Vidnyánszky Attilát ezért marasztalja Ókovács Szilveszter

Budapest, 2019. február 24. A Nemzeti Színház épülete a főváros IX. kerületében, a Bajor Gizi parkban. MTVA/Bizományosi: Juhász Gábor *************************** Kedves Felhasználó! Ez a fotó nem a Duna Médiaszolgáltató Zrt./MTI által készített és kiadott fényképfelvétel, így harmadik személy által támasztott bárminemű – különösen szerzői jogi, szomszédos jogi és személyiségi jogi – igényért a fotó készítője közvetlenül maga áll helyt, az MTVA felelőssége e körben kizárt.

A biztonság az első, meg a közönség, meg a művészet, avagy semmi sem olyan egyszerű ám - a Magyar Állami Operaház főigazgatójának írása az Origónak. 

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 277. LEVÉL

Drága Néném,

hát, nem volt szégyenlős a minap, amikor hűségesküt tévő csinovnyikként, meg ehhez hasonlóan jóleső jelzőkkel és képekkel operálva osztott ki Kegyed is engem, sőt minket, akik a Nemzeti Színházban történt fájdalmas baleset után marasztalni merészeltük Vidnyánszky Attilát. Abban megegyezhetünk, hogy nekem is van jogom a saját véleményemhez, sőt, ez egy tyúklépéssel közelebbi jogforrásból fakad, semmint más joga az én véleményemnek véleményezéséhez. Az egyik a szólás primér szabadsága, a másik közvetett: a közszereplők kötelező fájdalomtűrése. És tűröm is,a csak a másik kezemmel azért feltennék a horizontra pár dolgot, amellyel nem biztos, hogy számolnak az otthoni füles fotelből színházat szakértők.

Előrebocsátom, hogy a Rómeó és Júliát nem volt még módomban megnézni. Horváth Lajos Ottóval életemben egyszer beszélgettem egy hegyről lefelé, Szász Júliát meg „felfelé" láttam csak, úgy értem, a Besúgó-sorozatban, ahol nehéz volt kedvencet választani a remek felhozatal miatt, nekem mégis őt sikerült. (Bizony, szakbarbárrá teszi az embert, ha túl sok a dolga a maga feladatával, de az „vigasztal", hogy prózista kollégák se nagyon tudhatják, kicsoda Tuznik Natália vagy Topolánszky Laura, esetleg a balettegyüttesünkből Scrivener Luis vagy Porkoláb Cecília.) Az igazgatóval, Vidnyánszky Attilával a baleset óta egyetlen alkalommal beszéltem, a lemondását és a saját bejegyzésemet követő nap délutánján, telefonon. Tehát nem előtte, hanem sok órával utána, és nem osztogatott parancsokat, semmi sem volt kötelező. Viszont nagyon maga alatt volt, és minden együttérzést megköszönt. Amikor a hír eljutott hozzám, azonnal kiírtam azt az öt sort, „Attila, maradj" kezdettel. Első voltam, lehet, de kire vártam volna? Én magamat képviselem, legfeljebb az Operát, a közösségi oldalamon a saját véleményem mondom. Ott is, itt is.

Én úgy gondolom, akkor kell lemondani, ha valaki személyesen, közvetlenül felelős. Persze, hívhatjuk azt is közvetett felelősségnek, ha a vezető megvéd valakit, aki azután mégis és újra nagy bajt csinál – akkor tényleg menni kell, hiába közvetett csak a ráhatás. De akármennyire is pőrén hangzik, sok szinttel feljebb-távolabb nemes a gesztus, de értelme nincs. Ha egy taxisnak a forgalomban felforr az agyvize, mit tehet arról a társaság vezetője? Ha lecsuknak egy korrupt helyettes államtitkárt, miért mondana le az államelnök? A politikusok és oldalfüggő művészek elfelejtik, hogy naponta mondhatnának le ennyi erővel ők is – mert a közvetett felelősség már végtelen: ahogy két kézfogásra vagyunk Mick Jaggertől, ugyanennyire vagyunk minden balesettől is. Én azt mondom tehát: amit a vizsgálat megállapít, amilyen felelősséget kiporcióz, amennyiben kiporcióz, annak a függvényében kell vagy nem kell konzekvenciának lennie. Egyszerűen szólva: az igazgató nem mehet, ha a tervező, a gyártó meg a műszak marad. Előadások ezreit játsszuk el baleset nélkül mi is, a Nemzeti is, tehát tűzbe mennénk a műszakunkért, egyébként. Ugyanakkor mindenki hibázhat – ezért kell vizsgálni, és a két, nagy fájdalmakat átélt és átélő művész igazsága miatt is.

