Túszdráma az Operában, avagy küllők között a bot

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA, 275. LEVÉL   Drága Néném,   az elmúlt bő évtizedben talán nem számtalan, de számos sztrájkfenyegetést megéltünk a Magyar Állami Operaházban. Ezek elenyésző része volt sikeres és még azon belül is véleményes, mit hívunk sikernek. Emlékszik, amikor egy Falstaff-előadás félórás késéssel indult – de a nézők élvezték a közben kínált pezsgőt, és a mű amúgy sem végletesen hosszú. És kegyed is ott volt azon a Carmenen, amelynek első felvonási énekkari jelenléte esett a feszítés áldozatául. A harmadik előadásrontó kezdeményezés már el sem indult: a Hugenották-premieren végül 1 azaz egyetlen énekkari művész maradt az öltözőben, míg a külsős, vasutas szakszervezeti vezető odakinn, az esőben dühöngött – jól szimbolizálva nemcsak lelkiállapotát, de helyzetét is az Operához képest.

De a tegnap kibocsátott új sztrájkbejelentéssel megint túszul ejtették az Opera nézőit. A két nyugdíjas szakszervezeti elnök – akik tehát mint a sötét viccben, gumimatracról néznék a lerobbantott szárnyú gép katasztrófáját – meghirdette az újabb nagy operai munkabeszüntetést. Amelynek ugyan se füle, se farka, de leginkább vége nincs, mert egy bankrabló egyszerűségével azt írják tartalmilag, hogy addig tart, amíg 5-6 milliárd Ft-ot nem pakol "valaki" a zsákokba.

Ide a rozsdás bökőt, hogy közülük az egyik, az egész aktív életét a MÁV-nál eltöltött szakszervezeti mogul (ő vezeti-provokálja folyamatosan az operásokat) már bizonyára élesíti szokásos cikkét a Narancsnál, amelyet a Zsidai nevű újságíró neve alatt szokott lehozni (Majd csak figyeljen, tuti így lesz!). Azután a sporadikus olvasottságtól az RTL Híradójának főcíméig fut majd az operai jóhírnevet súlyosan romboló kiáltás ("Sztrájk van, igen, sztrájk van az Operaházban!") – tehát inkább megírom Önnek elsőként én. Úgyis oly szép és tartalmas volt a szokásos előjáték, a körülírt úr minapi magánszáma a Klubrádión. Árnyalt és szakmai, teljességgel politikamentes, természetesen...

Igen,

túszejtés ez a sztrájk, leginkább a választott fegyvernem miatt.

Mert a valóságtól teljesen elrugaszkodott mindennemű béremelést, pótlékduplázást, évekre visszamenőleg követelt juttatásokat, munkaidő-csökkentést, ha már, véletlenül sem próbák törlésével, szétzilálásával kívánnák elérni, hanem az Opera hónapokra előre eladott Diótörő- és Tosca-előadásainak kilövésével, illetve a most 80 esztendős, súlyos betegségéből épp lábadozó komponista sztár, Eötvös Péter első magyar nyelvű operája világpremierjének ellehetetlenítésével. Így lesznek ártatlan nézők tízezreiből túszok – már ha a kollégák felülnek a derék vasutas hajtányára.

De mit is követelnek a nyugdíjas urak?

• egy 182 oldalas kollektív szerződés-diktátum azonnali aláírását, amely kb. másnaptól állítja meg az Opera normál működését és ruházza át az intézmény irányítását rájuk;
• 2023. január 1-től kezdődő, tehát mostantól visszamenőleges hatállyal 30%-os alapbérfejlesztést;
• a 2023. évi (inkább a 2022-re gondolhattak, mert a 2023-as értékelés még nincs lezárva) Teljesítmény Értékelési Rendszer alapú jutalom plusz négyszeres kifizetését legkésőbb 2023. december 5-ig;
• éjszakai munkavégzésre rendszeresen kötelezett, egyenlőtlen munkarendben foglalkoztatott munkavállalók esetében 2023. november 1-től visszamenőleg (nem tudni, meddig) 40% műszakpótlék-átalány kifizetését;
• az elvárható egészséget és biztonságot, valamint az elvárható kulturált munka és munkahelyi körülmények (próbatermek, öltözők, közösségi tartózkodók) biztosítását;
• a rendkívüli és a munkaszerződéstől eltérő munkavégzések írásbeli elrendelését (magyarán: ha két díszítő kollégának épp nincs más dolga, ne lehessen szóban megkérni őket arra, hogy a kartermek bútorainak felhordásában segítsenek);
• 2024. január elsejétől 550.000 Ft/hó alapbérig 35%, de legalább 100.000 Ft/hó alapbérfejlesztést.

