, ugyanazok a magyarok is, akikhez Kodály Zoltán és az ő életműve százszorta közelebb áll, mint a mégoly híres és tehetséges, ám olasz Verdi, Petipa, Wagner, Hacsaturján vagy Puccini világa.

Mi a probléma viszont Kodállyal? Emlékszik Néném, a gond rokon a Bartók-paradoxonnal, és kevés vigasz, hogy a két meghatóan komplementer, örök barát itt is kéz a kézben jár. Mert arról már régen leveleztünk, hogy míg a világ játssza és érti (megpróbálja érteni) Bartókot, a mi szemszögünkből is legelőször az ő egyetlen „operáját", A kékszakállú herceg várát, addig a magyarok fintorogva hallgatják. Nyilván nem mindenki, de nekem aztán mondhatják, hogy ez nem is igaz: pontosan látjuk az eladásokból, azok tempójából, de még a sajtóreakciókból is. Mármint abból, hogy sokkal kevésbé vannak, mint ha mondjuk, bemutatnánk a Turandotot. De egy kicsit jobban értem, ha a 112 év után is eléggé modernnek ható bartóki partitúra annak disszonanciája, komor színei, balladisztikus felszíne, intellektuális-pszichoanalitikus lényege miatt nem mindenki étke a nagy klasszikus zenei asztalon.

No, de Kodály? Ő aztán a mi nyelvünkön beszél, harmonikus, sokszor pentaton, színpadi műveiben követhető, azonosítható, könnyen átélhető.

Volt ugyan néhány külföldi felkérésre született műve – pl. Willem Mengelberg amszterdami rendelésére komponálta Kodály a Páva-variációkat, nyilván valamilyen zenekari darabra szólt a kérés, ő döntött a téma mellett, a Laudes organi pedig amerikai orgonisták felhívására keletkezett, a Marosszéki táncokat előbb dirigálta Fritz Busch és Arturo Toscanini külföldön, mintsem azok idehaza népszerűvé válhattak volna –, ám a legtöbb esetben idehaza publikálta és mutatta be alkotásait. A nevezetes Galántai táncok épp az OPERA muzsikusainak akkori koncertzenekara, a Filharmóniai Társaság számára dedikáltatott.

Forrás: Origo

Márpedig, ha Kodályt is szájhúzogatva hallgatjuk, az szomorú lakmusza lesz a magyar kultúra sikeres átörökítésének – mármint leginkább a sikertelennek. Ha meg majd egyáltalán nem is hallgatjuk Kodályt, akkor pedig minimálisan sem fogjuk érteni, miközben zenéje, sőt: lénye szeretete nélkül borítékolható, hogy egy csomó másik érték is megy majd a levesbe. És ekkor eszembe jut a családi fotóalbum példázata. Megfogadtam magamnak, hogy kedves professzorunk, Batta András tiszteletére mindig megjelölöm a forrást, ha előveszem, hisz tőle hallottam ezt a példázatot – szerintem remek. Szeretem kicsit kibontani, de az alaphasonlat, a tételmondat a korábbi zeneakadémiai rektortól jön, bizony.

Tehát: a családi fotóalbum a legnagyobb kincs.

Nem matériájában, mert úgy csak néhány papírlap, füzet. Eszmei kincs, ami összefűz bennünket a saját múltunkkal és alkalmas azon érzelmek, meg nem magyarázható, másnak pontosan le nem írható érzületek, képzetek felkeltésére, amelytől mi nemcsak genetikailag, hanem annál fontosabb és kiterjedtebb módon, érzelmileg és felelősségvállalásban is összetartozunk. Ez az album a szomszédoknak csak akkor jelent valamit, ha rég mellettünk élnek és szerves a kapcsolat: ez esetben néhány fénykép számukra leír valamit, de nyilván nem központi érzelmet, inkább periférikus fontosságot. Három (lépcső)házzal arrébb, ha elhagyjuk az albumot, már nemigen tudják, kinek kellene visszaadni, a kereszteződésen túl pedig már semmi, de semmit sem jelent ez a csomó fotópapír. Mégis, ha betörnek, és elviszik a drága laptopot meg a készpénzt, de mellette a fényképek is eltűntek, akkor csakis a családi fotóalbum lesz pótolhatatlan, hiánya pedig örök fájdalom, és továbbértelmezett meg-nem-léte szakadást okoz a família történetében.

Kodály Zoltán ma már a magyar nemzet dicső, előremutató és rendben, leírom: európai értelemben is jelentős öröksége. Ha őt magát nem „lapozgatjuk", darabjait nem hallgatjuk, koncertjeire el nem járunk, mégis, ki fogja életben tartani művét, általa pedig a magyar folytonosságot?

Az OPERA Eiffel Műhelyházában a Kodály-hangverseny végső soron felemelő volt, csaknem feledtette az oda vezető nehéz értékesítési utat. De már nincs kedvem azt is elemezni, hogy a külföldi szerzők alkotásaiért akár 50 ezer Ft-os jegyet is kifizet a magyar, Kodályért meg ennek a tizede is nehezen ment. Inkább újra és még jobban eltökélem magunkat: továbbra is és minden évadban lesz Háry vagy Székely fonó, Budavári Te Deum vagy Psalmus, ahogy Kékszakállú és Táncszvit meg Fából faragott vagy Mandarin is. Sőt, idővel talán a „vagy"-ból „és" is válhat, ha minket és szerzőinket a közönség nem hagyja cserben, nagyobb dicsőségére a magyar kultúrának. Tudom, kemény ezt olvasni, de növeli, ki elfödi a bajt – igyekezzünk inkább helyre tenni a dolgokat.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. november 21.