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója Fotó: Éberling András

De lépjünk kissé hátrébb, Néném. Hogy is alakul ki egy díszletterv és abból miként gyártják, hogyan építik és bontják azt színházainkban? Szerintem ezt se tudják szélesebb tömegek, ahogy nekem sincs dunsztom se a hengerfejtömítésről vagy a szürkehályog-műtét szakmai fogásairól. Nos, a rendező díszlettervezőt választ (meg jelmezt is, de az most nem releváns). Saját közvetlen alkotótársairól tehát maga dönt. Az adott színház által elé tett rövidebb-hosszabb-semmilyen brief (pl. hogy milyen stílusú előadásra gondoltunk, mennyi pénzünk és időnk van az elkészítésére, milyen akusztikája legyen, a zenekari árkot békén hagyja-e vagy sem , hova szeretnénk vinni, melyik színpadunkon működjön stb.), utána kitalálják a produkció lényegét. Azt bemutatják – nálunk úgy szokás – a produkciós indító értekezleten, nagy plénum előtt, dokumentáltan. Ha megvan a jóváhagyás, minden részletet megrajzolnak, és már gyártmánytervekből szült anyagárakkal szembesülünk az ún. tervelfogadó értekezleten, sok héttel később. Ekkor még többen vagyunk, sok kérdés is elhangzik, gyakran nincs meg elsőre a zöld lámpa, ismételni kell a találkozót, és nem is mindig a költségkeret túllépése miatt. Egy díszletnek van esztétikája, praktikuma, statikája, éghetetlensége, építhetősége és szétszedhetősége, cipelhetősége – és van bekerülése. Mindennek stimmelnie kell, illetve a kompromisszumokat meg kell kötni addig, amíg azok valóban vállalhatók.

Miután a díszletet-jelmezt, egyáltalán a produkciót elfogadtuk, elindul a szükséges anyagok beszerzése. Mi nagyon büszkék vagyunk rá, hogy totális operaház lehetünk: nálunk tényleg szőrös deszka, acél zártszelvény, vászon, szög és festék jön be az Eiffel számos dokkoló kapuján, és pár hét, esetleg hónap múlva színes-szagos díszlet vonul ki ugyanazokon. Amit tudunk, azt már az Eiffelben összeszerelünk, van erre egy külön csarnokrész, ne az Operaház színpadán derüljön ki, próba előtti drága időben a Nyugati téri felüljáró „betegsége", tán emlékezik rá Néném. (Nem szoktunk ekkora hibát véteni.)

Miután a díszlet a színpadon felépült, kiderült az építhetősége: mindent ki kell találni előre, melyik elem melyik után kerül a kamionplatóra, hol lehet megfogni, mivel indul az építés, mi követ micsodát. És ugyanez majd visszafelé, a bontáskor is – ami pedig rajzasztalon működött, de a valóságban mégsem annyira, azt a dokumentációban átírjuk. Mert érkezik gyártási iratcsomag a saját egységünktől is, a díszletet látja, ellenőrzi a tűzvédelem és a munkavédelem is. Statikus számolja át még a gyártmánytervet, és csak lángmentesített anyagokkal (fa, szövet) dolgozunk. Makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy inkább elsajátítjuk a technológiát, de nem adunk ma már ki szinte semmit, szeretjük végig tudni, mi kerül a színpadainkra. Nem mindenki ilyen szerencsés, de az ország legnagyobb színházainak legtermetesebb színpadait üzemeltetni egész biztosan csak így lehetséges. Tehát aláírnak sokan, a gyártóüzemünk vezetői mellett a tervezők, az ellenőrzők és a színpadigazgatás főszereplői is. Mielőtt pedig művészek érkeznének a díszletbe – minden színpadi próba, minden előadás előtt – végigmegy a komplexumot felépítő színpadmester és a tőle a műtárgyat átvevő vezető ügyelő az egész objektumon. Ha több felvonásban több díszlet van, akkor többször is. Nemcsak az fontos, hogy a zsinórpadlás vasrudain (trégerein) függő díszletelemek rögzítése rendben legyen, és a súlyos lámpák tucatja a gyári bilincsen és biztosítókötélen túl még egy plusz sodronyt is kapjanak. De fontos az ajtók, ablakok nyitása-zárása, hidak lengése, lépcsők korlátja, a kollégák mindent próbának vetnek alá. Tapasztalt szem és kéz nem órákat tölt ezzel, de minden pongyolaság lebukik, és akkor ott rögtön javítani, szerelni, festegetni kell – mert még az esztétika is számít.