Néném, mi 2021-ben adtunk 20% bérfejlesztést, 2023-ban pedig a nyári játszással újabb 10%-ot izzadtunk ki magunkból: emelje fel a kezét a magyar kulturális szférában, akinek még erre 2023-ban további 30%-ot, 2024-ben pedig megint 30%-ot emelhet a munkáltatója! Ha szemérmesen számolom ki, ez akkor is 120%-os fizetésemelést jelentene 2021-24 között. Lehetetlen, komolytalan, valóságtól a kozmoszig elrugaszkodott.

A Tosca a Magyar Állami Operaházban 2022-ben Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Elmondható, hogy e követelések nélkül is a dolgozói keresetkiáramlás összességében megháromszorozódott 2011 óta – ezzel nem azt írom, hogy ne érdemelnének jóval többet a kollégák a mai keresetüknél, csak azt, hogy van egy kerete a létünknek, és eddig is minden lehetséges forrást szétosztottunk, nem kellett ahhoz semmiféle szakszervezeti prés. (Utólag mindig próbálnak úgy tenni, de nevetséges hazugság, mert az Opera meggyőződésből és szuverén módon emel bért a lehetősége határain belül). Néha azonban választani kell a dologi kiadások és a személyi között, és akkor is a bérek mellett döntünk, amíg csak a napi működés nincs veszélyben. Felhalmozás semmi, minden megy ki bérbe – ennél több ugyebár nem tehető, bár középtávon ez a kifeszülés már nem lesz tartható.

Az előbbi logika miatt írom, ami a munkakörülményeket illeti: a 2011-es helyzetbe senki nem repülne vissza szívesen. Emelje fel a kezét, aki a magyar kulturális szférában mindhárom nagy épületkomplexumát felújíthatta azóta, 100 milliárdos ráfordítással? Nem emlékszem sztrájkra, amely a hatalmas építési projektek előtt lett volna és a munkakörülményekkel kapcsolatos (nem volt zenekari öltöző, nem voltak normális próbatermek stb.). Akkor most nem ormótlan túlzás, és a felújítás előtt álló vagy annak reményével jelenleg számolni sem képes más intézményekkel szembeni érzéketlen provokáció-e ez az általános és határtalan követelés?

Emelje fel a kezét, aki többet játszott külföldön, mint mi, akinél nagyobbat tombol a közönség egy Rossini-opera, egy Csajkovszkij-balett vagy egy Verdi-Rekviem után? Vagy ahol évi 300 ezer fizető nézőt és ennyi rendezvényt vonzanak olyan árakon, amelyekből bő 5 milliárdos sajátbevétel kerekedhet ki?

Márpedig, kedves Néném, ez az egész valahol egyszeregy. Mindenki könnyedén beláthatja. Ha „csak" 5 mrd Ft-nyi jövedelmi követelést kielégítenénk, egyáltalán nem tudnánk operaelőadásokat tartani, legalábbis magánénekesek és karmesterek híján. De mindegy is volna, hisz ez akkora összeg, hogy felemésztené mellette az összes gyártókapacitásunk működési forrását és összes épületünk közműszolgáltatási díjait is, magyarán azokat zárva kellene tartani. Ha viszont imígyen 2024 januárban megállunk, azonnal vissza kell fizetni az augusztusig eladott jegyek árát: újabb többszáz milliós teher. Mindenképpen meg kell indítani abban a pillanatban a csoportos létszámleépítést, hogy annyi – most már jobban fizetett – munkavállalótól megváljunk, amennyi bér felszabadításával legalább az Operaház újra és legalább részben működtethetővé válik. Az összeget tekintve nagyjából 4 mrd Ft spórolható meg a létszámon, 1 mrd Ft pedig magától megtakarítódik a sokkal kisebb létszámmal előadható sokkal kevesebb előadás révén.

A csoportos létszámleépítés tényleg bonyolult folyamat, 2012-ben már egyszer végigcsináltuk 144 kollégával kénytelen kárára – kötelező volt. Most viszont kb. 400 dolgozó jutna erre a keserű sorsra, praktikusan a zenekar megfeleződne, az énekkar, balett, színpadi műszak és adminisztráció harmadát kellene elküldeni. Az eljárás alaposan szabályozott és időigényes: kötelező többfordulós tárgyalások, a végkielégítések és sétálóidők csak őszre, a régebb óta itt dolgozók számára csak év végére járnak le, tehát az anyagi könnyebbség minimum egy új 2024 szeptemberi szezonkezdetre állna elő. Csak az Operaházban játszanánk, minden gyermek- és diákelőadást elhagynánk. Az Andrássy úton is csak heti három este működnénk, ugyanazt a művet előadva két héten át: a repertoár így a felénél kisebb szintre csökken. Mivel a bevétel kiesését nem lehet mindössze a jegyárak emelésével kiváltani, egyre több rendezvényt kell az Operaházba is befogadni: és elindulunk a nyugat-európai közepes operaházak lejtőjén lefelé, amikor már a palotákban is potpourri program megy.

Nem telik bele 5 évad, és projekt-alapon működő, hiába jól megfizetett, de kicsi zenekarral, énekkarral, kortárs balettel (klasszikus balettet 90 fő alatti társulat nem tud biztonsággal táncolni) évi 120 estén felléptethető társulat lesz a Magyar Állami Operaházból, amelynek feleannyi énekes szólistára és karmesterre lesz szüksége, mint ma. Évente nem a világirodalom széles merítésének 50 művét adjuk majd elő, hanem 20-22-őt. Az üres napokat céges rendezvények, kommersz crossover csodák töltik meg. A zenekarunk ugyan játsz(hat)na koncerteket, de másik 8 szimfonikus együttes Pesten ugyanezt teszi, tehát a monopol térből ki kell menni és vereséget kell szenvedni a szabad versenyben, mert a többieknek, velünk ellentétben ez a fő feladatuk. Attól még kényelmes világ ez a néhány száz maradónak, hisz sokkal kevesebb díszletet kell építeni, jelmezt mosni és foltozni – és semmit sem gyártani, csak kopik, kopik a repertoár.

Csakhogy: feleannyi előadás feleannyi nézője számára ekkor még mindig a mai mértékű támogatást nyújtja a magyar állam. Ahol nagyon hamar fel fog eszmélni valaki, és azt mondja majd: de hát az aktivitás a felére csökkent! Ilyen alacsony pislákolásra még nem volt példa az Operában! És a decemberi Diótörők? Bohéméletek? A nagy sorozatok? A diákszériák? Sehol semmi? Akkor csökkentsük a támogatást, lesz annak helye máshol! És újrakezdődik az egész elölről, csakhogy újabb elbocsátások már tényleg olyan létszámhoz visznek, amely nem képes egyetlen helyszínen sem nagyszabású műveket megvalósítani, márpedig, akármennyire is rossz hír ez egy ismerethiányos szakszervezeti vezetőnek: az opera és a balett a nagyszabásúság művészete. Volna. És ekkor lényegileg megszűnik a magyar operajátszás, még a 150. intézményi évforduló előtt lenne erre esély. Ha pedig így volna, már nem lenne miért énekelni-táncolni-muzsikálni tanulni sem, hisz nemcsak a magyar kultúra zászlóshajója süllyed el, hanem egy egész fegyverneme is: a flottája. „Máskor verd be jobban a patkószeget." (Aki érti, érti.)

Részlet a Diótörőből Forrás: opera.hu

Nos, drága Néném, ezt a disztópiát nagy fájdalommal írtam ide, hisz mi lenne a 400 elbocsátott kolléga és a megfelezett szólistagárda sorsa? És mi lenne a 150 ezer elengedett kezű nézővel, rajtuk keresztül, hovatovább a magyar kultúrával? Mert mennyivel nehezebb a hegyi utakon felfelé tekerni a kerékpárt, és mennyivel egyszerűbb folyamatosan botokat dugdosni a küllők közé, nem igaz? Eközben mélyen hiszem, hogy a társulat, aki tehát belül van, látja, átérzi hivatásunkat és valós helyzetünket is, nem lesz partner az önveszélyes folyamatban.

Végülis nem vezet sehova, ha azon bosszankodva, miért nem keresünk többet, összetörjük lakásunk bútorait és kidobáljuk azokat a csukott ablakokon! Mert azután még ezt a kárt is ki kell nyögnünk valahogy! És a nézőkkel kiszúrni, sok család esetleg összekuporgatott pénzen vett Diótörőjét veszélybe sodorni lelketlen lépés, épp annak az érzékenységnek az ellentettje, amelyre oly szívesen hivatkoznak az aláíró urak. Igen, ők: és mivel messze nem vagyok biztos benne, hogy többszáz szabályosan összehívott, igazi taggyűlésen megjelent operás dolgozó többszáz igazi aláírása van a sztrájkdöntés mögött, ezentúl, ha erről kérdeznek vagy írok, mindig el fogom mondani a nyugdíjas MÁV-szakszervezetis, Bárány Balázs és a nyugdíjas MSZOSZ-es táncművész, Rotter Oszkár nevét. Ők a vezetők, ők az aláírók – illetve a 9 oldalas kollektív szerződési minimum-ajánlatunkat alá nem írók. Ők szégyelljék ezért magukat.

Tehát az Opera mostantól újra tűz alatt, a benne rekedt nézőkkel együtt. Nénémnek is írom: nem fogjuk hagyni.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. november 10.