A Nemzeti Színház épülete a főváros IX. kerületében, a Bajor Gizi parkban Forrás: MTI/Juhász Gábor

Apropó, mi számít? Hát minden. Természetesen mondhatjuk elsőre a biztonságot, de az csak írott malaszt marad, ugyanis a művész nem civil. Olyan helyen is jól érzi magát, sőt, szomjúhozza azt, ahol feltétlenül veleszületett exhibicionizmusa kibontakozhat: és az biztosan nem egy mélytengeri búvárruha mozdulhatatlan biztonsága. A színpad fonákja, a technikai emelvények, rámpák, lámpák, búvóhelyek mind az ő életterük. Elkékített vészvilágításban, fluoreszkáló szigszalagok között érzik jól magukat, az az ő lövészárkuk, igazi bázisuk. Persze, sosincsenek teljes biztonságban, hogy is lehetnének? A pilóta sincs, a mentős sincs, a darukezelő sincs, az akrobata és az idomár sincs, a katona sincs. Senki sincs. Mégis sok dolgot túlbiztosítunk, mást meg szimplán se lehet. Most tényleg: alapszabály szerint 1 métert elérő szintkülönbségnél korlátot kell alkalmazni, valahol térdnél is keresztrúddal, hogy alatta se lehessen kicsúszni. No, és a zenekari árok széle? Zongorás próbáknál kihúzunk egy zsinórt, lehessen érzékelni, hogy onnan másfél méterre már le lehet esni két és fél méter magasból. De még nem láttam színházat, ahol a zenekari árok szélén korlát lett volna, vagy bármi – előadás alatt, sőt, még csak olyan kengyelek, befogadó vasalatok, csapdák sincsenek sehol, ahová egy 15 méter széles korlátot be lehetne dugdosni a színpadpadlóba. Egyszerűen megszokjuk, hogy az előszínpad általános szabály szerint már nem játszik, oda nem botorkálunk ki, ha pedig igen ritkán külön instrukcióra mégis, akkor azt úgy kell világítani, hogy ne káprázzon a művész szeme, és biztonsági sávokat is szoktak feljelölni, hogy meddig és ne tovább. De ez egy ragasztószalag, nem biztonsági öv...

Néném, majd a vizsgálat megállapítja, remélem, árnyaltan és színházias szemléletmóddal, volt-e problémája annak a Rómeó-díszletnek. Én csak arra akartam az imént felhívni a figyelmet, hogy a veszélyt kizárni nem lehet. Sőt: nem is kell. Milyen foci volna az, ahol a talpalástól való félelem miatt mindenki visszarántja a lábát? Milyen Rómeó lenne az az ifjú színész, aki nem menne fel akár a falon is Júliájához? Milyen balettelem volna, amikor a fiú egykezes emelésében nem bízna a lány? Milyen zenekar játszana az árokban, ha folyton felfele figyelnének, nem esik-e rájuk valaki vagy valami? Biztos nem olyan, amilyen előadást Ön látni szeretne a pénzéért.

Amikor azt mondjuk: első a biztonság, azt felülírja a másik nagy privilégium: első a néző. Hisz a néző a jegyéért sziporkázást vár, nem biztonsági kűröket. És a szerző is első, mert időnként nagyon komoly elvárásai vannak (pl. Wagner sellőinek a Rajnában lebegniük kell, és bizony, 8-10 méter magasan mindhárman meg is teszik, Tosca meg gyakran leugrik az Angyalvárból egy sok méterrel lejjebb lévő matrachalmazra...). És a művész is első, akinek habitusából, szerepformálásából, életkorából, különös bátorságából, sportosságából is sok minden következik, amelyet visszafogni nem szabad és nem is érdemes. Higgye el, Néném, vékony mezsgye húzódik a merész és látványos, valamint a veszélyes és őrült között. A hétköznapi statikában, gyógyszerelésben nem így van, ott az áthidalókat túltervezik, a szemcseppet is úgy adagolják, hogy a fele úgyis kifolyik a készítménynek.

De a művészetet nem lehet túlbiztosítani, varázsát nem lehet szabálykönyvekbe zárni, mítosztalanítani. Viszont minden színház összekapta magát, mostantól még jobban kell figyelni, ügyelni. De ha nem lenne az egésznek tétje, akkor Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó sem csinálná. Javuljanak hamar és lehetőleg fájdalommentesen, mert az igazi gyógyulás két ilyen tehetséges embernek úgyis csak a színpadon, a hivatás gyakorlása által lehetséges.

Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Szilveszter

2023. november 24.